„Újra késztetést éreztem, hogy foglalkozzak a könyvvel. Miközben próbáltam a hetek óta elhanyagolt lakást rendbe szedni, két dolog jutott az eszembe: hirdetés és terjesztés” – így kezdődött. De vajon hogyan folytatódik a Család a dombon anyafőszereplőjének könyvbiznisze, pláne úgy, hogy a hirtelen meghozott döntéseinek nem mindenki örül? Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Takarítás közben is ezen járt az eszem, amikor portörlés közben a kezembe akadt az a kis tájékoztató könyvecske, amit terhes kismamaként kaptam a védőnőtől. Akkor sokat olvasgattam, hasznosnak találtam. Belelapoztam. Nem is emlékeztem, hogy ennyi hirdetés van benne. Mi lenne, ha én is ebben hirdetnék? Rákattintottam a kiadó weboldalára, a médiaajánlatra. Rögtön lelombozódtam. Megfizethetetlen. Egy féloldalas hirdetés egymillió forint. Pedig de jó lenne! Ötvenezer példányban jelenik meg évente. Várjunk csak! Itt az áll, hogy május 31-ig fogadják a hirdetési anyagokat a következő kiadásig. Még lenne két napom. Mi ez, ha nem jel? Nem tudom, mi ütött belém, de megragadtam a telefont.
Kiderült, hogy last minute akció van – a maradék két fél oldalra féláron adják a helyet, csak ma. Hű! Ez durva csábítás. Gyorsan kell döntenem. Megfordult a fejemben, hogy mindenkinek ezt mondják-e, és balek vagyok, úgyhogy kértem öt percet, hogy átgondoljam. Gyors fejszámolást végeztem. Ha ötvenezer kismama tudomást szerez a könyvről, abból nehogy már ne rendeljen legalább ezer! Ez két százalék. És ha legalább ennyien rendelnek, az ezerhatszáz forint eladási árral számolva egymillió-hatszázezer forint bevétel. Levonva a bekerülési költséget, ami ezer példány esetén bruttó háromszáznyolcvan forint per példány, marad egymillió-kétszázhúszezer forint. A hirdetés díja ötszázezer – legrosszabb esetben is nyerek hétszázezer forintot a bizniszen! Hát ez szuper!
Miután ezt így kiokoskodtam, visszahívtam az illetőt, aki gyors adategyeztetés után máris küldte az emailt a részletekről. Ahogy letettem a telefont, máris megjelent egy enyhe szorítás a gyomrom táján. Biztos, hogy ki akarok venni a cég összekuporgatott és Józsi papa nagylelkű adományával megtámogatott vagyonkájából félmillió forintot? Gyakorlatilag üres lesz a kassza…
A gyomorgörcs erősödött, amint másnap megjött a szerződés. Észrevettem, hogy az összeg ötszázezer plusz áfa – azaz összesen hatszázhuszonötezer forint! –, de úgy éreztem, már nem léphetek vissza. Az üzlet így is nyereséges lesz. Ha pedig csak ötszáz példány kel el – egy százalék! –, akkor is marad… akkor kábé pont nullára jövök ki. De biztos, hogy ennél többen fognak rendelni – gondoltam –, hiszen a könyv tök jó (ezt mondják, akik olvasták), olcsó, hasznos, volt, aki azt írta, hogy minden kismamának kötelező olvasmánnyá tenné.
Végeztem pár légzőgyakorlatot és nagy karkörzést, hogy fizikailag is oldjam a feszültségem. Elképzeltem, ahogy a várandós kismamáknak megakad a szemük a hirdetésen, és ahogy belegondolnak, mekkora szükségük van a könyvre, azonnal megrendelik. Aztán már szájról szájra terjed, engem előadásokra hívnak, cikkeznek rólam, a könyv hónapról hónapra bekúszik a köztudatba, s végül elképzelhetetlen lesz, hogy ne legyen ott minden anyuka polcán. Sikerült megnyugodnom. Így kell történnie. Az összes felcsipegetett marketingtudásomat összeszedve megírtam a hirdetés szövegét, nyomdakészre megszerkesztettem, és elküldtem a szerkesztőségnek. A gyomorszorítás nem szűnt meg, pláne, ha arra gondoltam, hogy az akciót Norbi tudta és beleegyezése nélkül hajtottam végre.
Estére, altatás utánra időzítettem a tény közlését. Gondoltam, az alvó gyerekekre való tekintettel nem fog ordítani. Hát nem ordított. Megmerevedett tekintettel markolta a fotel karfáját, és egy hosszú percig nem szólt egy szót sem. Aztán lassan és halkan megszólalt:
– De könnyen szórod a pénzt, amit apám adott.
Elakadt a lélegzetem. Ez övön aluli volt.
– Ez befektetés! Hamarabb vissza fog jönni, mint a hetvenezer, amit a mosóporra meg tusfürdőre dobtál ki!
– Azért legalább kézhez kaptunk valamit. Magunkra kentük meg elhasználtuk. Így is, úgy is vettünk volna. És a hetvenezer nem félmillió!
‒ Vissza fog jönni! Figyelj, ötvenezer kismama fogja olvasni a hirdetést! Csak lesz belőle ezer, aki megrendeli! Az több mint másfélmillió bevétel.
