web analytics

Válassza az Oldal lehetőséget

„Féltem magamtól, mert mi van, ha nem érzem azt”

– egy örökbefogadás története

„Féltem magamtól, mert mi van, ha nem érzem azt”  <br><p class='alcim'> – egy örökbefogadás története</p>

Hamar kiderült, hogy a szőke anyukának a barna bőrű, barna szemű, élénk természetű kislánya nem vér szerinti gyermeke. Bölcsis barátság a miénk, mind a gyerekeinké, mind az anyukáké. Megkértem Emesét, meséljen arról, milyen út volt az övék, hogyan döntöttek arról, hogy örökbe fogadnak.

Anyamagazin: Mikor és hogyan döntöttétek el, hogy örökbe fogadtok?

Emese: Amikor először szóba került a gyerekvállalás, körülbelül fél mondatban megjegyeztük a párommal, hogy ha nem jön össze a vér szerinti gyerek, akkor örökbe fogadunk. Eltelt pár év, és egyszer csak szóltam Péternek, hogy akkor jöjjön a B terv, mert nem estem teherbe. Felkerestük a Tegyeszt, bemehettünk személyes elbeszélgetésre, ahol elmondták a folyamat részleteit.

Valószínű azért nem viselt meg minket a vér szerinti gyerek gondolatának elengedése, mert nem volt nagyon nagy vágy arra, hogy kizárólag vér szerinti gyerekünk legyen. Ráadásul mindkettőnkben nagy volt a segíteni vágyás is – az is egy plusz jó vonulata az egésznek. Péter pedig inkább tényszerűen elfogata, hogy nem lett „klasszikus” gyermeke.

Nem éreztem magamban azt, hogy lombikprogramban részt vegyek, és az én életemre nézve elfogadhatatlan, hogy akár 10-15 évet várjak valamire. Nem akartam éveket pazarolni lombikra, hanem inkább arra vágytam, hogy vágjunk bele, és legyen gyerekünk. Ha valami kétszer nem sikerül, akkor feladtam volna. Ráadásul a szervezetnek is megterhelő hormonális variációkkal próbálkozni, nem éreztem az én utamnak. Ráadásul 35–40 között voltam már ekkor, Péter pedig 8 évvel több. Mindenkinek megvan az útja, a miénk ez volt.

Klemi, kismotor, kutya

A.: Mennyire volt vívódás vagy könnyű döntés?

E.: Épp ezért nem volt semmi vívódás, inkább az volt „nehéz”, hogy egy csomó dologról dönthettünk, amiről vér szerinti gyerek esetében nem.

A.: Milyen „preferenciákat” állítottatok be?

E.: Testvérpárt vállaltunk volna 6 éves korig, származási kikötés nélkül, korrigálható betegségekkel elfogadók voltunk.
Alapvetően itt szinte mindenhol azt írtuk be, hogy a részletek ismeretében döntünk, hiszen például végtaghiánynak számít egy ujj, de két teljes végtag hiánya is.

A korunk volt az, ami miatt egyből két gyereket szerettünk volna. Sorba állunk jelenleg a második gyerekért, mert elsőre egyet kaptunk, de úgy gondoltam, hogy nem véletlen, hogy egyet kaptunk, és látok ebben is sorsszerűséget.

Kértük, hogy Klemi tesóját megkaphassuk. De sikeres örökbefogadás után a keresési határozat megszűnik, és azt hittem, hogy testvér esetén visszaaktiválódik magától, de nem így történik, és mi nem álltunk be ismét a keresők közé, és lecsúsztunk a tesóról, mert úgy tudjuk, van neki egy vér szerinti testvére.

Klemi homokozik, part

A.: Milyen volt, amikor kiderült, jön Klemi, és eltelt az a néhány nap, mielőtt megérkezett hozzátok?

E.: Először a nyaraláson hívtak (2017 augusztusában), hogy habár nem testvérpár, de van egy 18 hónapos kislány (meg is lepődtem, hisz 6 éves korig vállaltunk gyereket, ezért én nagy ovisokra voltam berendezkedve fejben), és hogy így is érdekel-e. Nyilván mondtuk, hogy igen, és nem is bántuk meg, mert egy gyerek is épp elég kihívást jelent. Ilyenkor sok családot rangsorolnak, mire kiválasztják a megfelelőt.

