Már négyévesen sem volt kérdés számára, hogy mi lesz, ha nagy lesz – dr. Kőnig Róbert az akkoriban futó, NSZK-filmsorozat, A klinika Brinkmann professzoráéhoz hasonló életet képzelt el magának. A gyermekkori elhatározása végül valósággá is vált: ugyan nem a Fekete-erdőben, hanem Budapesten gyógyít, és nem felnőtteket, hanem gyermekeket, de a vége mégiscsak az, hogy orvos lett. Aztán pedig apa, ami azért megváltoztatott néhány dolgot az életében, no és a munkájában. Interjú.
Névjegy
Az orvos családból származó mentőtiszt, gyermeksebész és gyermektraumatológus a tanulmányait a Szegedi Tudomány Egyetemen végezte. Itt szerezte a mentőtiszti diplomáját, a gyermeksebész-szakorvosi képesítését pedig a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Dr. Kőnig Róbert több évig dolgozott Anglia különböző magánkórházaiban, felnőtt- és gyermekellátásban is. Jelenleg az Észak-Közép-budai Centrum, Új Szent János Kórház gyermeksebésze, egyetemi oktató, és két gyermek édesapja.
Anyamagazin: Örülök, hogy végül sikerült összehoznunk a beszélgetést. Ha nem bánod, rögtön azzal a kérdéssel indítanék, hogy gyereksebészként hogyan tudod szervezni az életed?
Dr. Kőnig Róbert: (nevet) Bár nem tűnhet úgy, de én alapvetően egészen jól tervezek, egész jó az időbeosztásom. De hogy mondjam? Előfordul, hogy nem érek oda valahova időben, ami általában annak a nagyvonalúságnak köszönhető, ahogy az órát kezelem. Olyan típusú ember vagyok, aki ugyanúgy szeret pörögni és leállni is. Nagyon hosszú ideig tudok semmit sem csinálni, de még hosszabb ideig tudok iszonyatosan pörögni is. Nyilvánvalóan előre kell terveznem, ami mindig valaminek a rovására megy.
A.: Például?
Dr. K. R.: Jelen pillanatban nincs hobbim, vagyis most minden, amit csinálok, a hobbim: a családom, a hivatásom, és már a média is egész nagy szeletet szakít ki belőlem.
A.: Mivel foglalkoztál szívesen a szabadidődben?
Dr. K. R.: Imádtam olvasni, videójátékozni, nagyon szerettem sportolni, futni, edzőterembe, színházba, moziba járni, filmeket nézni. Most ezek egyelőre nincsenek, de nem izgulok miattuk, mert tudom, hogy az életemnek lesz majd olyan időszaka is, amikor viszont csak ezekre lesz időm. Akkor majd szépen pótolok mindent.
A.: Mi hiányzik ezek közül a legjobban?
Dr. K. R.: A sportolás. Az egészségem miatt is, meg az azért lelki tartást is ad az embernek. A sport lesz az első dolog, amit visszafordítok az életemben, de szeretnék nyugodtan olvasni délutánonként és esténként.
A.: Ez utópia?
Dr. K. R.: Nagyon. Nem is akarok belegondolni.
A.: Szerepet játszik ebben az apaságod?
Dr. K. R.: Ó, hogyne, persze! Óriási félelmem is, hogy a munkám miatt kevésbé tudok részt venni a család életében, úgyhogy mindig igyekszem minél több minőségi időt otthon tölteni.
A.: A munkád során tapasztaltak nem tettek féltőbb apává?
Dr. K. R.: Emiatt nem tudok másképp nézni a gyerekeimre, sőt általában abból van a probléma, hogy a pici dolgokat nem veszem komolyan. Ha elesik, beüti a fejét, ha itt vérzik egy kicsit vagy meghorzsolja magát, nem szaladok oda felkapni, hanem megkérem, hogy álljon fel, porolja le magát, és haladjunk tovább.
A.: Mit változtatott rajtad az, hogy szülő lettél?
