Rémálommá változott kirándulás

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy várva várt vonatozós, családi kirándulás lidércnyomásba fordul át. És még csak nem is a gyerekeim peronon bemutatott műsorszámaira gondolok, hanem egy káoszban eltöltött, majdnem teljes napra. Patak Gyöngyvér írása.

Reggel az összes gyerek kipattant az ágyból, villámgyorsan felöltöztek, szófogadóan megreggeliztek. Márti mami összekészítette az elemózsiánkat, így csodálatos módon időben odaértünk az állomásra. A gyerekeknek nagyon tetszett a vonat. Megilletődötten ültek a négyesülésen – az első öt percben. Utána úgy érezték, fel kell fedezniük a vonatozás adta összes élményt: felálltak az ülésre, hogy jobban kilássanak, futkároztak a folyosón, nyitogatták a félautomata ajtót, kipróbálták a vécét. Norbi türelmet erőltetett magára, így nagyobb botrány nélkül megúsztuk az utat.

Keszthelyen busszal mentünk fel a Festetics-kastélyhoz, ahol elsőnek a vadászmúzeumot néztük meg. A fiúkat lenyűgözték a kitömött vadállatok, amiket a biztonság kedvéért ők is még egyszer lelőttek, aztán felmentünk a modellvasút kiállításhoz, ahol ámulva néztük az egész emeletnyi terepasztalt a sok apró részlettel és a bonyolult sínhálózattal. Vajon hogyan tudják a tervezők összehangolni ezt a sok kisvonatot? Sokszor még a valódi vasútállomásokon is keveredés van.

A csodálatos kastélyparkban a szökőkút mellett fényképezkedtünk. Jólesett a hőségben a ránk hulló vízpermet. Egy padon szendvicset ettünk, illetve a gyerekek hisztizni kezdtek a nemilyen-szendvicsért. A hisztitől és a negyven foktól Norbi agyvize hamar felforrt. Amíg tisztába tettem Marcit, beült a kastély elegáns kávézójába egy kávéra. A többi gyerek addig futkározott a parkban, majd Palkó mindenáron fel akart mászni az életnagyságú lovas szoborra a huszár mögé. Mivel Betti nem tudta – vagy nem akarta – feltenni, jobb híján véres kardcsatát vívtak szegény katonával: három az egy ellen, a fiúk győztek. A harcban megéhezve fagyiért kezdtek nyafogni, de Misi annyira elfáradt, hogy nem volt hajlandó kiszállni Marci sportbabakocsijából, amibe egy óvatlan pillanatban beült és beszíjazta magát. Szerencsére Marci nem volt fáradt, ügyesen gyalogolt a park kapuján túlra, ahol a sétálóutca elején finom fagyit vettünk, és előrelátóan megtöltöttük a kiürült vizesüvegeinket.

A következő programpontunk a hüllő- és rovarmúzeum volt a sétálóutca közepén, ahova Norbi nélkül mentünk be, aki kijelentette, hogy ez neki túl büdös. Mielőtt bejutottunk volna a kiállítótérbe, Marci is távozott (kivittem az apjához), mert a pénztár melletti három méter hosszú szuvenírpulton levő összes minikristályt és csodakavicsot meg akarta „venni”. Két perc múlva Olivért is kirakta az anyja, pedig ő csak egyvalamit akart megvenni – igaz, mindig inkább másikat, mint amit kifizettünk. Olivér nem akart Norbival maradni, úgyhogy Betti is kint maradt vele.

Misi ekkor közölte, hogy őt sem érdeklik a kígyók, így végül Palkóval kettesben néztük meg a kiállítást, rohamtempóban, hogy a többieknek ne kelljen annyit várni ránk. Lepkék százait, madárpókokat, skorpiókat, kígyókat, békákat, leguánokat és Palkó új kedvencét, egy varánuszt is láttunk.  Kifelé menet Palkó felfedezte, hogy van valódi cápafogas nyaklánc, amire oly régóta vágyott. Vettem mindegyik fiúnak egyet-egyet, amit a türelmes várakozás jutalmaként egy vagány bőrszíjon rögtön a nyakukba akasztottunk. Norbi nem kapott, de ő nem is volt türelmes.

