Barátok, csodás szomszédok, boldog gyerekek, ínycsiklandó finomságok – minden adott egy Szent Iván-éji, napfordulós, szeretettel teli összejövetelhez. Ha mindezt némi izgalommal fűszerezzük, akkor az biztos, hogy a Család a dombon történetében egyszer el is olvashatjuk. Ahogyan most is. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Szombaton, Szent Iván-éj napján rétest sütöttem (persze csak bolti réteslapból), és csináltam egy nagy adag feta sajtos görög salátát. Zsuzsiéknál a buli négy óra után kezdődött, amikor már picit elviselhetőbb volt a hőség. Emiékkel, Nóráékkal és Anikóval szinte egyszerre érkeztünk.
Anikó egyedül jött, mert a lányok lementek a faluba az osztálytársaikhoz, Gábor és Bálint pedig nyúlketreceket gyártottak. Bálint ugyanis kitalálta, hogy nyúltenyésztésbe fog. Pár hónapja a csirkéket is ő gondozta már, etette őket, összeszedte a tojásokat, szeretne kiscsibéket keltetni, és most nyulakat is tartani.
‒ Legalább valami érdekli, ha már az iskola nem – mondta Anikó, kicsit igazságtalanul, mert Bálintot valójában csak az iskola nem érdekelte. Versenyszerűen dzsúdózott, állatokat gondozott, traktort vezetett, otthon mindenben besegített. A suli már nem fért bele. Belegondoltam, mi lesz szeptemberben, amikor az én mindenre kíváncsi, mindenhez valamit hozzáfűző Palkó fiam iskolás lesz, de ott sokszor biztosan egész máshogy és másra kell majd figyelni, mint ami őt érdekli. Sajnos.
Persze most épp kisebb gondunk is nagyobb volt a sulinál. Az összes gyerek felmehetett játszani az emeletre, mert bent legalább nem tűzött a nap. Mi, nők, a terasz egy árnyékos sarkába húztuk az asztalt, ott beszélgettünk, a fiúk a kocsibeálló féltetője alatt az esti grillezéshez pácolták a húsokat – amit Norbi és Kopi szerint már előző este meg kellett volna tenni.
Öt óra felé megérkeztek a Szendrey gyerekek, a „lenti banda” előőrseként. Lala, Áron és Ábel rögtön a fiúkat kereste. Csak ekkor tűnt fel, hogy túl nagy a csönd, le sem dugták az orrukat, mióta megjöttek, csak Kamilla ül az ajtó mellett, és simogatja a cicákat. Szabi felment, hogy lehívja a bandát. Két perc múlva lejött, feje vörös volt az elfojtott nevetéstől.
‒ Mindjárt jönnek, addig egyetek egy kis sütit – mondta a fiúknak, akiket nem kellett biztatni, már tele is pakolták a kistányérjukat. Szabi félrehúzott minket:
‒ Gyertek fel, ezt látnotok kell! Csak halkan!
Mezítláb lopakodtunk fel a lépcsőn. Szabi először a gyerekszobához vezetett minket. Belestünk a nyitott ajtón. Anna, Bori, Ilona és Julcsika egy tucat hercegnős puzzle között ülve elmélyülten kirakóztak, miközben az „A szennai lipisen-laposon” kezdetű népdalt zengték. Aranyosak voltak, de nem értettem, Szabinak ez miért olyan nagy szám.
‒ Hol vannak a többiek? ‒ kérdeztem, mert Dorcsi, Zente és az én három fiam nem voltak a gyerekszobában.
‒ Na ez az – suttogta Szabi, és továbbosont a folyosón a hálószobájukhoz.
Óvatosan, résnyire kinyitotta az ajtót. Pörgős zene hallatszott, talán Hungária. A résen át pont Dorcsit láttuk, aki egy szál bugyiban és valami fura vállpántban, kipirult arccal, önfeledten táncolt, forgott, rázta a kis fenekét, és puszikat dobált – egyértelműen, bár őket innen nem láttuk, a fiainkból álló közönség felé, akik minden puszit és extra fenékrázást tapssal és sikoltozós nevetéssel jutalmaztak.
‒ Jézusom, hogy nézel ki kislányom?! ‒ kiáltott fel Zsuzsi, amikor magához tért, és kitárta az ajtót. ‒ Mit meztelenkedsz a fiúk előtt?
Dorcsi megtorpant, a fiúk arcára, akik a franciaágyon ülve nézték a produkciót, ráfagyott a vigyor.