Aztán decemberig síri csend volt. Már el is könyveltük, hogy ez a kislány talált családot, és az nem mi vagyunk. (Az már a rendszer sajnálatos hibája, hogy a két telefon között egy pici gyerek életéből eltelik 4 hónap, ami az akkori élete egyötöde.)

Munkában és egyéb területen az élet elrendezett mindent. Egy hónapja nem volt munkám, épp lecseréltem az autómat, mert a régi már nem volt annyira megbízható, és gyerek(ek)kel nem bántam, hogy nem kell havonta szervizbe vinni a kocsit.

Aztán december 4-én hívtak, hogy minket választottak a családillesztésnél, és ha szeretnénk, menjünk be iratbetekintésre. (Itt kell megjegyeznem, hogy mindig a gyerekhez keresnek családot. A megadott paraméterek alapján a legrégebben várakozó 8-10 örökbefogadó kerül fel a listára, ahol a szakemberek a rendelkezésre álló adatok alapján a lehető legjobban passzoló örökbeadót választják ki.) Elmondták mindazt, amit tudni kell: szülő(k) háttere, betegségek, eddigi élete állomásai, általános jellemzés, és megnézhettünk pár fotót is róla.

Ekkor el lehetett dönteni, hogy szeretnénk-e megnézni. Féltem magamtól, mert azon töprengtem, mi van, ha nem érzem azt. Féltem attól, hogy nemet mondhatok, de hát az meg milyen?! Nyilván nem az ügyintézővel szemben, de a gyerekkel szemben. Hisz a vér szerinti gyereknél sem válogatunk. Szóval ez a lehetőség egy kis plusz terhet rakott a vállamra. Ráadásul tudtam, hogy a férjemnek nem nagyon tudnak olyan gyereket mutatni, akire nemet mondott volna, ergo én döntök.

Szóval a fotóknál az első rápillantásnál két dolog jutott eszembe. Az első az egyik ovis fotóm, ahol kb. ugyanúgy nézek ki, illetve nagyon emlékeztetett rám, a másik pedig nagyanyám arca. A vonásait láttam Klemi arcán. Itt már nem volt több kérdés.

Lett volna egy napunk, hogy döntsünk, de mondtuk, hogy ne húzzuk az időt feleslegesen. Az ügyintéző azért gondolta, hogy magunkra hagy minket 10 percre, de erre sem volt szükség, azonnal igent mondtunk. Ezután következett egy környezeti tanulmány, hogy hol lakunk, mivel foglalkozunk.

Nagyon kevés időnk volt mindent beszerezni. Mindent körülbelülire mondtak meg, milyen méretű ruhák kellenek stb. A lábméretet tudtuk, de a ruhaméretnél tippelt méretet adtak csak. Akkor egy barátnőm hozott rengeteg ruhát.

December 8-án jöttek hozzánk megnézni, hogy milyen lett a berendezett gyerekszoba. A hívástól számolva volt 3 napunk mindenre: ruhák, játékok, bútorok, autósülés, tányér, pohár, pelenka, biztonsági rács stb. Persze azt sem tudtam, hogy mi kell egy 2 évesnek. Itt a barátok sokat segítettek.

December 11-én mentünk el először a gyerekotthonba. Ilyenkor van lehetőség messziről rápillantani a gyerekre, kicsit megnézni, és utána dönteni. Mi már előtte eldöntöttük, mert tudtuk, hogy bármilyen hangulata volt aznap, szeretnénk elhozni. A távolság miatt mi kihagytuk a megtekintési időt, és rögtön bemehettünk hozzá.

Furcsa volt, mert bementem, ott volt 8 gyerek, és meglepődtek, hogy ott vagyunk, jöttek hozzánk oda gyerekek, hogy foglalkozzunk velük, de aztán ez megoldódott.

