Ahogy beléptünk a balatonmáriaalsói házba, Márti mami elsírta magát, de nekem is szorongatta a torkomat a sírás. Tapintható volt Józsi papa hiánya. Norbi egész gyerekkora ehhez a házhoz kötődik, amit kisiskoláskorában, gyakorlatilag saját kezűleg épített a család. Szép emlékek, élménydús családi nyaralások helyszíne. És most visszatértünk. Patak Gyöngyvér írása.
Másnap, pénteken Norbi nem ment dolgozni, kivett egy nap szabadságot. Azt mondta, muszáj pihennie. A várttal ellentétben nem volt levert, sőt. Rögtön reggeli után megsütött egy adag rántott húst és megcsinálta a krumplipürét, utána ebédig játszott a gyerekekkel, hancúroztak az udvaron, türelmesen homokozott Marcival, ebéd után legóztak Palkóval, miközben Marci és Misi playmobiloztak. Én pedig – ezer éve nem tettem ilyet – kiültem a teraszra, és hétköznap, fényes nappal egy órán át olvastam!
A szieszta után lementünk a Petörkére fürdeni, ahol megint összegyűlt a banda: Emiék, Jutkáék, Marcsiék, Zsuzsiék, sőt végre Anikóék is, akik egész nyáron dolgoztak. A gyerekek felváltva fürödtek és ettek, mi a vízben, ami így nyár közepére olyan meleg lent, mint a fürdőkádban, a csajokkal frizbiztünk és az élet dolgairól beszélgettünk, a fiúk a parton fociztak. Olyan gondtalannak tűnik az élet a strandon, a vakító napsütésben villódzó víz mellett, barátok között… Megéled a pillanatot, nem rágódsz a múlton, és nem gondolsz arra, mi lesz holnap vagy akár egy óra múlva.
Leheveredtem Norbi mellé, aki elunta a focit, és ledőlt a félárnyékba. Fölé hajoltam.
‒ Nem megyünk el jövő héten a Balatonra? Idén még nem is voltunk.
Megvonta a vállát.
‒ Elmehetünk. Anyuékkal?
‒ Persze. Anyukád, Bettiék, a két dédi ‒ elhallgattam, tudtam, hogy ő is Józsi papára gondol. ‒ Ahogy szoktunk, egy hétre. Szerintem mindannyiunknak jólesne.
‒ Oké. Megbeszélem velük. Veszek ki szabadságot. Úgyis… ‒ hagyta félbe a mondatot.
‒ Úgyis mi?
‒ Semmi ‒ félresimította a hajamat, amiből rácsöpögött a víz. Forró bőréhez simultam lehűlt, vizes testemmel.
‒ Hááá, de jó! ‒ húzott magához még szorosabban, a hátára gördült, én meg mint egy csapdába esett teknősbéka vergődtem a hasán, mert bosszúból csiklandozni kezdett, és puszilgatta a nyakam. ‒ Fú, de jó büdös iszapszagod van!
‒ Ugye? ‒ nevettem, majd hatalmasat nyögtem, mert rám zuhant egy test. Aztán még egy. Marci és Misi kijöttek a vízből, ahol a két nagylánnyal, Borókával és Ancsával játszottak eddig. Megörültek a kicsi a rakásnak, és rám vetették magukat. A többi gyerek is kedvet kapott, csatakiáltással rontottak ki a vízből, és mind a kupacra ugrottak. Nekem valahogy sikerült kicsusszannom alóluk. Norbi viszont alulmaradt.
‒ Megeszem az összes gyereket uzsonnára ‒ mennydörögte félelmetes hangon, majd egy hatásos hörgés kíséretében az egész kupacot lefordította magáról és vaktában elkapott egy gyereket ‒ Zentét. Nagy csámcsogással megette, a maradékát becsomagolta és félregörgette, a többiek gurultak a nevetéstől, majd sikoltozva menekültek, amikor kérdezte, hogy ki lesz a második fogás. A többi apa is kedvet kapott, Zotya és Laci sorra dobálták be a gyerekeket főni a vízbe. Lajos diszkréten a parton maradt őrködni, hogy meg ne szökjenek, majd visszamélyedt a tudományos magazinba, amit olvasott. Mikor kifáradtunk, egy villámfagyi után hazamentünk, és viszonylag hamar sikerült ágyba dugni a gyerekeket. Már kilenc előtt elaludtak, amire egész nyáron nemigen volt példa.
