„Újra a hónom alá csaptam, és tízlépésenként megállva, a tehetetlenségtől kétségbeesve, sírva vonszoltam haza a szorításomban vergődő, vörös képpel ordító gyereket. Még jó, hogy senkivel nem találkoztunk. Hamar híre ment volna, micsoda förtelmes anya vagyok” – tovább folytatódik a Család a dombon szereplőinek izgalmas és igaz története. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Ha épp nem vásároltunk vagy tervezgettünk, akkor nagyokat sétáltunk, felfedeztük a környéket. Hétvégéken hármasban Norbival, hét közben Emivel, Nórával vagy csak ketten Palkóval – az erdő ösvényein és a szőlőhegy kanyargós útjain újabb és újabb kedvenc útvonalakat találtunk.
A kis kirándulások nekem egyre nagyobb kihívást jelentettek, főleg, hogy Palkó nem könnyítette meg a dolgomat. Egyrészt, gondoltam, beleért a kétéves kori dackorszakba, másrészt biztos nehezen dolgozza fel, hogy egyre többször hivatkozom a hasamra – azaz Misi babára –, amikor felkéredzkedik az ölembe, vagy éppen még egy körre bemenne a fenyőerdőbe.
Sokszor már reggel elkezdte.
– Nem ebbe kérem a tejet!
– Nem? Akkor melyikbe?
– Másikba.
– Melyik másikba?
– Abba.
– Melyikbe…?
– A’… – mutatott gőgösen a konyhapolcra.
– Ebbe? – mutattam rá egy bögrére.
– Ü-üü – ingatta a fejét.
Sóhajtottam.
– Ebbe? – mutattam rá egy másikra.
– Ü-üü – ingatta a fejét.
– Ebbe? – kezdtem ideges lenni.
– Nem! – emelte fel a hangját.
Na, álljon meg a menet!
– Ebbe kapod – tettem elé határozottan a megszokott bögréjét.
Öntudatosan rám nézett.
– Még kérek bele.
Töltöttem.
– Még!
– Nem fér bele több.
– De – mondta, és rácsapott az etetőszék tálcájára, mire a tej kilöttyent, pont annyi, amennyit az előbb rátöltöttem. – Még kérek bele.
– Nem kapsz, mert csapkodsz. Kiborult az is, ami benne volt. Tessék, itt egy szivacs, töröld fel, légy szíves.
Feltörölte. Aztán ledobta a szivacsot a földre.
– Ezt most miért csináltad?
– Vizes. Fúj.
– Fúú… – Felvettem a szivacsot. Rátettem a bögrére a csőrös kupakot.
– Én teszem rá! – visította Palkó. – Vedd le!
– Még mit nem! Idd meg, vagy elveszem.
– Kiborítom! – És már meg is fordította bögrét, a tej szépen csöpögött a tálcára.
– Mit csinálsz?! – Teljesen elképedtem. Megragadtam a bögre szabad fülét, és megpróbáltam elvenni Palkótól.
– Nem adom! Az enyém! – ordította.
– Rendben – Elengedtem. – De akkor idd meg.
– Nem. Kiborítom. – mondta, és újra felfordította a bögrét. Mielőtt kikaphattam volna a kezéből, a szájához emelte, és elvigyorodott.
– Megiszom…
Leültem. Elszégyelltem magam.
– Az volt a baj, hogy éhes voltál? – Kész voltam a leesett vércukorszintnek betudni a hisztit.
– Igen. Az volt a baj – mondta okostojásarccal Palkó, és a következő mozdulattal földhöz vágta az üres bögrét, hogy az begurult a nappaliba.
– Teee! – kiáltottam rá, és megragadtam a vállát. – Ezt most miért csináltad?
– Megittam – nézett rám diadalmasan. – Vegyél ki!
– Nem szabad ledobni a bögrét! Mást nem kérsz? Kiflit? Müzlit?
– Nem. Vegyél ki.
