Erős vagy, kibírod – ezt a mondatot nem egyszer hallottam már életemben. Régebben büszke is voltam magamra, hogy mások szemében erősnek látszom. Most viszont már azt érzem, hogy nem feltétlenül kell erősnek lennem, nem mindegy ugyanis, mikor és hogyan vagyunk erősek. Már megengedhetem magamnak, hogy megálljak egy picit, és a sebeimet nyalogassam. Egy műtétről és annak előzményeiről mesélek most nektek.
Amikor terhesen bajod van
Első fiammal voltam várandós. A barátnőmmel találkoztunk, akivel egyidős terhesek voltunk, csak ő duplázott, iker fiai növekedtek a pocakjában. Egy gyorsétteremben ebédeltünk, csacsogtunk, amikor iszonyatosan belenyilallt a fájdalom a hasamba. A gyomrom görcsölt be annyira, hogy ki kellett mennem a mosdóba, de ott már képtelen voltam bármit is csinálni. Lehajtottam az ülőkét, és azon rogytam össze. A homlokom hidegen verítékezett.
A barátnőmnek csak annyit tudtam mondani, hogy hívja fel a nőgyógyászomat, mert én képtelen vagyok vele beszélni. Az orvosom azt tanácsolta, amikor harmincegy hetes terhes voltam, hogy jobb, ha a klinikára megyünk, mert ott van belgyógyászat is a közelben, és ha beindul a szülés, el tudnak látni a klinikán.
Csak ügyeleti ellátás
A barátnőm támogatásával bevetettem magam a kocsi hátsó ülésére; ő vezetett. Én a hátsó ülésen szenvedtem, hol ide, hol oda gurultam, mert nem tudtam bekötni magam. Megérkeztünk a szülészetre, ahol CTG-re tettek, vért vettek, és adtak egy gyomorsavlekötőt. Nagyon kínlódtam, de gondoltam, legalább már jó helyen vagyok. A férjem behozta a kórházi csomagomat, mert hétvégére bent tartottak. Péntekre behívtak egy vizsgálatra, a belgyógyászatra, ami abból állt, hogy kikérdeztek, és megállapították, hogy terhességi refluxom van.
A csütörtöki véreredményeim nem voltak rosszak. Én meg egyre inkább nem értettem, hogy akkor miért nem tudok aludni, és miért tart még mindig a szűnni nem akaró görcs. Kezdtem belenyugodni, hogy ez van. Szombatra besárgultam, és a kórházi protokoll szerint gyűjtött és leadott vizeletem addigra bronzos sötétbarnává vált. A székletem meg kivilágosodott, agyagszerű lett. Jeleztem az ügyeletes nővérnek, hogy szerintem ez nem normális, de ő csak azt hajtogatta, hogy majd az ügyeletes orvossal beszéljem meg.
Szombat délelőtt nem jött, mert sok dolga volt a szülőszobában, úgyhogy vártam a délutánt. Nem volt étvágyam, de a kisbabám miatt magamba erőltettem valamit. Elkövetkezett a délután. Az ügyeletes orvos még mindig nem bukkant fel, mert ezúttal is máshol volt elfoglaltsága. Az éjszakákat átszenvedtem, szedtem a refluxra a gyógyszert. A nővéreknek, akik bejöttek vérnyomást és lázat mérni, folyamatosan szóltam, hogy szerintem ez így nem jó. Ők mindig csak azt válaszolták, hogy jó a vérnyomásom, illetve nincs lázam, szóval ne aggódjak.
„Erős asszony maga”
Elérkezett a vasárnap reggel, és végre bejött egy kis doki. Kétségbeesve mondtam el neki minden panaszomat. Rám nézett, és azt mondta:
„Erős asszony maga, kibírja!”
Erre megkérdeztem, hogy ez oké, de meddig kell még ezt a fájdalmat kibírnom? Mire ő: hát még minimum nyolc hétig. Válaszként, de inkább csak magamnak motyogtam, hogy addig én ezt nem fogom kibírni. Bejött a férjem is látogatóba. Rettenetesen megijedt, mert tényleg iszonyat sárga voltam. Kérlelt, hogy beszéljek a nőgyógyászommal, de mondtam neki, hogy itt mindenki szerint csak hisztizem, és a terhességi refluxon kívül kutya bajom. Addigra már én is kezdtem elhinni, hogy igazuk van.
Műteni kell!