‒ Csak táncolt nekünk ‒ szólalt meg Misi. ‒ Nem csináltunk rosszat.
‒ Csak néztük, és nevettünk – fűzte hozzá Zente, és hogy illusztrálja, elnevette magát. Erre mindannyian nevetni kezdtek.
‒ Még szerencse, hogy más nem történt – mondta Szabi, és már ő is röhögött.
‒ De mi ez rajtad? ‒ kérdezte Zsuzsi, és közelebb lépett a lányához. ‒ Jézusom, ez az én bugyim! Vedd le azonnal!
Most már mi is láttuk. Dorcsi talált Zsuzsi fiókjában egy igencsak elasztikus anyagú, magasan szabott csipkebugyit, amit jól kinyújtott, hogy bele tudjon bújni teljesen, mint egy kantáros nadrágba. Hasonlított a régi birkózókhoz, csak lila csipkés változatban.
‒ Te is így hordod? ‒ kérdezte Norbi komoly arccal, mire Szabi felnyerített, és kitört belőlünk is a röhögés.
Érdekes módon a gyerekeknek ez már nem volt annyira vicces, inkább leszaladtak az udvarra fogócskázni. Dorcsi gyorsan visszabújt a nyári ruhájába, és futott utánuk. Mi még nem tettük túl magunkat a látottakon, főleg a fiúknak nagyon megragadta a fantáziáját. Csak úgy röpködtek a beszólások, hogy ki, mikor, hova és hogyan vegyen fel ilyen és ehhez hasonló ruhadarabokat. Fuldokoltunk a nevetéstől. Zsuzsi vörös volt, mint a cékla, de ő nevetett a legjobban.
‒ Hahó! Halljuk, már jó a hangulat ‒ hallottuk egyszer csak lentről Jutka hangját, aki Marcsiékkal, Jászaiékkal és Jámborékkal együtt szennai időszámítás szerint pontosan, mindössze másfél óra csúszással érkezett.
‒ Micsoda rend! ‒ csodálkozott Marcsi, amint belépett a házba. ‒ Körülnézhetünk?
‒ Persze, persze, jövök már, örülök, hogy itt vagytok ‒ indult le Zsuzsi. ‒ Ne haragudjatok, csak a gyerekek már belecsaptak a buliba.
Szendreyék is megcsodálták a házat, nekik is leesett az álluk a tisztaságon és a gondosan ápolt kerten. Mikor mindent körbejártunk, leültünk a teraszon, hogy megkóstoljuk Jászai Márti fantasztikus süteményeit.
Nórának tűnt fel, hogy a csemetéink megint eltűntek valahová.
‒ Gyerekek! Kamilla! Merre vagytok?
‒ Itt vagyok! – szólalt meg máris Kamilla a ház mögül. ‒ De csak én.
‒ A többiek hol vannak?
‒ Nem tudom – kiáltott vissza, még mindig hátulról.
‒ És te mit csinálsz ott egyedül?
‒ Karkötőt – mondta Kamilla, hangja büszkeségtől csengett.
‒ Ó, tényleg? Miből? Ott nincsenek is virágok, csak beton és az ereszcsatorna – csodálkozott Zsuzsi.
‒ Nem virágból csináltam, hanem békából! – kiáltott vissza Kamilla.
‒ Miből? ‒ hördültünk fel egyszerre többen is.
‒ Békából – mondta Kamilla, és mosolyogva előlépett. Előrenyújtotta a karját, de nem láttuk, mi van rajta, mert a másik kezével eltakarta a csuklóját.
‒ Mutasd csak! – ment oda hozzá Nóra rosszat sejtve.
‒ Óvatosan, anya, mert elugrik! Megkötöd?
Kamilla csuklóján egy béka feküdt körben kinyújtóztatva, Kamilla a mellső lábait próbálta a hátsókkal összekötni egy darab zsinórral, de a béka, érthető módon, erőteljesen ellenkezett.
Nóra hirtelen meg sem tudott szólalni. Kopi tért magához először.
‒ Jól van, lányom, nagyon okos kislány vagy, gratulálok. Gilisztából meg csinálj hajgumit, szarvasbogárból pedig fülbevalót.
Kamilla megörült a gondolatnak.
‒ Tényleg, köszi, Apa! Vagy nyakláncot is lehetne, sok katicából.
‒ Persze! Atyaisten, nagyobb a baj, mint gondoltam. Na engedd el azt a szerencsétlen állatot! Nem gondolod, hogy nem szeretne karkötő lenni?