Ezután senki nem ellenezte az újabb fagyit, valóban tikkasztó hőség volt. Gondoltuk, lesétálunk a sétálóutca végéig, majd vissza, mert volt még egy csomó időnk a városnéző „útivonat” indulásáig, ami majd levisz minket a vasútállomásra. Ez nem volt túl jó ötlet. A gyerekek igen hamar megunták a sétát.

– Apa, vigyéééél!
‒ Nem!
‒ Akkor anya, vigyél!
‒ Nem!
‒ Akkor én ülök a babakocsibaaaa!
– Jó, cseréljetek!
– Neeem!
– Apa, vigyéééél!

Nagy nehezen elértük az utca végét, ahol ‒ micsoda mázli ‒ találtunk egy pici játszóteret. Itt újra szendvicset ettünk, illetve hallgattuk a hisztit a nemilyen-szendvicsért. Dél felé járt az idő, árnyékban is legalább negyven fok volt. De a gyerekek felélénkültek. Megrohamozták a két darab hintát és az egy mérleghintát, ami csak elvileg elég négy gyereknek. Figyeltük az órát, hogy le ne késsük a kisvonatot, úgyhogy húsz perc múlva mindenkit megpisiltettünk egy bokorban, Marcit tisztába tettem, majd megszoptattam. A kútnál megtöltöttük az újra kiürült vizesüvegeket. Elindultunk visszafelé a sétálóutcán. Itt már legalább negyvenöt fok volt, merőlegesen tűzött ránk a nap. Az idefelé zajlott párbeszéd folytatódott:

– Apa, vigyéééél!
– Ülj a nyakamba!
‒ Engem is!
– Téged tollak!
– Nem megyek!
– Ki a legokosabb? Ki szeretne fagyit? Ki bír menni?

Átrendeződtünk – Marci ölbe, Misi nyakba, Olivér babakocsiba, szegény Palkó hősként gyalogolt.

Visszaértünk a sétálóutca kastélyfelőli végére. Mivel pont belefért még az időnkbe a kisvonat indulásáig, a célba érők jutalomból kaptak még egy fagyit, és újra megtöltöttük a kiürült vizesüvegeket. Egy óra előtt pár perccel a kisvonat végre begördült a megállóba. Felszálltunk. A nyitott kocsikban kellemes menetszél enyhítette a forróságot, a gyerekek élvezték a húszperces utat a vasútállomásig. Volt még negyven percünk a vonatindulásig, amiből harmincat simán eltöltöttünk egy közeli vasúti átjáró mellett a félárnyékban nézelődve, figyelve a sípoló, zászlólengető vasutasokat, akik szorgalmasan irányítgattak ide-oda egy elkeveredett mozdonyt. Nem is akart Marci olyan sokszor átbújni a korláton a sínek közé, és a többiek sem sokszor estek le a korlátról. A fél óra elteltével bementünk a peronra, hisz tíz perc múlva indult a vonatunk.

Állt bent egy szép kék, hosszú szerelvény. Háttal nekünk egyenruhás kalauz támasztotta a mozdonyt. Odaléptem hozzá, hogy megérdeklődjem, ez a mi vonatunk-e.

– Jó napot!
A kalauz mozdulatlanul állt tovább.
– Jó napot!

A férfi meg sem rezzent. Lehet, hogy süket szegény? Jó hangosan megismételtem.

– Jó napot! Ez a vonat Szentgyörgy felé megy?

Ott kellett ugyanis átszállnunk a csatlakozásra.

A kalauz, mint egy rossz krimiben, lassan rám emelte a tekintetét. Olyan kifejezéstelenül bámult, hogy az ijesztő volt. Sűrű bajszát megrándította, de nem szólalt meg.

Nem adtam fel, rámosolyogtam.

– Elnézést a zavarásért, azt szeretném megkérdezni, hogy megáll-e ez a vonat Szentgyörgyön?

A bajusz még egyet rándult, de az ipse nem szólalt meg. A gyerekek eddigre körém gyűltek, értetlenül néztek rám és a bácsira, Norbi messzebbről integetett, hogy mi van már.

‒ Hova megy ez a vonat?
‒ Keleti – bökte ki végre, mintha köpött volna.

Hihetetlen.

