„Egy napja se lakunk itt, máris baj történik!”

Többévnyi sivár panelélet után borult a bili, s mi, a háromfős kis család úgy döntöttünk, falura költözünk, hogy ott neveljük fel kisbabánkat és leendő testvéreit. Másfél év embert próbáló építkezésen megedződve, egy verőfényes augusztus 20-i napon beköltöztünk a – majdnem – kész házba, pocakban a második gyermekünkkel. Kiderült, húgomék ugyanezt a „hibát” készülnek elkövetni – mert ők sem sejtették, milyen nem várt kihívásokat tartogat még a ház és a „boldog” falusi élet. Patak Gyöngyvér írása.

Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér felolvasásában!

Első esténken az új házban Palkó békésen aludt a mi hálónk melletti, nyugatra, a kis utcára néző tetőtéri kis babakuckóban. Egyáltalán nem okozott neki megrázkódtatást, hogy a kiságya átkerült egy másik lakásba. Igaz, hogy ki is merült az egész napos sürgés-forgásban.

Norbival a keleti fekvésű, nagy, egyelőre még üres (pontosabban ruhás és ilyen-olyan zsákokkal teli) leendő gyerekszoba ablakában álltunk. Én már nem nagyon tudtam kihajolni a hasamtól, de még így is simogatta a bőröm a beáramló langyos levegő. Napok óta rezzenéstelen kánikula volt, frissítően hatott még ez a minimális légmozgás is. Nem kapcsoltuk fel a villanyt, hogy lássuk a világhírű zselici égbolt tömérdek csillagát, amik közül most, ha szerencsénk van, lehullik néhány, hogy teljesítse titkos kívánságainkat.

A szomszéd telekről nemrég kaszált, friss széna illata áradt, és a szemközti völgyekből felhallatszott a szarvasok bőgése. Hirtelen lehullott egy csillag, és Norbi átölelt.

– Szeretlek – súgta a hajamba, és hangja végighullámzott a testemen. Hagytuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk a tömény romantika, mely hamarosan még tovább fokozódott. A város fölött ugyanis színes fények villantak fel és omlottak szét, majd alig hallhatóan ideért a fényeket kísérő pukkanások és dörrenések hangja is. Szerelemtől kifáradtan könyököltünk az ablakpárkányra, és bámultuk az ünnepi tűzijátékot. A levegő nehéz volt, és meleg, mint egy vastag gyapjútakaró.

Az előttünk elterülő bámulatos díszletre közben egyre mélyebb sötétség borult. A hold elé vastag, grafitszürke felhő kúszott, és elhallgattak a szarvasok. A tűzijáték dörrenései közé furcsa, félelmetes moraj keveredett. Messze, a szemközti dombok fölött villámlani kezdett, az üres szomszéd telek alatti akácos hirtelen felzúgott és hullámzani kezdett. Az első elszabadult széllökés szinte bedobott minket a szobába. A következő pillanatban vakító fény csattant, és iszonyú mennydörgés remegtette meg a házat.

– Áááááá! – mindketten felordítottunk, majd kitört belőlünk a röhögés. Aztán kipp-kopp-kipp-kopp-csatt-csatt – mintha kavicsokkal dobálnák a tetőt.
– Csukd be az ablakokat! – kiáltott Norbi. – Én gyorsan beállok az autóval a garázsba. Ez jég!

Kaptam egy gyors puszit, aztán lerohant a lépcsőn úgy, ahogy volt.

– Meztelen vagy! – vihogtam.
– Tudom! – perdült egyet a lépcsőpihenőnél, és futott tovább. Átmentem Palkó szobájába, onnan néztem meghatódva, ahogy a nyár végén is fehéren világító erős habtestével mezítlábas indiántáncot jár a kis utca fekete zúzott kövén az autóig.