Kettőnké volt az egész este. Hosszasan szerelmeskedtünk, végre nem álmosan és fáradtan, utána filmet néztünk. A film közepén Norbi fészkelődni kezdett, kétszer is kiment tökmagért, mire kibökte:
‒ Úgy néz ki, hogy megszűnik a cég.
‒ Melyik cég? Az MLM?
‒ Nem. A munkahelyem.
‒ Mi van? ‒ ugrottam fel a fotelből. ‒ Hogyhogy? Mikor?
‒ Nem tudni, nincs hivatalosan bejelentve, csak rebesgetik. És nem is teljesen, csak itt a megyében. Úgyhogy jelentkeztem egy másik állásra. Biztos, ami biztos.
‒ Hihetetlen vagy! Miért nem beszélsz meg velem semmit?
‒ Mit mondtam volna? Hirtelen jött. Találkoztam egy volt évfolyamtársammal, aki szóba hozta, hogy keresnek embert. Én meg beadtam az önéletrajzom.
‒ És?
‒ Nincs és. Majd pár hét múlva szólnak vissza, hogy kellek-e.
‒ De mégis milyen állás?
‒ Semmit nem tudok róla, csak azt, hogy mérnöki, és Kaposváron van. Állami cég. Köztisztviselői.
‒ Az nem rossz pénz, nem?
‒ Nem. Meglátjuk. Most nem baj, ha a filmet nézem?
‒ És ha nem kellesz?
‒ Nem tudom. Nézhetjük?
‒ Beszarok rajtad. Te hoztad fel – pufogtam, mert lehetne kicsit közlékenyebb, de örültem is, hogy képes előre menekülni, egyik állásból a másikba ugrálni. Már ha felveszik. Persze rögtön eszembe jutott az én karrierem is, illetve annak hiánya. Velem mi lesz? Pár percig néztem még a filmet, de már nem tudott lekötni, elmentem aludni.
Hétvégére elvittük a gyerekeket anyuékhoz, hogy nyugodtan fel tudjunk készülni az egyhetes balatoni nyaralásra, illetve hogy kicsit előre rápihenjünk a 168 órás derbire. Mindent bevásároltunk, összepakoltam az egy hétre való holmit ötünknek – ruhákat, strandcuccot, pizsamákat, törölközőket, ágyneműt és tonnányi kaját. Az ellátmányt eddig Márti mami és Józsi papa állta és intézte, most nem akartuk anyósomat terhelni ezzel.
Vasárnap este a gyerekek alig akartak hazajönni, mert olyan jól érezték magukat anyuéknál. Mindig ez van. Kéthetente náluk szoktunk ebédelni, olyankor közelharcot vívunk a hazaindulásért. Pedig, Bandi papa kétszeri öröme alapján (egyszer, amikor megérkezünk, és egyszer, amikor elmegyünk), a nagyszülők általában alig várják, hogy elmenjünk, annyira kifáradnak. Öt perc múlva persze már hiányzunk nekik. Illetve a gyerekek. Mami egész nap csak és kizárólag rájuk figyel, velük foglalkozik. Előre meg szokta főzni az ebédet, hogy ne kelljen a konyhában állnia, hanem játszhasson velük. Azért is fárad el annyira, mert azt gondolja, folyamatosan szórakoztatnia kell a gyerekeket. Az intenzív napba a gyerekek is elfáradnak, most is már a kocsiban elaludtak. Reggel sem bírtak kikászálódni az ágyból, csak amikor Norbi elkiáltotta magát:
‒ Akkor mi Anyával elmentünk a Balatonra!
Kilencre beszéltük meg az indulást. Márti mami, aki Bettiékkel utazott, valamiért ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjünk. Misi az egyórás út alatt ötvenszer megkérdezte, mikor érünk oda, de Palkó bábozással szórakoztatta Marcit, úgyhogy békés maradt a hangulat – bár Norbi nehezen tűrte Betti szabálykövető vezetési tempóját. Tomi még dolgozott, csak két nappal később tudott utánunk jönni.