‒ Köszönjük szépen a szívélyes segítséget!

Akkor tehát várunk. A forróság kétszeres erővel verődött vissza a peron kövezetéről, kezdett elviselhetetlen lenni. A vonatunk most indulna, de ezek szerint még be sem ért az állomásra. A hangosban nem mondtak be semmit, a kalauzból semmi információt nem sikerült kihúzni.

De nem csak mi szenvedtünk. A peron mellett egy kábé harmincfős, középiskolásokból álló biciklitúrás csapat ácsorgott, akik türelmetlenül várták a vonatukat – ami helyett ebben a percben, miután a „keleti” kirobogott az állomásról, a mozdonnyal együtt egy mindössze két kocsis „Piroska” érkezett. Hallgattuk, ahogy a bicajtúra vezetője a fiatal, piros sapkás állomásfőnökkel próbál konzultálni, mi legyen, hisz erre nem férnek föl, pedig kerékpárszállító kocsit rendeltek. Persze – felelte az állomásfőnök ‒, mert ez még az egy órával ezelőtti vonat, az övék még legalább ennyit késni fog. A csapat erre úgy döntött, inkább nekivágnak bicajjal. Negyven fokban. Nekik legalább volt választási lehetőségük.

Hogy elüssük az időt, és a kezdődő (ám érthető) hisztinek elejét vegyük, a gyerekekkel azt figyeltük, ahogy az irányítók szitkozódása közben egy másik mozdony harmadszor tolat félre. Az állomásfőnök földhöz vágta a sapkáját.

– Ez egy állatkert! – hörögte tehetetlenül, a fejét dörzsölve.

Kettő óra tízkor muszáj volt megszólítanom:

‒ Elnézést, mennyit fog késni és hányas vágányról indul a 2 óra 7 perces vonatunk Szentgyörgyre?
– Nem tudni, mikor indul, de talán a négyesről. Ne vegyenek rá mérget. Lehet, hogy az ötösről. Az biztos, hogy még nincs bent. Ma minden csúszik. Ez egy állatkert – ismételte meg nekünk is. – Figyeljék a hangost! De mért nem mentek el azzal? – mutatott a távolodó „keleti” gyors után.
– Micsoda? ‒ Ezt nem akartam elhinni. ‒ Az megáll Szentgyörgyön? Direkt rákérdeztünk a kalauztól! Ó, hogy a… ‒ fojtottam magamba a néma kalauz anyjára vonatkozó megjegyzésem.

Az állomásfőnök gyors elnézést kért a kollégája nevében, és odébb somfordált. A gyerekek már borzasztóan szenvedtek. Éhesek, szomjasak, fáradtak, sőt álmosak voltak, és kibírhatatlan meleg volt.

Ebben a percben az ötös vágányra bedöcögött egy másik kis Piroska. Odasiettünk. Norbi megkérdezte a fiatal, hosszú hajú, mosolygós arcú mozdonyvezetőt, hogy ez a vonat megy-e Szentgyörgyre.

– Igen. Mindjárt jövök ‒ azzal elsietett az állomásépület felé.

Juppijé! Felszálltunk. Elhelyezkedtünk az ötven fokban, és vártunk. És vártunk. És vártunk. Nyugtattuk a gyerekeket, hogy egy-két perc, és indulunk. Megettük a maradék szendvicseket, megittuk az összes vizünket. Olivérnek kakilnia kellett. Végre megjelent a mozdonyvezető, de nem szállt fel. Norbi kihajolt az ablakon, és megkérdezte:

– Elnézést, most indulunk?
– Hát, kábé 25 percet késünk ‒ vonta meg a vállát a srác, és rágyújtott.

Szíven ütött ez a hír. A gyerekek csüggedten ültek az ülésen, csak Palkó jegyezte meg hangosan, hogy itt tilos a dohányzás. Norbi szemfüles volt. Mellettünk, a négyes vágányra pár perce érkezett egy kék vonat. Megkérdezte a hosszú hajút:

– Az a vonat is meg fog állni Szentgyörgyön?
– Igen. De mi előbb indulunk, nem érdemes átszállni – mondta mosolyogva, s végszavára csikorogva elindult a kék vonat a négyes vágányról Szentgyörgy irányába.