Kivettem. A hasamtól már alig fértem oda hozzá. Pár hete új technikát fejlesztettünk ki. Palkó, miután kicsatoltam, felállt az etetőszékben, rám csimpaszkodott, és nekem csak le kellett tennem a földre. De már ez is nehezen ment. Ráadásul sokszor nem akart leszállni az ölemből. Most sem.
– Palkó, hadd tegyelek le.
– Nem! Vigyél!
– Hova vigyelek? Nem megyünk sehova.
– Menjünk a sashoz! Nézzük meg, hogy hazajött.
– Jó, de a lábadon jössz! Pakold össze a kis hátizsákod.
Nem messze az első szőlőhegyi elágazótól, egy keskeny erdősávot kerülő keréknyom mellett állt egy hatalmas, odvas tölgyfa. Egyszer láttunk rajta egy nagy madarat – valószínűleg sólymot –, ami Palkó szerint sas, és ott lakik. Azóta rendszeresen meglátogattuk a fát, és Palkó általában látta is a madarat, amint épp láthatatlanná változott, vagy bebújt az odújába.
Elindultunk hát madárlesre. Amíg Palkó bepakolt a kis hátizsákba (az elmaradhatatlan kisautókat, rénszarvasmintás zsepit és vizet a sportkupakos kis üvegben), én gyorsan elmosogattam, kisöpörtem.
Odafelé nem is volt semmi gond, Palkó szépen sétált, jókedvűen fecsegett, fogta a kezem.
Megérkeztünk a tölgyfához. Palkó csendre intett.
– Mindjárt jön a sas!
Odalopózott a törzshöz, és ráült az egyik vastag, kényelmes gyökérre.
– Kérek kekszet! – suttogta.
– Nem hoztunk. Azt mondtad, nem vagy éhes. Vizet kérsz?
– Kekszet akarok!
– Keksz nincs. De menjünk haza, és otthon ehetsz valamit.
– Nem akarok hazamenni. Hozd ide a kekszet!
– Nem hagylak itt egyedül. Gyere, hazamegyünk, és kapsz valamit. Aztán visszajövünk.
– Nem megyek. Hozd ide a kekszet!
– Figyelj, Palkó! Nem maradhatsz itt egyedül. Maradjunk itt egy kicsit, amíg megjön a sas, aztán hazamegyünk enni. Jó?
Palkó a szemére húzta a sültös sapkáját. Hallgatás beleegyezés, gondoltam, és – eléggé meggondolatlanul – félhangosan hozzátettem:
– Amúgy sincs otthon keksz.
Nem gondoltam, hogy meghallja, de Palkónak, úgy látszik, sasfüle van.
– Akkor vegyél a boltban! Menj el a boltba!
Ezt már dühösen kiabálta.
– Ne kiabálj, mert akkor nem jön ide a sas. Ha akarod, ebéd után lemegyünk a boltba, és veszünk kekszet.
– Meg nyalókát!
– Na, azt biztos, hogy nem – csúszott ki a számon az újabb meggondolatlan mondat, pedig már megtanultam, hogy a hallgatás vagy a „majd meglátjuk” legtöbbször elejét veszi a hisztinek, mert mire valóban odajutunk, jobb belátásra tér.
– De igen! Nyalókát akarok!
– Nem is ettél még soha. Kilukad tőle a fogad, és fájni fog. Csúnya leszel, mint egy banya.
– Nem vagyok banya! Te vagy a banya! – fakadt sírva Palkó, és visszatért az eredeti témához, csak most a pityergős taktikát alkalmazva:
– Ké-hérek kekszet!
Egy erőteljes széllökés nekifeküdt a fa lombjának, és átsüvített a barnára fonnyadt levelek között, amelyek fáradtan megadták magukat, és kavarogva hullottak a fejünkre.
Felnéztem. Az ég elsötétült, a szőlőhegy felől vastag szürke felhő közeledett.