Palkó nem ébredt fel. Szerencsére a vihar északkeletről támadt, így az ő szobájában szélcsend volt. Takarónak szánt vékony lepedőjét is lerúgta magáról, egy szál pelenkában nyugodtan aludt. Könnyű plédet terítettem rá, mert a levegő pillanatok alatt érezhetően lehűlt. Csapzott haját kisimítottam az arcából, ő nagyot sóhajtott. Finoman megpusziltam, nehogy felébresszem, aztán siettem bezárni a többi ablakot. Mire végeztem – a csaknem hét hónapos hordóhasammal már nem voltam forgószél –, Norbi is visszajött, marka tele cukorborsónyi jéggolyóval, sűrű fekete hajából csöpögött a víz.

– Ezt nézd! Most már nem esik a jég, az eső viszont szakad.
– Azt látom.

A „meditálótér” tetőablakán ömlött az esővíz. A nappali földig érő panorámaablakán át döbbenten figyeltük, ahogy a kőkeményre döngölt terasz agyagos földje bugyborékol a rázúduló hatalmas vízmennyiség alatt. Gyorsan kerestem Norbinak egy törölközőt a fürdőbe tett dobozból, és előbányásztam egy-egy alvós pólót a nagy táskából. A zoknis, bugyis és alsógatyás cipősdobozokat már délután elrendeztem a hálószobában, az ideiglenes szekrénynek kinevezett, lefüggönyözött fenyőpolcon, úgyhogy legalább már azokat nem kellett keresgélni.

A folyosóra került ágyneműtartó komódból elő kellett vennem a vastagabb paplanokat, mert határozottan hideg lett. Palkóra is ráadtam egy pólócskát – szerencsére erre sem ébredt fel. Már éjfél körül járt az idő, mikor végre bebújtunk az ágyba. Hátrabillentettem a fejem, hogy kilássak az ágy fölötti – egyelőre függönytelen – félköríves nagy ablakon, de csak sűrű feketeséget láttam. Halálosan fáradtnak éreztem magam. Norbi máris horkolt. Becsuktam a szemem, és abban a pillanatban elaludtam.

Arra ébredtem, hogy Palkó áll a fejem fölött, a párnámon, orrát nekinyomja az ablaküvegnek, és lelkesen kiabál:
– Traktor! Traktor!
Aztán:
– Kombájn! Kombájnok!
Aztán:
– Piros traktor! Meg egy óriás kombájn!

Félig felültem, és hunyorogva kibámultam az ablakon. Nem mintha sütött volna a nap. Az ég szürke volt, és széllökések borzolták a bádogpárkányon felgyűlt kis tócsát. Valószínűleg egész éjjel szakadt. A nedvesen csillogó tető fölött pont kiláttam az útra. A hosszú emelkedőt hangos hörgéssel mászták meg a hatalmas járművek, kifulladás után a házunk előtt vettek új lendületet.

– Kimegyünk a kombájnokhoz? Felülhetek a kombájnokra? Hova megy a sok kombájn?
Palkó teljesen extázisba került.
– Biztos mennek aratni, a szőlőhegybe – mondtam –, bár jól keresztbe tett nekik az időjárás. Jól aludtál az új szobádban?
– Hova tette az időjárás?
– Tessék? Ja, keresztbe tett. Az azt jelenti… Mindegy. Esőben nem jó aratni.
– Mert a kombájn nem szereti az esőt? – Palkó élvezettel használta a kombájn szót. Egyébként is imádott beszélni (másfél éves kora óta folyékonyan, beszédhiba nélkül), okosakat kérdezni, és új gondolatokat kombinálni a kapott válasz alapján.
– Igen. Nem szereti.
– De a kombájn erős.
– Igen.
– Erősebb, mint apa?
– Hát… Tényleg, hol van apa?
– Kombájnol?
– Nem hiszem. Gyere, felöltözünk, és lemegyünk reggelizni. Jujj, de tele a pelusod!

A sárgásbarnára színeződött súlyos bugyor már csaknem Palkó térdéig lógott. Átmentem a babaszobába tiszta pelenkáért. A szobában nagyon büdös volt – egy kétéves pisijének bizony eléggé szúrós szaga van. Kitártam az ablakot, hogy kiszellőztessek, és lenéztem a (leendő) előkertre. Elképesztő látvány tárult elém. A hevenyészett drótkerítés összetákolt kapuja bedőlve, letört gallyakkal díszítve. A házig vezető raklapok félig belesüllyedve a dagonyába. Te jó ég! Mi lehet az udvaron? Visszaléptem a hálószobánkba, feltérdeltem az ágyra, hogy lelássak az udvarra.