‒ De miért? Olyan aranyos!
‒ Mert ez rossz neki. Húzod a lábát.
‒ Ha nem húzom, nem ér körbe.
‒ Kamilla!
‒ Jó, rendben.
Kamilla szomorúan lefejtette a csuklójáról a békát, és a markába fogta. Szegény béka nem mozdult, alighanem lepergett előtte az élete, ahogy várta az újabb merényletet, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem tudta mozdítani megkínzott lábait.
Kamilla leguggolt, megpuszilta és letette a fűbe.
‒ Menj, béka, ha menni akarsz! – És tolt rajta egy kicsit. A béka, furán sántikálva odébbvánszorgott, majd eltűnt a fűben.
‒ A többi gyerek hol van? ‒ kérdezte újra Kopi. ‒ Tartanék nekik egy kis íjászkodást vacsora előtt.
‒ Megkeresem őket! ‒ ugrott fel Kamilla, és futásnak eredt.
‒ Hátul fogócskáznak – kiáltott utána Jutka, majd hozzánk fordult. ‒ Hallottam, ahogy visítoznak.
Zsuzsiék udvara szintén dupla telek, két klasszikus, majd’ százhúsz méter hosszan benyúló, hátrafelé enyhén emelkedő parcellából állt. A ház mögé egy kis gyümölcsöst ültettek, mögötte, a napsütötte lankán alakították ki a konyhakertet. A veteményes mögött volt még egy jó nagy terület, ahova a háztól már nem is lehetett fellátni. Ez a rész még nem volt elfüvesítve, térdig érő vadvirágos rét húzódott a hátsó kapuig. Itt fogócskáztak a gyerekek, mint Jutka mondta, nagyokat visítozva.
‒ Lehívom őket – mondta Nóra ‒, addig Kopi, légyszi, menj át hozzánk az íjakért!
‒ Felmegyek veled, legalább megnézem a kertet – indultam Nóra után, Zsuzsi pedig csatlakozott hozzánk.
A kiskertnél már látnunk kellett volna a gyerekeket, de csak a vihogást hallottuk, meg valami susmorgást. A következő percben hangos nevetés, aztán a magas fűből, és egy régről meghagyott terebélyes, dús levelű aranyeső bokor mögül, mint a felriasztott verebek, szétröppent a gyerekcsapat. Csatakiáltással körbetáncoltak minket, majd lerohanták a házat, és láttuk, hogy megtámadják a sütis tálcákat.
Zsuzsi veteményeskertje ugyanolyan tipp-topp volt, mint minden más náluk. Nyílegyenes sorokban, egymástól szabályos távolságra meredeztek a földből a zöldségek. Hagyma, frissen kelt saláta, sóska, spenót, petrezselyem, sárgarépa, borsó. Mögöttük felkarózott paprika, paradicsom, hátrébb cukkini, csillagtök, végül két sor csemegekukorica. Kétoldalt málna-, ribizli- és áfonyabokrok. Csak egyvalami nem volt: gyom.
‒ Hogy csinálod? – kérdeztük Nórával szinte egyszerre, amikor magunkhoz tértünk. Zsuzsi csak megvonta a vállát, de látszott, hogy jólesik neki a dicséret.
‒ Mindennap valamennyit. A lányok is szeretnek itt fötörni. Nem tudom, ilyenek vagyunk.
Mire visszaértünk a házhoz, az anyák a teraszon az asztal körül ültek, és beszélgettek, az apák Kopinak segítettek berendezni a lövészpályát. Tavasz istállójától Szabival áthoztak utánfutóval egy nagy, henger alakú szalmabálát céltáblának. Kopi felsorakoztatta azokat a gyerekeket, akik akartak íjazni (mindegyik akart), és katonásan, pontokba szedve elmondta a szabályokat:
‒ Egy: Soha nem lősz arra, amerre ember áll! Csak akkor lősz, ha mindenki mögötted van.
Kettő: Nem mész ki addig a nyílvesszőkért, amíg azt nem mondom, hogy most mehetsz a nyílvesszőkért.
Három: Kivárod a sorod! Tornasorba állunk, nem tolakszol. Mindenki hármat fog lőni – ha eltalálta a célt, ha nem. Utána jön a következő. Aztán majd újra sorra kerül mindenki.
Négy: Nincs nyavalygás, nyávogás, ha nem sikerül. Megmutatom, hogy kell.