– Tényleg menjünk haza, Palkó. Nézd, jön az eső! Jujujj, nehogy megázzunk! – Nyújtottam a kezem, és futást imitáltam, helyben. – Fussunk, fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk! – Ez szokott tetszeni neki.
– Megvárom a sast.
– Biztos elbújt az odújában, ő sem akar megázni. Nézd csak! – kiáltottam hirtelen, és felmutattam az odúra. – Kidugta a fejét, láttad?
Palkó mindig benne volt a kitalációkban. De most megmakacsolta magát. Felnézett azért, csak hogy még nagyobb nyomatékkal mondhassa:
– Nincs is ott.
– Mondom, hogy ott van – bizonygattam.
– Nincs ott. Elrepült.
– Na, ha láttad, hogy elrepült, akkor menjünk.
– Nem láttam. Hallottam. Suhhh – mutatta a kezével, hogyan suhant a sas az ég felé.
– Remek. Akkor mehetünk? Tényleg mindjárt esni fog. Sőt, már esik is.
Az útifüvek húsos levelei billegni kezdtek, ahogy egyre több esőcsepp pottyant rájuk. A friss levegőbe nedvespor-szag vegyült. Az erdő zúgni kezdett. Nem lágy hullámzással duruzsolt, mint a nyári viharok előtt, hanem fenyegetően morgott és nyikorgott. Az újabb széllökés szétlibbentette a kardigánomat, és kifújta belőlem a maradék napsütést is. Átjárt a hideg. Nem volt kedvem se bőrig ázni, se megfázni. Pár hét múlva november, akár órákig tartó intenzív esőzés is lehet ebből.
– Na, gyere, kicsim! Látod, a sas is elbújt valahova. Ő is fél az esőtől.
– A sas nem fél semmitől – háborodott fel Palkó.
– Igazad van. Nem fél, csak okos, és nem áztatja el a tollát. Okosan, időben elbújik az eső elől. Menjünk!
– Én is ide bújok a fa alá – jelentette ki Palkó, és szorosan megölelte a vastag törzset.
Az esőcseppek már a fejemen kopogtak. Hirtelen elvesztettem a türelmem.
– Nem. Most hazamegyünk. Gyere!
– Nem, nem megyek – mondta Palkó, és rámarkolt egy göcsörtre.
Nagy levegőt vettem, hogy tudjak produkálni még egy kis jóindulatot, mert a gyomortájékomon már dörömbölt a düh.
– De mindjárt ránk szakad az ég! És ha megfázunk, sokáig nem tudunk jönni a sashoz. Énekeljünk hazáig, jó?
Palkó csak rázta a fejét.
– Most mondd meg, miért nem akarsz jönni?
– Kekszet akarok.
– Hát ez nem igaz! – Azt hittem, felrobbanok. Megragadtam Palkó kezét, és lefejtettem a fáról. Visítani kezdett.
– Indulj el, mert különben…
– Hagyjál! Nem megyek! Kekszet akarok!
– Nincs keksz! – ordítottam, és levegő után kapkodtam. – Nem látod, hogy esik az eső? – Húzni kezdtem magam után.
Palkó teljes erejével ellenállt, és még jobban visított.
– Nem megyek! Hagyjál!
Elengedtem.
– Jó, akkor itt hagylak.
Elindultam, de nem jött utánam. Visszament a fa alá.
– Majd jól megázol, és megfázol. Akkor aztán mehetsz a kórházba. Ha addig el nem visz a róka! – Nem hiszem el, hogy ilyeneket mondok, fogtam meg a fejem, és az égre néztem segítségért. – Mi ütött beléd, Palkó? Ne csináld már, kérlek! Gyere, légy szíves! Gyere – leguggoltam, és ölelésre tártam a karom.
– Hagyjál!
– Te! Sírni fogok, ha nem jössz. Brühühüüü… Nem tudok egyedül hazamenni… Valaki kísérjen el…
– Nem is sírsz.