Egybefüggő sártenger, beterítve letört ágakkal és falevelekkel. Előző héten Norbi ugyanis felszántatta az egész, ezerhatszáz négyzetméteres udvart a majdani gazmentes gyep reményében. Hogy majd sűrűn bevetjük szupererős „sport” fűmaggal, és akkor csoda szép lesz, lehet rajta mezítláb szaladgálni, heverészni. Egyetértettem vele, és én is csak legyintettem az egész életüket földművesként leélt dédikre, akik szerint a gaz úgyis csak a gyomirtóval megy el, a tiszta fűmag humbug.

A már pár hete beköltözött erdész szomszédaink, Szilágyiék is próbáltak lebeszélni, szerintük bőven elég, ha lekaszáltatjuk, aztán végigtoljuk a gazon a fűnyírót, mint ők – az eredmény ugyanolyan lesz. Csak nem kell heteket várnunk, amíg zöld lesz az udvar. Nem hallgattunk rájuk. Majd meglátják, micsoda pázsitot varázsolunk!

Gábor jó szomszédként nem vitázott velünk tovább. Sőt, nemcsak áthozta a traktorját, hanem ő maga szántotta fel az udvart, majd az eke helyére ráakasztotta a boronát, hogy elsimítsa a félméteres barázdákat. Nagy bajuszú, karakteres arcával, zöld erdészpulóverében és gumicsizmájában olyan volt, mint egy igazi gazda. Láthatóan élvezte a munkát.

Norbi ráállt a boronára nehezéknek, és már indult is az egyszemélyes, őrült fogathajtó verseny. Fel-le vágtatott az ezer lóerős szerkezet az udvarban, Norbi, mint egy őrült cowboy, fél kézzel lengette festékfoltos baseballsapkáját, és minden fordulónál nagyokat kurjantott. Akkor jó ötletnek tűnt, a mókával együtt, most viszont elbizonytalanodtam a rengeteg csupasz sár láttán.

Levittem Palkót a konyhába, és az egész falat betöltő panorámaablakon át kinéztem a félig fedett teraszra.

– Úristen!
– Medence? – örült meg Palkó, és kalimpálni kezdett, hogy tegyem le, ki akarja próbálni.
– Nem, kicsim. Ez a terasz… Itt most nem tudunk kimenni.

A félkörívben lerakott zsalukő szépen megfogta a még feltöltésre váró, néhányszor már ledöngölt teraszon az esővizet. Felhívtam Norbit, miközben elkezdtem melegíteni Palkó tejét.

– Szia! Hol vagy? Hihetetlen, hogy mennyi eső esett! A teraszon áll a víz. Láttad?
– Láttam hát. Te nem láttad, hogy írtam cetlit? Az eresz aljánál elengedett az illesztés, úgyhogy a tetőről az összes víz a teraszra folyt. Lejöttem a kisboltba, bevásároltam, ott a friss kifli a kenyértartóban.
– Jaj, tényleg! De jó, köszi! – Rögtön bele is haraptam a ropogós héjú, puha belű kiflibe. Ilyen nincs a Tescóban!
‒ És bejöttem a városba ‒ folytatta Norbi ‒, de gyalog, mármint busszal, mert nem tudtam kiállni a garázsból. Az egész lejáró merő sár. Képtelenség feltolatni. Muszáj lesz még a héten lebetonozni az egészet, meg megcsinálni a kis járdákat is.
– Beton…? Nem azt mondtuk, hogy térkő lesz? Az a rusztikus, amit kinéztünk.
– Hát, muszáj megcsinálni valahogy, de a kőre már nincs pénzünk.
– Tudom. – Elkeseredtem. – De a beton annyira ronda!
– Viszont legalább lehet rajta közlekedni. És bármikor fel lehet törni, lekövezni. Majd egyszer megcsináljuk.
– Majd egyszer… – ezt már ismerem. Az azt jelenti, hogy soha. De beindult a képzeletem. Majd kiszínezzük a betont, és kidíszítem. Kirakom kaviccsal, vagy belekarcolok valamit. Szép nagy fejű tulipánokat! A teraszra pedig akkor is a rusztikus térkő lesz, ha koldulnunk kell!

