Soha nem lesz már kisbabám?

Marcika utolsó, elaltatós esti szopiját nem volt szívem megkeseríteni. Sokáig le sem tettem az ölemből, simogattam édes, ellazult arcát, finom puha karját, bársonyos, tüsire vágott haját. Azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim. Soha, soha többet az életben nem fogok szoptatni? Soha nem lesz már kisbabám? Nem leszek terhes? Patak Gyöngyvér írása.

Másnap reggel felhívtam Krisztát, hogy megmondhatja az igazgató úrnak, hétfőn bemegyek tájékozódni. Közben Norbinak is csörgött a telefonja.

Bement a szobába, és legalább negyedóráig beszélt valakivel. Már kezdtem ideges lenni, hogy megint nem fogunk tudni együtt reggelizni, amikor visszajött, akkora oltári nagy vigyorral, hogy az orra egészen laposra húzódott.

‒ Mi történt? Jó hír?
Vigyorogva bólogatott.
‒ Na, mondd már!
‒ Kettő is van ‒ mondta, és komótosan elkezdte kenni a gyerekek mézes kiflijét.
‒ Igen, igen? ‒ sürgettem, hogy mondja már tovább.
‒ Melyikkel kezdjem, a jóval vagy a még jobbal?
‒ A jóval.
‒ Megkaptam az állást.
‒ Komolyan? Juhú! – ugrottam a nyakába, és összepuszilgattam.
‒ Magasabb lesz a fizetés, és, ami a fő, nem lesz szombati meló, nem lesz túlóra, nem kell egyfolytában az irodában ülni.

Láttam, hogy megkönnyebbült. Ezek szerint mégiscsak feszült volt, még ha titkolta is.

‒ Kocsi? – kérdeztem, mert ez még egy fontos kritérium volt. Két kocsi nélkül nem tudjuk megszervezni az életünket.
‒ Lesz!
‒ Juhé! És mi a még jobb?
‒ Felkértek egy tervezésre. Parkoló és bekötőút.
‒ Ki?
‒ Apám egyik régi megrendelője. Nagykutya. Azt mondta, apámon kívül senki másra nem bízta soha a munkákat.
‒ Meg tudod csinálni?
‒ Meg fogom tudni. Bármit meg lehet tanulni. Az alapokat tudom, a többi csak gyakorlás kérdése.

Befurakodott egy váratlan gondolat.

‒ Akkor én minek megyek vissza dolgozni?
‒ Azt neked kell tudnod.
‒ Hát ez az – bizonytalanodtam el megint.
‒ Hidd el, hogy jó lesz! Csak félállás. Mindenből lehet tanulni – bölcselkedett tovább Norbi, nem tudom, mi jött rá. ‒ Apropó… ‒ hallgatott el egy pillanatra ‒ mi is lesz Marcival?

 Ez eszembe sem jutott! Úgy volt, hogy csak egy év múlva, esetleg februártól lesz ovis, de most muszáj lesz intézménybe íratni. Vidékiek lévén az állami, városi bölcsibe nem jutunk be, a családi napközit, bármennyire szeretjük, minden napra kifizetni sok lenne.

Felhívtam a szennai óvó néninket, van-e valami jó tippjük. Micsoda mázli! Kiderült, hogy kis falusi ovi lévén bölcsipótló intézmény is lettek, pont most kapták meg az engedélyt, hogy két és fél évestől is felvehetnek gyerekeket.

‒ És nem baj, hogy nem szobatiszta?
‒ Majd itt leszokik ‒ nyugtatott meg az óvónő. ‒ Ne erőltessétek, ha nem megy. Szeretettel várjuk. A papírokat megcsinálom jövő héten, aztán, ha szeretnéd, huszadika után hozhatod is beszokni, bár szerintem nem lesz gond. Elég talpraesett, ismeri a terepet, ismer minket, és itt van Misi. De örülök!

Én is örültem. Akkor ez sínen van.

Egyvalami zavart még: hogy Marci még mindig szopik. Sokan arra esküsznek, hogy a gyerek addig szopjon, amíg neki jólesik, de szerintem az igény szerinti szoptatáshoz az anya igényei is hozzátartoznak. Az én igényem pedig ‒ egyre tisztábban éreztem ‒ az, hogy fejezzük be. Összeszámoltam, összesen több mint hat évig szoptattam, amikor nem, akkor pedig terhes voltam. Azt hiszem, az én testemnek is jár egy kis nyugalom.

Felhívtam Emit, mert tudtam, hogy neki is megfordult a fejében, hogy elválasztja Ilonát. Ő pár éve a tengerig menekült Zente elől, hogy el tudja választani. Persze jó ürügy volt ez arra is, hogy végre négy napig kettesben lehessen Lacival. Emi a parton fejt három-négy óránként, hatalmas, feltelt kebleivel nagy feltűnést keltve a strandon. Ám a taktika nem jött be, hazaérve Zente első dolga volt, hogy cicit kérjen.