A srác mosolyogva meghúzta a vállát.

– Ja, akkor mégis az megy előbb.

Nem tudtunk megszólalni a döbbenettől. Én tértem először magamhoz, és a nyikhaj vasutas nem tette zsebre, amit kapott – igaz, a mosolyt nem sikerült lehervasztani az arcáról. Bosszúból Olivér kakilhatott az állomáson a vonat vécéjén (régi típusú, szabad potyogású), és nem szidtuk le, amiért puszta kíváncsiságból leszakította a lehajtható kisasztal gusztustalan műanyag élvédőjét.

Húszperces idegtépő várakozás után a Piroskánk végre elindult. Az sajnos nyilvánvalóvá vált, hogy a máriaalsói csatlakozást lekéstük. Norbi megkérdezte a velünk utazó készséges kalauznőt, mikor megy legközelebb arrafelé vonat. A hölgy kinézte a mindentudó kis kézi készülékéből, hogy csak 16 óra 25-kor. Ó basszus! Az még másfél óra! De majdcsak kibírjuk. Muszáj lesz.

Három óra előtt értünk Szentgyörgyre. A gyerekek félkómában. Mielőtt egyórás szentgyörgyi körsétára indultunk volna, hogy valahogy elüssük az időt, Norbi a biztonság kedvéért megkérdezett egy ottani kalauzt is – hát nem kiderült, hogy megy vonat 15 óra 15-kor is! Hogy melyik vágányról, azt nem tudja, de figyeljük a hangost, mert itt, Szentgyörgyön az nagyon megbízható. Igaz, csak Máriára megy, nem Máriaalsóra.

Sebaj! Norbi kitalálta, hogy hívjuk föl Janit, flegmatikus agglegény unokatestvérét, aki hál’ istennek szintén itt volt a Balatonon, az ikerházunk másik felében, hogy jöjjön el értünk Máriára, ahonnan Norbi, Misi és a két kicsi, Marci és Olivér hazamennek vele, Norbi meg majd visszajön Palkóért, Bettiért és értem, talán mi még kibírunk ennyit. Janit fél négyre odarendeltük – bár csak Juci nénivel tudtunk beszélni, mert Jani ‒ mint kiderült – Kaposváron hagyta a mobilját.

Hogy az örömöm fokozódjon, a szentgyörgyi peron másik végében észrevettem egy hat-hét kalauzból álló csoportot, köztük a kedvenc keletis-bajszost. Norbi meg sem próbált visszatartani. Odavágtattam, mint egy feldühített fúria, és istenesen kiosztottam a kollégái előtt, pökhendiségéről, érzéketlenségéről, bunkóságáról és totális alkalmatlanságáról mind az állására, mind az emberi fajban való létezésére vonatkozóan. Először még próbált visszatámadni, majd védekezni, végül megadta magát – nem szólt, csak habogott –, a kollégái meg csak pislogtak. És bár eléggé felzaklatott a nyilvános konfrontáció, végül is baromi jólesett. Pár perc múlva egy rövid sírással elmúlt belőlem minden feszültség.

Ez után a közjáték után hidegvérrel tűrtük, ahogy az árnyas, kissé huzatos peronon a gyerekek feléledtek a kómából, és hiperaktív üzemmódra váltva, változatos performance-t biztosítottak a várakozó közönség számára. Műsorszámaik: síkfutás hússzor oda-vissza a peronon (előszeretettel a bajuszos orra előtt), babakocsi-borogatás közös erővel, piskótatallér-dobálás, a kincset érő frissen vett ásványvíz kilocsolása, általános visítozás és földön fetrengés, és Marci különszáma, az állomásfőnök ajtajának verése ököllel és a kilincs rángatása akaratos „odda! odda!” felkiáltásokkal. Amikor Marcika pont megunta a hiábavaló próbálkozást a bejutásra, és elhallgatott, tisztán és érthetően felcsendült a hangosbemondó várva várt hangja:

‒ Gyorsvonat érkezik Celldömölkről, balra a 4. vágányra. A vonat itt és itt és Balatonmáriafürdő-alsó, és stb., stb. állomásokon áll meg. A vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!
– Hurrá! Nyomás! Hallottátok? Alsón is megáll!
‒ Tuti biztos? Hallgassuk meg még egyszer!