Szerencsére ő nem nyugodott bele. Felhívta az orvosomat. Azonnal új vérvételt rendeltek el, amiből kiderült, hogy a májfunkciós értékeim tízezerszeresei voltak a normálisnak. Az eredmény után újra átvittek a belgyógyászatra, ahol csináltak egy hasi ultrahangot. Kiderült, hogy epevezeték-elzáródásom van, amit az epében lévő egyik kő eltávozása okozott.
Mondták, hogy ezt másnap meg kell műteni. A nőgyógyászati osztályra visszatérve a kis doki elégedett arca fogadott.
„Érezze magát megtisztelve, hogy a belgyógyász főorvos a szabadságát megszakítva fogja elvégezni a műtétet holnap reggel.”
Úgy néztem rá, mint egy ufóra – felőlem a szomszéd Pista bácsi is megműthetne, mert addigra már a fájdalomtól gondolkozni sem volt erőm. Utólag átgondolva, jól el kellett volna küldeni őt melegebb éghajlatra, de az akkori, kiszolgáltatott helyzetem ezt nem tette lehetővé.
Kétségbe voltam esve
Még vasárnap éjjel 11-kor megérkezett az altatóorvos. Nagyon kedves volt. Elmondta, hogy két lehetőség van a laparoszkópos műtét elvégzésére. Az egyik, hogy elaltatnak, és akkor a fiam is elalszik a pocakomban, csak nem biztos, hogy a műtét végeztével ő is felkel. Illetve a másik megoldás, hogy fájdalomcsillapítót adnak, de az nem biztos, hogy a műtét végéig hatni fog. Így a fájdalomtól, lehet, beindul a szülés, mert a műtét lehet 20 perc és másfél óra is, ezt előre nem tudja senki sem megjósolni. Kérte, hogy válasszak.
Teljesen kétségbe voltam esve, mondtam neki, hogy én azt választom, amit ő javasol, én nem tudok dönteni. Megbeszéltük, hogy altatás lesz. A laparoszkópia lényege, hogy egy csövet dugnak le a torkomon keresztül, és annak a végén vannak műszerek, amikkel össze lehet zúzni a követ. A műtét során, amikor már az epeutakat átjárhatóvá tették, akkor beültettek egy sztentet is, hogy ha még egy kő kijönne az epehólyagomból, az ne akadjon be és zárja el az utat.
Megmozdult a fiam
Négynapi fájdalom és nem alvás után felfektettek a műtőasztalra. Az altatóorvos és a főorvos is nagyon kedves volt. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy végre aludni fogok, és vége lesz a fájdalomnak. Nem volt bennem félelem, hogy talán nem sikerül, bíztam benne, hogy minden rendben lesz. Az órára néztem, behunytam a szemem, és még egyszer megsimogattam a fiamat a hasamon keresztül. A következő emlékem, hogy már ébresztettek. Negyvenöt perc telt el, kezemet a hasamra tettem. A fiam abban a pillanatban megmozdult. Iszonyatosan boldog voltam.
Úgy ébredtem, mint egy mély, hosszú álom után. Teljesen kipihentem magam, és a görcsös fájdalom is elillant. A pocakomban pedig mozgolódott a fiam. Itt már tudtam, hogy nagyon jó fiú lesz, mert ebben az éles helyzetben, még ha magzatként is, de tökéletesen helytállt, egyszerűen büszke voltam rá.
A sztentet a hasamban háromhavonta kellett cserélni. Az első alkalom a szülés utáni napon volt. Utána többre már nem került sor, mert a sebészorvos úgy döntött, hogy ezzel nem fog vacakolni többet. Így is, úgy is ki kell venni az epehólyagomat. Négy hónappal szülés után megcsinálta a műtétet. A kórteremben napi kétszer próbáltam tejet fejni a szobatársaim jelenlétében, hogy ne apadjon el az amúgy sem túl sok tejem. Hazatérve végül mégis feladtam a szoptatást, de ez már egy másik történet.
Aki hangosabb, az az erősebb
Szeretnélek biztatni titeket, hogy merjétek elmondani a panaszaitokat, és ne hagyjátok annyiban, ha egy orvos csak rátok legyint! Az egészségügyi dolgozók leterheltek, és aki hangosabb, arra fognak figyelni. Az én esetemben egy szimpla hasi ultrahang kideríthette volna két nappal előbb az epevezeték-elzáródást. Az eset után többször eszembe jutott, hogy jól beolvasok a nővérkéknek és a dokinak. A megvalósítás nem történt meg, de érzem: azzal, hogy ezt nektek elmondhattam, megnyugodtam.
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