Az elválasztó projektbe bevontuk Zsuzsit is, aki szintén ugyanebben a cipőben járt. Este összeült náluk a kupaktanács. A gyerekek bújócskáztak az udvaron, mi pedig egy finom kávé, majd egy pohár bor mellett (amik úgysem tesznek jót a szopó gyereknek) készültünk a merényletre. Először is, lelkiismeretünk megnyugtatására, összeszedtük az érveket pró és kontra.

Megállapítottuk, hogy gyerekeink az elmúlt hónapokban, sőt években megkapták az anyatejjel a megfelelő mennyiségű immunanyagot, jó étvággyal esznek teljes tápértékű, változatos ételeket, megkapják az egészséges lelki fejlődéshez szükséges ölelés-, összebújás- és szeretgetésadagot. A leszoktatással már nem ártunk nekik. A mi szervezetünk viszont kezd teljesen lestrapálódni: az én hajam hullik, Eminek fáj a műtött bokája, Zsuzsinak kilyukadt egy foga. Tönkre fogunk menni.

Ellenérvet nem is találtunk, úgyhogy már csak egy jó taktikát kellett kitalálni. Elmeséltem, hogy Bettinél a ketchup vált be. Simán rákente a mellére, megmutatta Olivérnek, hogy bibis a cicije, ő elhitte, pár napig érdeklődött, de mindig bibis volt. Egy idő után nem kérte, és nem is viselte meg a dolog.

‒ Mennyi idős volt akkor? Másfél? Julcsit ezzel nem tudnám átvágni. Mindent ketchuppal eszik, tuti felismeri.
‒ Igaz. Szerintem Marci is.
‒ Én valakitől azt hallottam – folytatta Zsuzsi, ‒ hogy fokhagymával kente be a mellét, mert az nem ízlik a gyereknek. Párszor próbálkozik, aztán beletörődik, hogy megromlott a cici.
‒ Ez kegyetlen…
‒ Lehet, de logikusan hangzik. Emlékszel – fordult felém Emi ‒, amikor még Zente volt pici, egyszer a Petörkén fürödtünk, és nem akart szopni, mert nem tetszett neki az iszapos víz íze? Otthon hiába fürödtem meg, napokig meg se akarta kóstolni, majdnem begyulladt a mellem.
‒ Akkor fokhagyma?
‒ Fokhagyma! – csaptunk egymás tenyerébe, mint az amerikai tinisorozatok összeesküvői.

Marcika utolsó, elaltatós esti szopiját nem volt szívem megkeseríteni. Sokáig le sem tettem az ölemből, simogattam édes, ellazult arcát, finom puha karját, bársonyos, tüsire vágott haját. Azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim. Soha, soha többet az életben nem fogok szoptatni? Soha nem lesz már kisbabám? Nem leszek terhes?

‒ Mi a baj? – lépett a szobába Norbi, aki azt hitte, megint elaludtam a gyerekszobában, és jött értem, hogy átvigyen a saját ágyunkba.
‒ Csak eszembe jutott, hogy vége – suttogtam, halkan, nehogy felébresszem az alvó gyereket. ‒ Nem lesz több gyerekünk. ‒ A kimondott szótól hüppögni kezdtem. Norbi leült mellém, megsimította a hajam.
– Miért, szeretnél?
‒ Nem, dehogy. Isten ments! Most, hogy végre lélegzetvételhez jutok. Csak mégis, olyan rossz, hogy ennek a korszaknak is vége lett.
‒ Majd jönnek az unokák ‒ röhintett Norbi, de nem találtam viccesnek.
‒ Őket nem fogom szoptatni! És addigra öregek leszünk ‒ legyintettem, és erre a gondolatra végképp elsírtam magam.
‒ Na, azért ott még nem tartunk ‒ állt fel Norbi, óvatosan kivette Marcit az ölemből és belerakta a kiságyba. ‒ Marcinak is kellene már egy rendes ágy. Ezt a rácsos ágyat meg levihetnénk a garázsba.
‒ Direkt csinálod? ‒ háborodtam fel. Hogy lehet Norbi ilyen érzéketlen, hogy már a babaágyat is ki akarja dobni?
‒ Na, gyere, megvigasztallak. Legalább újra visszaszerezhetek belőled egy darabot magamnak. Vagyis kettőt – vigyorgott szemtelenül, és áthúzott a mi szobánkba.

Mielőtt elaludtunk volna, felvittem a spájzból egy gerezd fokhagymát, félbevágtam, és odakészítettem az ágy mellé a polcra. Rosszul aludtam, folyton felriadtam, és füleltem, nem Marcit hallom-e közeledni. Hajnali kettő felé pici lábak csattogása hallatszott. Kipattantam az ágyból, és mielőtt Marci lenyomta volna a kilincset, fogtam a fokhagymát, és villámgyorsan bekentem vele mindkét mellbimbómat és a környékét. Visszafeküdtem, mintha még aludnék.