Nem sokkal később gumicsizmába bújva kimerészkedtünk a házból, az első ajtón át. A dülöngélő raklapokon egyensúlyozva sikerült kijutni a kis utcáig. A mélygarázshoz legfeljebb seggen csúszva lehetne lemenni, meg kell várnunk, amíg felszárad annyira, hogy meg lehessen közelíteni. A kocsit hogy fogjuk kiszedni, nem tudom… Jó nagy hülyeség volt leállni. A garázslejárót megkerülve elcuppogtunk hátra a teraszig, ahol szomorúan konstatáltam, hogy a szép udvartól messzebb vagyunk, mint valaha. Felhívtam Norbit.

– Hozzál fűmagot is! Még ma el kellene vetnünk. Ellep minket a sár! És kell normális járda és terasz, mielőtt Misi megszületik. Raklapon nem lehet babakocsit tolni. Legalább végre eltűnik az utolsó sóderkupac is. Palkó kap majd helyette egy rendes homokozót, a kis akácfa árnyékába. Szólok a szakiknak.

Ha elkap a harci kedv, nem tudok megállni. Azonnal tárcsáztam a „köveseket”. Kisírtam, hogy már jövő héten nekiálljanak a terasznak. Addigra kipucoljuk, kiszárad. A korlát megépítése sem várhat. A terasz házfallal határolt egyik oldala ugyanis egészen kinyúlt a mélygarázs majd’ három méter magas, függőleges támfala fölé.

Életveszély, hogy egyelőre csak a terasz szélére kupacolt, építkezésről maradt szöges deszkák védenek a leeséstől. Belegondolni is borzalmas, hogy Palkó esetleg rámászik, először véresre sebzi a kezét-lábát a szögekkel, aztán lezuhan, és kitöri a nyakát… Néhány deszkát addig is gyorsan szöggel befelé fordítottam, csökkentve a kockázatot.

– Gyere, Palkó, átmegyünk a szomszédba, kölcsönkérjük Gábortól a nagy vashengerüket. Azzal lehet ám a fűmagot a földbe tömöríteni! Te meg vödrözheted majd a vizet a teraszról. Palkó! Hol vagy, kicsim? Palkóóó!

A kis utca felől sikoltozás – Palkó! – és kiáltozás ütötte meg a fülem. Nem zuhant le a garázshoz, de akkor mi történt? Szaladni kezdtem a vájat mentén, a majdani járda vonalán, de a lejtős kanyarban csúszkálni kezdtem a sárban. Nem akartam ekkora hassal hanyatt esni, ezért előrehajoltam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de a pocakom súlya előrehúzott, és négykézlábra dőltem. Nem ütöttem meg magam, de sáros lett a ruhám, a kezem, és bekeményedett a méhem.

Újabb gyereksikolyt hallottam. Hasamat fogva sikerült felállnom, és a síkos agyagon óvatosan, de amilyen gyorsan csak tudtam, korcsolyáztam a kis utca felé. A ház takarásából kiérve a hang irányába néztem, és megdermedtem.

Szilágyiék három gyereke (a tizenkét és tízéves nagylányok, Boróka és Ancsa, valamint a nyolcéves kisfiú, Bálint) beültették Palkót Bálintka házi tákolmányú kis kétkerekű kordéjába, és felváltva húzgálták fel-le a kis utcában. Palkó örömében sikongatott. Dühömben majdnem elsírtam magam. Halálra rémülök, hogy mi lett a gyerekkel, elesek a sárban, ezek meg hancúroznak!