Márti mami természetesen elsírta magát, ahogy beléptünk a házba, de nekem is szorongatta a torkomat a sírás. Tapintható volt Józsi papa hiánya. Norbi egész gyerekkora ehhez a balatonmáriaalsói házhoz kötődik, amit kisiskoláskorában, gyakorlatilag saját kezűleg épített a család Patak mama málnásának bevételéből. Akkoriban minden szabad hétvégéjüket itt töltötték. Később, évekig, ügynökségen keresztül adták ki a német turistáknak, de amint megszületett Palkó, Józsi papa felmondta a szerződést. Azt mondta, innentől újra csak a családé lesz a ház.
Amikor még csak Palkó volt az egyetlen unoka, rengetegszer kijöttünk, és az összes felnőtt őt ajnározta. Józsi papa egész nap sütött-főzött. A másfél éves Palkó lubickolt a kizárólagos figyelemben. Amikor egy hosszú, közös nyaralásról hazaértünk a csendes házba, mely érezhetően kongott az ürességtől, Palkó odaállt a szoba közepére, felhúzta a zenélő plüsskacsáját, és a melankolikus dallamra sírt. Ha lejárt a zene, újra felhúzta, és újra sírt – ennyire magányosnak érezte magát.
Ahogy gyarapodtunk, egyre élménydúsabbak lettek a közös nyaralások. Medencézés az udvaron, közös pizzázások, paprikás krumplis bográcsozások, nagy fürdések a Balatonban, esti séták és persze a papa fenomenális ebédjei. A közösen töltött pár napra mindenkinek sikerült a gondjait otthon hagyni, egyszerűen élveztük a nyaralást. Nem mintha rendesen tudtunk volna pihenni. A tetőteres, erkélyes ikerházban kis konyha, tágas étkező, nagy fürdőszoba, egy apró háló, fent pedig két másik szoba volt. Patak dédi rendszerint az ikerház másik felében aludt, ami Józsi papa nővérének, Juci néninek a családjáé volt. Két fia közül csak egyik nősült meg, és nekik is csak egy fiuk volt, így ők kényelmesebben elfértek, mint mi. Mi öten zsúfolódtunk egy szobába, ahol csak két ágy volt. A gyerekek a földön összetolt szivacsokon aludtak – ha tudtak a rossz szigetelésű tető miatti hőségtől, vagy sokszor a szúnyogriasztó ellenére is hemzsegő vérszívóktól. Az egyetlen hűvös és szúnyogmentes szoba a lenti kis félszoba volt, ahol Márti mami aludt – Józsi papa helyett most Pápai dédivel.
Érkezés után bepakoltunk a miniatűr konyhába, ahova a sok ennivalótól – minden volt, ami egy háztartás egész éves étkeztetéséhez kell ‒ mi magunk alig fértünk be. Eszembe jutott, amikor életemben először jöttem ide, Norbival kettesben. Egyetemisták voltunk, a vasútállomástól nagy túrahátizsákokkal gyalogoltunk két kilométert a házig. Ebédre palacsintát sütöttem magunknak a gázpalackon ülve, a nyitott ablaknál. Akkor még nem másfél kiló lisztből kellett csinálni.
Betti most bevállalta két kiló lisztből. Egész héten degeszre ettük magunkat, a dédik és Márti mami kitettek magukért. Pityeregve főzték a hatalmas adag ételeket. Mi pedig próbáltunk kikapcsolódni. A hét közepétől igazi kánikula lett. A Balaton úgy felmelegedett, hogy órákig áztattuk magunkat anélkül, hogy ki kellett volna jönni a vízből. Péntekre meg is untuk kicsit. Mivel évek óta ígérgettük a gyerekeknek, hogy egyszer vonatozunk egyet a Balaton körül, úgy éreztük, itt az alkalom, bár Tomi sajnos nem tudott velünk jönni, egy maszek munka miatt vissza kellett mennie Kaposvárra. Azt terveztük, hogy korán reggel autóval elmegyünk a máriaalsói állomásra, onnan háromnegyed nyolckor elvonatozunk Balatonszentgyörgyre, ahol átszállunk a keszthelyi csatlakozásra. Keszthelyen egy kis kultúrprogram után hazavonatozunk, fél háromra vissza is érünk Máriaalsóra. Délután egy rövid szieszta után pedig még fürödhetünk, ha lesz kedvünk.
Ha tudtuk volna, mi vár ránk a szépen kidolgozott terv helyett, egész biztosan nem szállunk fel a vonatra. De nem tudtuk…
Folyt. köv.
Ezt olvastad már?