– Lehet. De mi a garancia? Megbeszélhetted volna velem!
– Mindig azt mondod, hogy legyek önálló meg határozott. Végre egyedül döntök valamiben, akkor meg lecseszel.
– Basszus! Hatszázezer forintot dobtál ki az ablakon!
Norbi felhúzta a szemöldökét, és nem szólt többet. Levetkőzött, és bebújt az ágyba. Tudtam, hogy hibáztam, de nem akartam, hogy haragudjon.
– Figyelj, igazad van – bújtam hozzá –, de most már megléptem. Mondd, hogy látsz esélyt arra, hogy bejön!
Horkantott egyet, és átfordult a másik oldalára.
– Bocs, most nincs kedvem erről tovább beszélgetni.
Elpityeredtem magam. Nem bírom, ha haraggal alszunk el. Hibás vagyok, de mégis… Norbi nagyot sóhajtott. Odafordult, és adott egy puszit.
– Szeretlek azért. Csak ezt most meg kell emésztenem – Azzal visszafordult, és két perc múlva már horkolt. Jó az emésztése.
A sikerhez vezető út sokszor magányos – jutott eszembe a gondolat, ami népszerű közhely létére sem volt vigasztaló. Próbáltam inkább a másnapra gondolni.
Másnap mentem Pécsre a nyomdába a könyvekért, és onnan egyenesen a könyvterjesztő pécsi raktárába. Sajnos Marcinak épp otthoni napja volt, és nem találtam senkit, aki vigyázna rá, de gondoltam, legalább kirándulunk egyet együtt. Szép időnk volt – induláskor, otthon. Pécsre érve viszont olyan felhőszakadásba keveredtünk, hogy ömlött az eső a szélvédőn, és a széllökésekkor nagyokat csattant. Lassan haladtunk, de Marci élvezte az utat, zenét hallgattunk, jó hangosan, hogy halljuk. Ilyenkor lesz szép könyveket pakolni, nőként, kisgyerekkel. Mire odaértünk a nyomdához, pont szimpla zivatarrá mérséklődött az eső, így ki tudtunk szállni. Marcit az ölembe kapva futottam a bejárathoz. A nyomda tulaja épp a raktárban volt, amikor beléptem. Biztos maga is apuka, mert ellágyult Marci láttán, ő maga kereste meg, hol vannak a könyvek, és saját kezűleg segített bepakolni.
Amint beültünk az autóba, az eső újra rázendített. Annyira, hogy a következő saroknál lehúzódtam, mert semmit nem lehetett látni. A kocsiban ettük meg az ebédre csomagolt szendvicseket. Marcika jókedvűen, tüneményesen türelmesen ült az ülésében, és nem ijedezett akkor sem, amikor a kisautó néha megbillent kicsit, ahogy oldalba taszajtotta egy-egy erősebb széllökés. Egyszer csak összeszorította a száját, erőlködött kicsit, majd egy perc múlva közölte:
‒ Anya, khakha!
Ezt a két szót szinte tökéletesen ejtette a kezdetektől. Sóhajtottam, hátramásztam, a gyerekülést áttettem az anyósülésre, hogy Marci le tudjon feküdni. Fél térden, a kocsitető alatt görnyedve tisztába tettem. Hál’ istennek találtam egy zacskót, amibe bele tudtam tenni a bűzlő csomagot. A kalaptartót bentről ügyesen kioperáltam, és bedobtam a teli pelust a csomagtartóba. Marci már nem szokott napközben szopizni, most mégis megsajnáltam, és – miután a gyerekülést előrelátóan visszatettem a helyére és félig fekvő helyzetbe döntöttem – megszoptattam. Mikor visszatettem az ülésbe, majd’ lecsukódott a szeme. A tomboló időjárás megszelídült annyira, hogy el mertem indulni. Már nem esett annyira, csak úgy látszott, mert a szél vízszintesen röpítette az apró cseppeket.
Irány a terjesztő raktára. Ahogy elindultam, Marci két perc után már aludt. Itt-ott lehúzódtam az útról, hogy nyugodtan bogarászhassam a térképet, nem feladva a reményt, hiszen az hal meg utoljára, hogy egyszer rájövök, hol állok most. Mit nem adtam volna egy GPS-ért vagy egy kis mobilnetért!
Cirka egy óra múlva, a jóisten segedelmével eljutottam a kiadó raktáráig. (Bár hátulról közelítve alig ismertem rá.) Beálltam a raktárépület teljes hosszán végignyúló féltető alá, de nem volt szívem Marcit felébreszteni. Inkább beszaladtam a raktárba, leszólítottam egy szimpatikus fiatalembert, hogy keresse elő nekem az illetékest, a kocsiban várom, mert alvó gyerekkel vagyok. Pár perc múlva három férfi is megjelent az autó mellett. Hálás mosolyom kíséretében felpakolták a könyveket egy raklapra, én pedig kitöltöttem életem első szállítólevelét. Fütyörészve indultam haza, szinte egyből rátalálva a helyes útra. Marci olyan rendes volt, hogy csak a házunk előtt ébredt föl.
Úgy éreztem, innentől nem rajtam múlnak a dolgok. Csak imádkozni tudtam, és várni az eredményeket.
