Ezt a történetet azért mesélem el neked, hogy ne légy olyan tudatlan, mint amilyen én voltam. Nem gondoltam, hogy velem bármi gond történhet szüléskor, szülést követően, a szülés utáni atóniáról pedig nem is hallottam, míg meg nem történt velem.
Minden a tervem szerint alakult. Szerettem volna kipróbálni, milyen éjjel szülni. Szültem napközben, délután, és a harmadikat éjszaka terveztem. Így is alakult. A szülésem rendben zajlott, a szülésznőm tökéletesen levezényelte, a doki a végén odatolta magát, és természetes szüléssel egy egészséges, csoda szép kislány anyukája lettem. Olyan volt, amilyennek elképzeltem. Gyönyörű, életerős kislány, aki 4300 grammal látta meg a napvilágot. (Ennek a számnak később jelentősége lesz.) Nagyon elfáradtam, magánszobát kaptam. A másik két gyermekemmel nem kértem magánszobát, olyan jó volt az anyukákkal beszélgetni, de most a szülésznőm javaslatára magánszobában érezhettem magam a világ legboldogabb háromgyerekes anyukájának. De ez nem tartott sokáig…
Szülés után 7-8 órával, amikor már megpróbáltam a mosdóba kitopogni, alvadt vér zúdult ki „alulról” belőlem. Nyomtam a csengőt, még én szégyelltem magam, amiért mindent összevéreztem, de a csecsemős nővér nyugalomra intett, csak „egy kis atónia”, nyugtatott meg. Miután fogalmam sem volt arról, hogy mi az atónia, másrészről bíztam annyira a kórházban, a kórházi ellátásban, elfogadtam, vártam, hogy hoz valami gyógyszert. Ahogy ígérte. Majd megint felálltam, és akkor megint még durvábban, lökésszerűen vér indult meg belőlem. Ekkor már éreztem, hogy baj van, nyomtam a csengőt. Visszajött a nővérke, és ismét megnyugtatott, hogy nincs gond, de szól egy orvosnak. Hallottam, hogy szól az éppen ügyeletes orvosnak, hogy nézzen meg, de miután én nem a betege voltam, elsétált az ajtó előtt, épp máshol volt valami dolga. Nem tudom, hány perc telt el, amikor a szülésznőm az ő lendületes temperamentumával betoppant az ajtón, széles mosollyal az arcán: „Na mi újság, hogy vagy?” Már tudom, ő volt az én angyalom.
A takaró alatt rémülten feküdve mondtam: „Nem tudom, mi történt, de…” Felhajtotta a takarót, és üvöltve rohant ki: „Azonnal orvost kérek, Attila!” Épp akkor járt ott a szülészorvos, berohantak… és pillanatok múlva egyre több orvos gyűlt össze körülöttem. Nem kellett mondaniuk semmit, tudtam, hogy baj van. Minden csupa vér volt, ömlött a vér belőlem. Az egyik a szememet húzta fel – és azonnal vért rendelt –, a másik könyékig bennem turkált, én pedig csak azt kiabáltam magamban, hogy „Istenem, segíts!”. A nagy felfordulás közepette egy mondat kristályosodott ki tisztán: „Visszük a műtőbe. Megpróbáljuk megmenteni a méhét, de ha nem járunk sikerrel, ki kell vennünk, hogy elálljon a vérzés.”
Őszintén? Bántam én azt, hogy mi történik a méhemmel. Élni akartam! Megismerni a lányomat, megölelni a gyermekeimet, akik hazavártak, a férjemnek még egyszer, sőt sokszor a fülébe súgni: SZERETLEK! Ahogy a műtőbe toltak fel, az arcomon patakokban folyt a könnyem, éppúgy, ahogy most írom a bejegyzést, és minden emlék elevenen él bennem. Nem halhatok meg! Ha eddig azt gondoltam, hogy problémám van az életben, most aztán tényleg van. Rám még szükség van az életben! Könyörögtem a műtős fiúnak, hogy ígérje meg, hogy épségben fog visszatolni a szobámba. A műtősök tudják a dolgukat, nem is tudom, mi lenne nélkülük a kórházakban: Szeme nyugalmat és együttérzést tükrözött: „Visszahozom, ígérem.”
A műtét igen hosszúra sikeredett, és amikor meghallottam az aneszteziológus hangját, még fel sem tudtam fogni, hogy mi történik velem. A műtős fiú, ahogy ígérte, visszatolt, és amikor már magamnál voltam annyira, hogy tudjam, mi zajlott, a szülészorvosom első mondata az volt: megmentettük a méhét. Már csak a kislányomat akartam látni, megölelni, és elmondani neki, hogy itt vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetjük egymást, és nagyon-nagyon szeretni fogom.
A felépülésem rendben zajlott, erős voltam, nem maradtam több napot a kórházban, mint kellett volna, alvadásgátlót kellett szednem, szúrtam magam, de ezek már olyan apróságnak tűntek ahhoz képest, amin átmentem.
Hogy mi okozta az atóniám? Amikor meglátogatott az orvos, zokogva tettem fel a kérdést neki, hogy miért? Nem ő volt bent a szülésnél, de amit tudott, az alapján az ok: nagy volt a baba, én meg „kicsi”, és a méhem nem tudott összehúzódni.
Ennyi. Ritka a szülés utáni atónia, engem megtalált. Téged nem fog, de ha bármi van, ami rendeltetésszerű, kérdezz, szólj, és ne hagyd annyiban! Ne bízz a szerencsédben, ahogy én tettem, mert valamilyen oknál fogva a szülésznőm nekem az „angyalom” volt.
Szóval szerencsére happy end lett a vége, vagyis nem a vége…
Ez az én szülésélményem. Mindenkinek más, más érzésekkel.