Dr. K. R.: Más szemmel nézem a gyerekeket a kórházban. Úgy érzem, hogy eddig is empatikusan tudtam feléjük fordulni, de amióta van sajátom, ez még inkább erősödött bennem. Most már azt is sokkal jobban átérzem, hogy mit érez egy szülő, amikor rám bízza a gyerekét. Igyekszem is velük türelmesebb lenni, még jobban velük élni.
A.: Hogy lettél gyereksebész?
Dr. K. R.: Négyévesen már tudtam, hogy orvos leszek. Akkor ment A klinika a tévében, és baromira tetszett Brinkmann professzor úr élete. Miután a családom nagy része orvos, támogattak is a döntésemben. A gyermekgyógyászatba nagyon korán beleláttam, édesanyám ugyanis neonatológus, így hamar kiderült, hogy én is gyerekekkel akarok foglalkozni. Nem is nagyon volt választási lehetőségem, mert az egyetem második felében odáig jutottam, hogy vagy gyereksebész leszek, vagy pályát változtatok.
A.: Hogyhogy?
Dr. K. R.: Hamar rájöttem, hogy a felnőttekkel nagyon nem szeretek foglalkozni, mármint gyógyítani őket, nincs hozzá türelmem.
A.: És miért pont sebészet?
Dr. K. R.: Ahonnan én nézem, van benne egyfajta vagányság, bátorság, egyfajta kitettség és veszély. Emellett olyan habitusú ember is vagyok, aki az instant eredményeket szereti. Nem vagyok jó abban, hogy hónapokig vagy éveken keresztül kezeljek betegeket. Nem megy, elfáradok benne. Én szeretek valamit megcsinálni.
A.: Gyerekkorodban sosem féltél az orvosoktól?
Dr. K. R.: Á, hát köztük nőttem fel, engem otthon intézett a család, sosem kellett orvoshoz mennem. Talán kétszer voltam kórházban, mert itt-ott eltört, egyszer például nem engedtem, hogy begipszeljék egy lábujjrepedésem. A mai napig vallom, hogy erre nem kell gipsz, én sem teszek.
A.: Milyen gyerekkori baleseteid voltak?
Dr. K. R.: Végigmentem a klasszikusokon: estem el, borultam biciklivel, emiatt a térdemből törött sörösüvegdarabokat szedtek ki, ütöttem be a fejemet, tört el a kezem, lábam, könyököm. De egyébként semmi komoly.
A.: Áruld el, hogy hogyan tudsz lecsendesíteni egy síró gyereket a rendelőben!
Dr. K. R.: Megnyugszik, ha azt érzi, komolyan veszem őt. Nyilván egy babával nehezebb, de egy két-hároméves gyerekkel már nagyon jól lehet kommunikálni. Amikor belépnek a rendelő ajtaján, neki köszönök, vele beszélgetek, tőle is veszem fel az anamnézist, őt kérdezem meg arról, hogy miért jött, mi a baj. Azt kell éreznie, hogy én miatta vagyok.
A.: A szülők nem érzik magukat kívülállónak?
Dr. K. R.: A praxisom elején biztos volt ilyen, sőt előfordult, hogy intettem a szülőnek, hogy ne szóljon közbe, én most a gyerekkel beszélek. Már ismernek annyira, hogy tudják, nem apukától kérdezem meg, mi történt, csak azért, mert ő a legmagasabb a családban.
A.: Mik a leggyakoribb gyerekbalesetek mostanság?
Dr. K. R.: Még mindig az esés. Az újdonság ebben nem is annyira a gyakoriság, hanem a súlyosság. Újabban sok baleset történik trambulinban, ezt követik a rolleres-biciklis esések, majd a lovas- és síbalesetek. Hála istennek a gyerekbalesetek 80-85 százaléka banális, nem is igényelne orvosi ellátást.
A.: A trambulin miért ennyire veszélyes?