Nyolc gyerek lakott a szobában, mind kiéhezve arra, hogy valaki foglalkozzon velük, és hazavigye. Viszont nem szabad őket ölbe venni, mert olyan kötődés alakulhat ki rövid idő alatt, amit utána csalódásként élhetnek meg. Őket arra készítik fel, hogy majd jön egy néni vagy bácsi, aki az anyukája és apukája lesz, és hazaviszi. Nyilván a többi gyerekkel nem lehetett eljátszani, hogy ezt higgyék.

Klemi elég visszahúzódó volt, én meg béna, szóval kellett néhány nap, amíg már tudtunk egymással mit kezdeni. Ne képzelje senki, hogy első látásra szerelem a dolog. Persze, ott van bennem az elvárás, hogy ugye azt kellene érezni? Tíz alkalommal mentünk le barátkozni.

Egy idő után ölünkbe ült, kivihettük a kertbe, délelőtt és délután is vele lehettünk. Mindig mást és mást tanultunk, pelenkázni, fürdetni stb.
Ez általában hosszabb, de esetünkben karácsonyig szerették volna lezárni az egész folyamatot. Végül december 21-én hoztuk haza Klemit.

Aznap nagyon féltem, főleg az autóúttól, mindentől. Szinten soha nem autózott előtte, elaludt az autóban. Anyukám is itt volt, egyből odarohant hozzá, a kutyáktól megijedt.
Első este elalvásnál 2 órán át járt körbe a lakásban, sírva, keresve a régi környezetét, nem a megszokott helyen volt. Nem tudtam mást tenni, mint hagyni, hogy elsirassa eddigi életét. Másnaptól szinte olyan volt, mintha ide született volna.

Egy hónapig nem jártunk el itthonról, hogy szokjon minket. Nem is mertem, mert fogalmam sem volt, mit kell magammal vinni, ha például lemennénk a boltba (pelenka, kaja stb.). Nem voltam rutinos még, és nem nagyon mertem kimozdulni.

Mindig nagyobbakat mentünk, a félórás autóút már a necces kategória volt, nem tudtam, hogy reagálja le.

Helyi művházas program és ez volt az első kapcsolódás a kerületi anyukákkal, és elkezdtünk úszni járni és más programokra is. Aztán szépen fokozatosan kinyílt a világ.

Klemi a tengerparton

A.: Mondtad, hogy volt szülőségre felkészítő tanfolyam. Mit tanultatok ott, miért volt fontos?

E.: Egy olyan hölgy tartotta a tanfolyamot, akinek van vér szerinti és örökbefogadott gyereke is, és 20+ éve ezen a területen dolgozik mint pszichológus. Azt hiszem, nála hitelesebb ember nem kell ahhoz, hogy az ember lássa, hogy mibe csöppent bele. Két hétvégés program volt.

Hát, itt minden álomképet szertefoszlottnak, ami fontos azért, hogy az ember tudja, mit vállal. Hogy tudjuk, nem azokat a gyerekeket adják örökbe, akiknek a szülei meghaltak autóbalesetben, hanem nagyon gyakran drogosok, hajléktalanok, leányanyák, prostituáltak, mélyszegénységben élők gyerekei várnak családra. Olyan szülők gyerekei, akik tényleg nem tudnak gondoskodni egy újszülöttről.

Szó volt a titkos és nyílt örökbefogadásról, a gyerekek hátteréről, a származásról, az örökbefogadó szülők bizonytalanságairól és a döntésekhez kapható segítségről, a jogi folyamat lépéseiről, az örökbeadó szülőkről, arról, hogyan kezeljük az örökbefogadás témáját a gyerek életében, a gyerek jogairól 14 és 18 éves korában.

Romakérdés, mit írjak a papírra, ha megkérdezik a származást és az egyészségügyi hátteret – amikor valamiben hezitáltunk, akkor segítséget adott abban, hogy az érzéseim alapján döntsek.

Arra jöttem rá, hogy pár kérdést leszámítva minden más élethelyzet ugyanaz, mint egy sima szülő-gyerek párosnál.