Marci mellém bújt, máris a trikóm alatt matatott. Felültem, és elhelyezkedtem, hogy bele tudjon ülni az ölembe. Amint bekapta a mellem, el is engedte.
‒ Húj! Joss!
‒ Rossz, igen. Sajnos elromlott a cicim ‒ mondtam neki, és megsimogattam a fejét.
‒ Mái!

A másik mellemhez vontam.
‒ Húj! ‒ sírni kezdett.
‒ Sajnálom, kicsim. Kérsz vizet?

Megrázta a fejét.
‒ Gyere, feküdj ide mellém!

Megint fejrázás, majd leszállt az ölemből. Sértődötten kiment a szobából, de a folyosóról mégis visszafordult. Ölembe ült, megint megpróbált szopni, de kiköpte. Leszállt az ágyról, mérgében ütni kezdte a szivacsot, majd szipogva elaludt mellettem. Visszavittem az ágyába, egy mukk nélkül aludt reggelig, majd – legnagyobb meglepetésemre ‒ vidáman ébredt. Napközben egyszer sem akart cicizni, este, lefekvéskor viszont újból dühöngeni kezdett.

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ő már nagyfiú, akinek nem való a szopizás. A kisbabák szopiznak. Ő pár nap múlva óvodás nagyfiú lesz. Egy idő után lehiggadt, és figyelmesen hallgatott. Mesélni kezdtem neki az oviról. Úgy láttam, megérti. Szépen, az ölemben, a hónaljam alá befúrva az arcát aludt el. Reggelig nem ébredt fel, végre kipihenten ébredtem. Napközben sokat ölelgettem, játszottam vele. Megállapítottam, hogy mindketten jól viseljük a dolgot. Emi és Zsuzsi is jól haladtak, bár Emi bevallotta, hogy pityergett. Zsuzsi nem engedett meg magának ennyi ellágyulást sem.

Én közben átgondoltam a szobakérdést is. Palkónak szüksége lesz tanulószobára ‒ a volt babaszoba pont alkalmas lenne rá ‒, Marci pedig nagyfiús ágyat kaphatna. Palkó egyik ovistársának az anyukája pont a héten ajánlgatta egy kinőtt gyerekágyukat, hogy vigye el valaki, akár ingyen is, mert náluk csak a helyet foglalja. Felhívtam. Még megvolt az ágyikó. Délelőtt kölcsönkértük Zotya utánfutóját, amivel Norbi könnyen hazahozhatta. Szép, teljesen ép, asztalos készítette fenyőágy volt, szivaccsal együtt. Kétezer forintot sikerült a tulajdonosára rátukmálni, bár ennyit sem akart elfogadni.

Az ágyat rögtön felvittük a gyerekszobába. A tetősík alatt a ruhásszekrény mögötti sarokba pont befért, olyan lett, mint egy kis kuckó. Nagyon tetszett Marcinak. Egyből odaborította az összes plüssállatot, és bemászott közéjük.

Ha már így elkezdtük, Norbi szétkapta a rácsos ágyat, és levitte a pincébe. Az ágyneműtartó komódról leszedtük a pelenkázónak kialakított tetejét, a komódot kitettük a folyosóra, a szoptatós fotellel együtt. Íróasztalt nem vettünk még Palkónak, Misi a rajzolós kis asztalt ‒ jogosan – nem engedte kivinni a gyerekszobából, ezért Norbi az egyik fiókos éjjeliszekrényből és a pelenkázó-bútorlap tetejéből hipp-hopp összeszerelt egy abszolút egyedi íróasztal-féleséget, ami Palkónak iszonyúan tetszett.

‒ Igazi szobám van, ami csak az enyém! – örvendezett Palkó, és amíg mi a gyerekszobában pakoltunk, egy kifogyott toll segítségével bevéste az ajtódeszkába: PALKÓ ZSOBÁJA! TILOS.

Nem tudtam leszidni – egyrészt meglepődtem, hogy a nevén kívül mást is le tud írni (Anya, nem tudod, hogy volt írócsoportunk az oviban?), másrészt épp az előbb érzékenyültem el, hogy hogy repül az idő. Öt évvel ezelőtt ugyanebben a szobában aludt a kis Palkó, Misi még a hasamban volt, Marci még gondolatban sem létezett. Most pedig iskolába megy a legnagyobb fiam, és Marci ovis lesz. Hihetetlen.
‒ Palkó, gyere, segíts, hozd a fiókokat! ‒ hívta Norbi a nagy legényt. ‒ Anyával áthozzuk az ágyad.
‒ Az ágyat? Miért?
‒ Mert most már ez a te szobád.
‒ De csak a tanuló- és a játszószobám! Nem gondoljátok komolyan, hogy itt fogok aludni egyedül?

Tényleg, hogy is gondolhattuk! Az ágy a közös szobában maradt. Így mindenki boldog volt. Marcinak lefekvéskor eszébe sem jutott szopizni, az esti mese után okosan bebújt új ágyába, és önállóan, nagyfiúsan elaludt.

A mellettünk levő volt babaszoba pedig üresen maradt éjszakára.