Dr. K. R.: Azt a legtöbben elfelejtik, hogy a trambulin nem játékszer, hanem egy rendkívül veszélyes akrobatikai eszköz. Az amerikai és az ausztrál gyermekortopéd-társaság is készített tanulmányt arról, hogy a 6 év alatti gyerekek vázizomrendszere nem elég fejlett ahhoz, hogy ezt a folyamatos, több G-s becsapódást károk nélkül elviselje. Az ugrálás utáni ismeretlen fejfájások az egymást követő, pici agyrázkódások következményei lehetnek. A gerincrázkódás miatt jelentkezhetnek ismeretlen végtaggyengeségek és -fájdalmak is, de amit mi, gyerektraumatológusok és -sebészek nagyon sokszor látunk, az az, hogy az elfáradt izmok egyszerűen nem tudják megfeszíteni a szalagokat, és elhajlanak, eltörnek a csontok. Egy három-négyhetes gipszkezelés egy négyéves gyereknek nem túl jó.
A.: Ez nagyon ijesztően hangzik!
Dr. K. R.: Nem tudom, hogyan lehetne még jobban elmagyarázni, hogy a trambulin tényleg nagyon veszélyes. Ha van – mondjuk – 100 biciklibaleset, abból talán egyet kell megoperálni, de tíz trambulinbaleset általában három-öt alkalommal műtéttel végződik. Jó lenne valahogy átvinni a köztudatba, hogy hatéves kor alatt tényleg ne engedjük a használatát, az idősebb gyerekeknek pedig nagyon fontos lenne betartani a biztonsági előírásokat. Én még nem láttam olyan trambulint, ahol egy gyerek ugrált, és négyen nézték. Ha egyszerre öten használják, sokkal jobban kinyújtják a ponyvát, ami sokkal magasabbra dobja őket. Aztán jön az ördögi kör.
A.: Hat évvel a mi esetünk után most meg merem kérdezni: mit gondolnak rólunk, szülőkről, mennyire tartanak bennünket felelőtlennek az orvosok, amikor kórházba rohanunk a hét hónapos gyerekünkkel, aki mellőlünk esett le az ágyról?
Dr. K. R.: Ha egy gyerek az ágyról gurul le, az nem olyan komoly általában, nem gondolom, hogy emiatt óvatlan lenne a szülő. Az viszont már más kérdés, ha a mosógépről vagy az asztalról esik le… Alapvetően sosem hibáztatok senkit, van éppen elég dolog, amivel egy ilyen helyzetben meg kell küzdenie egy szülőnek, nem kell még az én gondolataimmal is foglalkoznia. A gyerekre kell koncentrálni, ha ő jól lesz, nem lesz semmi gond.
A.: A kórházból kilépve hogyan lesz a gyermeksebészből „hétköznapi” Kőnig Róbert? Az orvosi ruhádon is viselt mesevilág akkor megszűnik?
Dr. K. R.: Dehogy! Hát az én vagyok! És fordítva van. Én viszem be a kórházba ezt a mesevilágot. Szeretem a meséket, szeretem a játékokat, dehogy akarok én átváltani, ebben ez a legjobb.
A.: Van kedvenc meséd is?
Dr. K. R.: Mese? Hát, nem tudom… Ha kedvencekről van szó, akkor én leginkább fantasy, science-fiction vonalon mozgok. A Star Warst nagyon szeretem, A Gyűrűk Urát, Asimov regényeit és A Dűnét.
A.: A munka miatti stresszt is ezekkel vezeted le? Vagy van más is, amivel töltődsz?
Dr. K. R.: Nekünk, sebészeknek nagyon sokat ad egy jó műtét. Az olyan, mint egy turbótöltés. Vagy az, hogy egy bonyolultabb esetnél azt tudom mondani a gyereknek, hogy hivatalosan is meggyógyultál, nem kell többször jönnöd. Szóval, még kórházon kívül sem kell lennem ahhoz, hogy töltődjek.
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