A hangosbemondó újra felharsant:

‒ Gyorsvonat érkezik Celldömölkről, balra a 4. vágányra. A vonat itt és itt és Balatonmáriafürdő-alsó, és stb., stb. állomásokon áll meg. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak!
– Hurrá!

Gyorsan felszálltunk, leültünk. Norbi, biztos, ami biztos, megkérdezte a szintén készséges kalauzhölgyet, hogy biztosan megáll-e Máriaalsón is a vonat. A hölgy megnyugtatta, hogy igen, de azért kinézte a mindentudó kézi készülékéből is. Igen, biztos megáll a vonat Mária-alsón.

‒ Hurrá!

Felhívtuk Janit, Juci néni mobilján, amit magával vitt, hogy mégsem kell ránk várnia Márián, menjen vissza nyugodtan a házhoz. Vidáman száguldottunk a balatoni síneken, a gyerekeket alig bírtuk visszafogni, ott toporogtak az ajtónál, hogy le akarnak szállni. Norbi közvetített, merre járunk.

– Még nem itt szállunk le, ez még csak Berény, ez még csak Nagymária… Na, most készülődjünk, látjátok, ott a mi utcánk, ott az átjárónk, itt jön az állomás, hű, de gyorsan megyünk… hűha… hűűűha… Na, b.sszameg! – szaladt ki Norbi száján, ahogy teljes gőzzel átrohantunk a máriaalsói állomáson.

Milyen különbözőek az emberi reakciók! Norbi ököllel ütni kezdte az egyik ülés támláját (még jó, hogy nem volt rajtunk kívül más a kocsiban), Betti a fejét fogva „ezt már nem hitte el”, Palkó sírva fakadt, hogy mi lesz velünk, már sosem érünk haza, hová visz minket a vonat, a kicsik megszeppenve álltak mozdulatlanul. Én meg, mint a dúvad, elindultam a másik kocsiba, mert láttam egy-egy kalauzlábat kényelmesen lógázni.

Ha már úgyis belejöttem a konfrontálódásba, megkérdeztem az addig vidáman beszélgető kedves kalauzoktól, hogy tudják-e a MÁV dolgozói, hogy mi a különbség a máriai és a máriaalsói állomás között. Erre a hölgy, aki az okoskütyüjéből kinézte nekünk a menetrendet, fölényes, kioktató stílusban azt felelte:

‒ A férje azt kérdezte, hogy Márián megáll-e a vonat. Nem alsón! A hangos is bemondta!

Volt képe… Próbáltam vitatkozni, de ugye van egy fajta ember, akivel egyszerűen nem lehet, mert nincsenek meg hozzá az adottságai. Meg hát nem is volt értelme. A következő állomáson, Fenyvesen végre leszálltunk. Telefonáltunk Jani anyukájának, hogy légyszi, mégis jöjjön értünk szegény Jani, mert a vonat nem állt meg mégsem Máriaalsón. Itt vagyunk az állomással szemben, a bazársoron. Juci néni sóhajtott:

– Jó, jó, mindjárt megy. Küldöm.

15 óra 30 perc, 40 fok. A gyerekek a bazársoron vízipuskát követeltek, meg szélforgót, de legalább fagyit.

– Mindjárt itt a Jani, kocsiban nem fagyizunk! Türelem!
– Akkor keressünk árnyékot!

Találtunk is – egy kis horgászboltban. A fiatal eladósrác megengedte, hogy nézelődjünk bent, miután röviden vázoltam, miért életmentő ez nekünk. Pár perc után a gyerekek persze már nem bírtak magukkal. Szólt bent a zene – hát táncra perdültek. Vad zene volt – vad táncot jártak hozzá. Érdekesek voltak a horgászbotok is – szuper gyorsan lehet tekergetni a tekergetőjüket, meg vicces rázogatni a csontikat meg pöckölni az úszókat, de ha semmit se szabad, akkor legalább hadd üljenek be a horgászszékekbe, nem baj, hogy még nejlon van rajtuk, mert miért nem jön már a Jani?

Tényleg, miért nem? Huszonöt perc alatt csak ide lehet érni onnan, ami öt percre van! Akár még a strandról is. És akkor Bettinek leesett.