Nincs indok, ami miatt ezt ki lehetne hagyni. Sőt, néha azt mondom, hogy nekem is jó lenne újra végighallgatni.

Klemi kisautóban, örökbefogadás

A.: Mik voltak a nehézségek és örömök az első félévben, amikor hozzátok került Klemi?

E.: A nehézségek pontosan követték a Maslow-piramis szintjeit. Mit adjak a gyereknek enni (naponta ötször egészségeset)? Mit és hogy adjak rá? Jé, kell sál a gyerekre? (Mert nekem az valahogy nem jutott eszembe…) Hogy pucoljam ki a kakiból, ha még a nyaka is olyan? Hogy kell megfürdetni? Mennyit kell aludnia? Nem beteg? Mikor menjek el bevásárolni?

Aztán ahogy ebben rutint szereztem, jöttek a további kérdések. Jól érzi magát? Mit játsszak vele? Miért sír? Eleget alszik? Miért szeparál? Hogy mondjam el neki, hogy nem kell félni a kutyától? És hogy nem szabad kirohanni az utcára? És mit tegyek, ha megérti, de direkt kirohan? Mit csináljak, ha az agyam épp felrobbanni készük, és nem voltam futni/boltban/barátokkal hónapok óta?

Szeretem már eléggé? Érzi már, hogy idetartozik? Nem hiányoznak neki a társai? Jó módszereket használok a neveléshez? Elég okos? Kéne valami képzésre vinnem? Mit csináljak, ha belemar az arcomba? Baj, ha bölcsődés lesz?

Az örömre várni kellett. Nem azért, mert nem volt, hanem mert szinte állva elaludtam, és egyszerűen nem volt kapacitásom erre. Aztán valamikor eljött az a pont, amikor már megláttam azt is, ami miatt az egész tök jó dolog: mosolyok, ölelések, együtt alvás, új dolgok tanulása, szókincs fejlődése, ügyesedés. Meg amikor láttam, hogy jól érzi magát a bőrében.

A.: Milyen most, és mit „tanácsolnál” az örökbefogadóknak, mielőtt belevágnak?

E.: Most jó, de sokat fizetnék egy egyedül eltöltött hétvégéért. Van nehézség? Persze. Több mint egy vér szerinti gyerekkel? Nem.

Végtelen sok az öröm vele, és nem hiszem, hogy más ez az öröm, mint egy vér szerinti gyerekkel. Anno a tanfolyamot valahogy úgy zártam le magamban, hogy ez „csak” annyiban lesz más egy vér szerinti gyerekhez képest, hogy vannak dolgok, amikre most és a későbbiekben külön figyelmet kell fordítani (örökbefogadás tényének gondozása, a gyerek kérdéseinek megválaszolása, romakultúra megismertetése, későbbiekben a vér szerinti családdal való találkozás segítése).

Amikor kérdezi Klemi, hogy a pocakodban voltam-e, akkor azt felelem, hogy nem, másik pocakban voltál.

Bartos Erika Örök ölelés könyvét olvasgattuk, és a témát felszínen tartottuk, és arra figyeltünk, hogy természetesen beivódjon az életébe az örökbefogadás ténye. Ezt termesztésen fogadja, nincs a fejében a „normál”. Odáig még nem jutottunk el, hogy miért egy másik néni pocakjából jött.

Mindenki maga tudja, hogy mit tud bevállalni, mit szeretne. Egy örökbefogadott gyerekhez ugyanúgy fel fogsz kelni éjjel, ha sír, és ugyanolyan büszke leszel rá, amikor először sikerül neki átúszni a medencét. Nem a vér számít.

Károly-Rajki Edith

 

 

Üdv

Jelenleg 7 ember olvassa a cikkeinket veled együtt.

Hirdetés

Közösség

Örökbe Fogadok Egy Ovit

A HŐSANYA rovat jószolgálati tevékenységével most Te is lehetsz egy halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) óvoda örökbefogadója. Tudj meg többet erről a kezdeményezésről!

Tovább »

Partnereink

szövegírót keresek

örökbe fogadok egy ovit

Hirdetés