– Hol szöktél ki, te büdös kölyök? – álltam a gyerekek elé. – Nem szabad kimenni a kapun egyedül! Azt hittem, elvesztél vagy lezuhantál!
– Nem. Itt vagyok! – vigyorgott rám Palkó, jósága teljes tudatában. – Sáros a kezed – állapította meg rögtön. – Menjél kezet mosni!
– Te…! – kezdtem, de a lányok elkezdtek kuncogni:
– Milyen cuki…
– Nagyon – sóhajtottam. – Na, jól van, játszhattok tovább, csak legközelebb szóljatok, ha látjátok Palkót az utcán. Ő még kicsi, nem jöhet ki egyedül, nehogy kimenjen a nagy útra.

Nem tudtam rájuk haragudni, de a dühöm nem múlt el. Kellett nekem családi ház! Egy napja se lakunk itt, máris baj történik! Hogy fogok itt mindent rendben tartani, mindent és mindenkit koordinálni? Olyan az udvarunk, mint egy disznószaros tanya, én meg mint a disznószaros jobbágy disznószaros felesége, aki – már láttam is a lelki szemeimmel – mindjárt lebabázik, egyszer, meg majd még egyszer, meg ki tudja hányszor, és csak állnak majd szegény mezítlábas purdék a sárban, én meg szitkozódva szidom őket meg az apjukat, aki sosincs itthon… Elfutotta szemem a könny.

– Nagyon megütötted magad? – lépett mellém Gábor felesége, Anikó, és megsimította a karom.
– Jaj, nem. Köszönöm. Csak… kezdek kétségbeesni. Belekaptunk ebbe az egészbe, a ház, az udvar meg a gyerekek… Nem tudom, hogy csinálom végig. Minden olyan egyszerre van, és most hirtelen lehetetlennek tűnik az egész. Tegnap még olyan lelkes voltam, és olyan erősnek éreztem magam. Most meg… Mi lesz, ha megszületik a pici?
– Erős is vagy! Csak most hormonálisan érzékeny, mindenre. Nézd meg, mennyi mindent megcsináltatok! Az eső majd felszárad, a fű kinő, a nap kisüt – Anikónak olyan a hangszíne, hogy meditációs CD-ket kellene felmondania. – A gyerekek meg olyan hamar felnőnek. Persze nem azt mondom, hogy könnyű. De – és hidd el, ez a mondat életmentő – ezek csak korszakok. Pár év múlva, amikor majd a gyümölcsfák árnyékában hűsölsz a fűben, csak a fotókról fogsz emlékezni a sóderre meg a sárra.

Lehet. Megtöröltem a szemem, és nagyot sóhajtottam. Most viszont azonnal kell egy rendes drótkerítés. Kapuval, szép sárga akácdeszkából, terméskőoszlopokkal. Zárható.

Anikó kint maradt a gyerekekkel, amíg átöltöztem, aztán behívott minket tízóraizni. A bejárati ajtó fölött finoman megcsendült a szélcsengő, ahogy beléptünk a tágas előszobába. A nappali-konyha-étkező közös terét belengte a frissen sütött, meleg, foszlós kakaós kalács illata. A hatalmas asztalon levő tálban kifényesített piros almák mosolyogtak. Az ablakon bekukucskált a muskátlis ládában nyújtózkodó cirmos cica, majd visszagömbölyödött, és kifordult, mint egy kis hernyó, hogy süttesse magát a szertefoszló felhők mögül hirtelen szétáradó napfénnyel.

A gyerekek csicseregve körbeülték az asztalt. Anikó tányérokat varázsolt elénk, pöttyös szalvétával, és már szelte is a kalácsot, amelyből minden vágás mentén kunkori gőzfodrocskák szöktek fel, hogy a következő másodpercben semmivé váljanak. A kalácsdarabok mellé rögtön hófehér belű almagerezdek kerültek, és csak úgy harsogott az almahús a gyerekek fogai alatt. Málnaszörpöt kaptunk még szívószállal, az apró buborékok pedig addig csiklandozták az ember nyelvét és torkát, amíg nevetni nem kezdett.

Igen, igen, igen! Éljen a boldog falusi élet! Menni fog nekem is. Ezek csak korszakok. Majd Anikó segít!

A történet előző részeiért kattints ide, ide és ide!