‒ Gyerekek, szerintem elment megint Máriára!

Telefon Janinak. Bingó. Akkor még legalább negyedóra. Marci már tombolt, Misi fapofával közölte, biztos azért, mert büdös, biztos bekakilt. Igaza volt. A bolt kövezetén villámgyorsan tisztába tettem. Utána azonnal kétségbeesetten kapálózni kezdett:

‒ Cici! Cici!

Leültem hát a forgalmas bazársoron a horgászbolt lépcsőjére, és diszkréten megszoptattam Marcit, aki negyven másodperc múlva megnyugodva elszunnyadt a karomon. Ekkor végre befutott Jani. Kis Opeljébe mind a heten bezsúfolódtunk mellé, mert senki nem akart maradni egyetlen percet sem (Marci persze azonnal felébredt), így Jani csak a belső úton mert menni, az ott sétálgató nyaralók védelme érdekében végig 38 km/órás sebességgel. De legalább volt légkondi!

A szép kirándulás végén hullafáradtan, fél ötkor sikerült hazaérnünk. Márti mami ekkor meglepő kijelentést tett: megfogadta, hogy újra megtanul vezetni, és megújítja a jogsiját, hiszen bármikor szükség lehet rá, és amúgy se álljon hiába Józsi papa új kocsija garázsban. A gyerekek megtapsolták a kijelentését, mi pedig koccintottunk rá egy-egy doboz jó hideg citromos sörrel.

Marci látta, milyen vidám lett a hangulat, gondolta, ő is megörvendeztet minket. Mostanában, így a nagy melegben sokszor levettem róla a pelenkát, hátha ráérez a nagyfiús pisilés örömére. Egy gyors mozdulattal lekapta a pelusát, majd büszkeségtől ragyogó arccal felkiáltott:

‒ Pipí! – És ügyesen, szép nagy ívben odacsurgatott az étkező járólapjára.
‒ Még mindig jobb, mint amikor Palkó a tetőtéri padlószőnyegen „itatta a halakat”. Emlékeztek? ‒ nevetett Betti, és már hozta is a felmosóvödröt. A mai nap után egy pisifeltörlés a hűs lakásban igazán semmiség volt.

Ami viszont egészen hihetetlen volt, az az, hogy a gyerekek milyen hamar képesek regenerálódni. Tíz percig csendben ültek a fenekükön, amíg felmostuk a padlót, és amíg Márti mami felszelte nekik a hideg dinnyét. Újabb tíz percig nyugodtan és boldogan csámcsogtak rajta, majd felháborodottan követelték, hogy most akkor azonnal menjünk le a partra fürdeni. Az volt a mázlink, hogy Tomi visszaért, és lejött velünk. Amíg mi Norbival és Bettivel egy mártózás után a félárnyékban hevertünk, Tomi fürdött velük, dobálta őket a vízben, labdázott velük, és még egy kedves siklót is fogott nekik a kövek között, amit a fiúk büszkén mutogattak a többi, irigykedő kissrácnak.

Este, mint minden alvás előtt, beszélgettünk az aznap történtekről. Palkó összefoglalta a vasúttal kapcsolatos élményeit:

‒ Nagyon jó volt a vonatozás, de elegem lett belőle örökre. Ha lehet, Anya, soha többet ne szervezzetek ilyen félelmetes kirándulást.

Másnap délutánra befelhősödött az ég, és feltámadt a szél. Anyu, az örök aggódó, felhívott, hogy eszünkbe ne jusson bemenni a vízbe, mert hatalmas vihart mondanak a déli partra. Legjobb lenne, ha még most gyorsan összepakolnánk és hazaindulnánk. Pont az ellenkező hatást váltotta ki belőlünk az információ. A vonatozáson túl az idei nyaralásra esti fürdést is ígértünk a gyerekeknek, meg nagy hullámokat – most mindkettőt beválthatjuk. A késői uzsonna után bepakoltam a hátizsákba a karúszókat, minden gyereknek és magamnak egy-egy pulóvert, és szürkületkor mindannyian, fürdőruhában, törölközővel a vállunkon, lementünk a partra.