Kopi türelmesen és alaposan elmagyarázta és megmutatta, hogyan kell felhelyezni a nyílvesszőt, hogy kell fogni az íjat és megfeszíteni az ideget, mi a helyes testtartás, hogyan kell célozni.
Bemutatásképp kilőtt pár nyílvesszőt, mind beleállt a szalmabálába. A gyerekek megtapsolták. Újra elmondta, hogy csak akkor szabad a vesszőkért menni, ha senki nem lő. Ezután a gyerekek következtek. Nagyon komolyan vették a szabályokat, fegyelmezettek voltak, élvezték, hogy valami komoly, felnőttes dolgot csinálhatnak. És persze élvezték, ha eltalálták a célt. Egymást is megtapsolták. Jó félóra után megunták, és elmentek Anikó, Emi és az időközben befutott nagylányok után, az udvar végében levő rétre virágot szedni a koszorúkhoz. Jutka, Marcsi és Évi is csatlakozott hozzájuk, Márti bement a konyhába segíteni Zsuzsinak. Most az apák ültek az asztalhoz, egy rekesz sör társaságában, amíg sültek a húsok a grillen.
‒ Mi is mindjárt megyünk – mondta Nóra Kamillának ‒, csak én is lövök párat. Addig is nincs békavadászat!
‒ Anyaaaa! ‒ pirult el Kamilla, és elszaladt.
Nóra felvette az íjat.
‒ Hű de régen volt!
Gondosan beigazította a nyílvesszőt, célzott, és lőtt. A szalmabála mögött ebben a pillanatban megjelent Kopi feje, ahogy ránéz. Aztán csak azt láttuk, hogy a következő másodpercben Kopi elterül a földön, és a nyílvessző nincs a bálában. Nóra felsikoltott, ledobta az íjat, és rohant a férjéhez. Én utána.
‒ Életben van! ‒ kiáltotta, amint a bála mögé ért.
Addigra én is odaértem, és a többiek is, akik felpattantak az asztaltól.
‒ Hívjak mentőt? ‒ kérdeztem, mert csak azt láttam, hogy Kopi fejéből ömlik a vér, és nem mozdul.
‒ Nem kell – nyöszörögte Kopi, és lassan megpróbált ülésbe tápászkodni. ‒ Nóra, b.szd meg, nem tudtam, hogy ennyire bosszúálló vagy!
Szinte hallottuk, ahogy leesik a kő Nóra szívéről. Ha így beszél Kopi, akkor túléli.
Zsuzsi rögtön hozott egy tiszta textilpelenkát, átadta Nórának, aki próbálta leitatni a vért a sebről, hogy kiderüljön, mekkora a baj.
‒ Óvatosan! – sziszegett Kopi. ‒ Na mit látsz?
‒ Hát, egy kicsit felszántottam a fejbőrödet ‒ felelte Nóra, és – valószínűleg a megkönnyebbüléstől – elnevette magát.
Kopi feje tetején, a nem létező haja közepén szabályos választékot csinált a nyílvessző. A négy-öt centi hosszú, de szerencsére nem mély sebből szépen két oldalra csordogált a vér, mint egy morbid humorú óvodás vízfestményén. Ha Kopit csak pár centivel lejjebb találja el a vessző, akkor belefúródik a homlokába, vagy kiviszi a szemét.
‒ Remélem, kvittek vagyunk, drágám. Örülök, hogy te sem öltél meg engem. Hozzatok már egy tükröt, hogy megnézzem, össze kell-e varrni!
Zsuzsi beszaladt tükörért, Nóra és Norbi odatámogatták Kopit a teraszra. Lajos erősködött, hogy mindenképpen menjen be Kopi az ügyeletre, ha nem is varrják össze, legalább kitisztítják a sebet. De Kopi nem akart bemenni, inkább áthozatta Nórával a saját összeállítású orvosi táskáját, és magának szépen lefertőtlenítette a sérülést, speciális ragtapasszal összehúzta, végül az egész fejét bekötözte. A fehér sapkaszerű kötésben olyan lett, mint egy skandináv pék valamelyik nyugati tévécsatorna főzős műsorából. A nagy ijedségre muszáj volt inni egyet. Zotya megbontott egy üveg saját pálinkát. A koccintásra visszaértek a virágszedők is, hatalmas, egész ölnyi, hosszú szárú vadvirághalmokkal.
Épp nekiálltunk a koszorúkészítésnek, amikor új vendég érkezett…
Folytatjuk…
Kattints a Podcast hallgatásához!