Érdekes jelenség a balatoni szél. A környező utcákban alig lehet érezni, de amint átérünk a síneken, és átkelünk az utolsó, parttal párhuzamos úton, mintha átlépnénk egy láthatatlan üvegfalon, a szél cibálni kezdi a ruhánk, lökdös és taszigál, felkavarja a sárga kavicsút porát, és az arcunkba bokszol, hogy alig kapunk levegőt.

Ahogy most vonultunk, a törölköző csattogott a hátunkon, mintha lovascsata zászlósai lettünk volna, akik leszegett fejjel harcba szállnak a tengernyi ellenséggel. Mielőtt a gyerekek betojtak volna, Tomi csatakiáltást hallatva ledobta magáról a törölközőjét, lerúgta a papucsát és berohant a vízbe. Több se kellett a fiúknak, rohantak utána. Az idén térdmagasságig visszahúzódó part menti vízben most a gyerekek derekáig, mellkasáig csaptak fel a habzó hullámok. Tomi kurjantásai meggyőzték őket, hogy ez jó buli, és hatalmas nevetéssel vetették magukat a hullámok közé. Bementünk mi is. Estünk keltünk, dobáltattuk magunkat a kemény iszapon. Nem lehetett tudni, hogy a nevetéstől vagy a váratlanul odacsapó hullámtól nem tudunk felállni. Ezt nem lehetett nem élvezni. A levegő már hűvösebb lett, a szél egyre vadabbul fújt, de a víz langyos volt, és lágy. Beljebb nem merészkedtünk, bár láttunk egy-két elvetemült úszót, akik fittyet hánytak a Badacsonyban villódzó piros jelzésre és a rohamos sötétedésre.

Mi nemsokára visszavonulót fújtunk, mert a kiöregedett vulkán felől már villámok csapkodtak, és tudtuk, hogy a balatoni vihar olyan sebesen jár, mint a gondolat. Nem is öltöztünk át, csak magunkra kanyarítottuk a törölközőket, és Tomi vezényletével vágtáztunk hazafelé. Marci vitéz járt a legjobban, Norbi nyakában ügetett. A palástos királyfiak még lekaratéztak néhány pofátlanul közelre hajló, árok menti fűzfaágat, majd bölcsen, egy bokor mögé rejtőzve megvárták, amíg elrobog a sínen a vasfejű sárkánykígyó, és a síndomb túloldalán leereszkedve, az orkántól megmenekülve kényelmes kocogásra váltottak. Az utolsó száz méteren újra rákapcsoltunk, mert szép nagy cseppekben esni kezdett. A fák zúgása egyik pillanatról a másikra morajlássá erősödött, és a hirtelen érkezett szél szinte belökött minket a nagy kapun. Márti mami az ajtóban várt minket.

‒ Elment az eszetek, édes gyerekeim? Legközelebb legalább az unokáimat hagyjátok itthon nekem. Nem akarok teljesen egyedül maradni a világban.
‒ Hát miért nem jöttél te is, Mami? ‒ tette fel a logikus kérdést Palkó. ‒ Annyira jó volt!
‒ Mert megcsináltam a vacsorátokat és megfőztem a kakaót, kicsi fiam – adta meg a logikus választ Márti mami. ‒ Zuhanyozzatok le gyorsan, aztán gyertek enni!

Marci majdnem beleájult a tányérjába, inkább gyorsan felvittem a szobába. Szopizás nélkül aludt el szegény, amit viszont én egyáltalán nem bántam – első lépés a már időszerű elválasztás felé. A többiek is úgy zuhantak be az ágyba. Nem zavarta őket sem a zsalucsapkodás, sem a villámok csattogása, sem a falakat rázó mennydörgés – de minket sem. A szúnyogmentes éjszakában végre jót aludtunk.

Reggelre elmúlt a vihar, de a strandidő nem tért vissza. A gyerekek bánatára és Norbi örömére, akinek hirtelen számtalan, otthon elvégzendő dolog jutott eszébe, rögtön ebéd után hazaindultunk. Hazaúton újra esni kezdett. Néztem az ablaktörlő monoton táncát, mintha a szélvédőn ömlő vízzel együtt végérvényesen elsöpörné ezt a szélsőséges nyarat, ami legalább annyi bánatot és fájdalmat hozott, mint amennyi izgalmat és örömöt.