– De mindjárt fogok, ha nem indulsz el rögtön. Nézd, már csuromvíz vagyok. Akkora sár lesz mindjárt, hogy tényleg itt ragadunk. Vigyelek? – tettem fel hirtelen a kérdést. Reméltem, hogy erre is nemet mond, mert úgyse tudom vinni, de legalább el tudnánk indulni.
– Ne vigyél. Hozzál kekszet.
– Fúúúú. Na most elég! – Eldurrant az agyam. Odaléptem a fához, lefejtettem róla Palkót, és megpróbáltam felvenni. De Palkó éktelenül rúgkapálni kezdett, le kellett tennem, nehogy a hasamba rúgjon.
– Nem megyek!
– De jössz! – A hónom alá kaptam, és mint egy fúria, őrülten fújtatva cipelni kezdtem.
Palkó torkaszakadtából üvöltött, és tekergett, mint egy csapdába szorult vipera. Az erőfeszítéstől és a méregtől tovább fújtattam, és a könnyeimmel küszködtem. Tíz méter után meg kellett állnom, mert egyszerűen nem bírtam el Palkót. Amint letettem, azonnal vissza akart futni. Elkaptam a karját, és a szemébe nézve sziszegtem:
– Nem mész sehova! Megyünk haza. Gyere a lábadon!
– Nem megyek, nem megyek! – visította Palkó.
– Most mi a francot csináljak veled?
Újra a hónom alá csaptam, és tízlépésenként megállva, a tehetetlenségtől kétségbeesve, sírva vonszoltam haza a szorításomban vergődő, vörös képpel ordító gyereket. Még jó, hogy senkivel nem találkoztunk. Hamar híre ment volna, micsoda förtelmes anya vagyok. Mire a kis kapuig értünk, a derekam majd leszakadt, a hasam bekeményedett.
Elképzeltem, ahogy áthajítom a gyereket a kerítésen, hogy jó magasan repüljön, és hosszan guruljon a túloldalon. De csak letettem, és finoman betaszítottam kapun belülre. Palkó abban a pillanatban elhallgatott, és engedelmesen jött utánam az ajtóig. Mikor előreengedtem, rám se nézett, csak betrappolt a szobába. Leült a kemencepadkára, és mintha mi sem történt volna, megkérdezte:
– Elmeséled a vakond ernyőjét?
– Tessék? – hökkentem meg a hirtelen váltástól.
– Elmeséled a vakond ernyőjét? És kérek… – hatásszünetet tartott, és mintha átsuhant volna egy mosoly az arcán – egy almát.
Kiütéssel győzött. Nem kérdeztem meg, hogy kekszet nem kér-e… Sőt, semmit sem kérdeztem. Örültem, hogy elmúlt az őrület, és boldogan olvastam fel – egymás után ötször – a kedvenc mesét.
De korai volt az öröm, ahogy mondani szokás. Palkó másnap is, és aztán majdnem mindennap, néha többször is bekattant valamin, általában valami képtelenségen.
Kiszámíthatatlan volt, mikor és mitől jön rá az ötperc, ami sokszor egy óráig is tartott. Volt, hogy a garázs előtt ordított, hogy ő akar felállni az autóval. Vagy nem volt hajlandó ebédelni, mert piros tányért szeretett volna. (Ami nekünk sosem volt.) Vagy azt a nadrágját akarta felvenni, amit együtt pakoltunk be a mosógépbe tíz perccel azelőtt. Vagy miért én, miért oda, mennyi és melyik fogkrémet nyomtam a nem erre a fogkefére.
A délutáni alvásból, ha aludt egyáltalán, és nem csak engem nem hagyott, félórás sírással ébredt. Az értelmetlennek tűnő hisztik után minden alkalommal, egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, újra visszaváltozott a régi, kedves Palkóvá. Okosan megette és megköszönte az ebédet. Másik nadrágot húzott, fogat mosott. Aranyos volt.
Kezdtem megijedni. Lehet, hogy beteg? Valami idegrendszeri problémája van? Rossz lehet a vérképe? Vagy én csinálok valamit nagyon rosszul, és miattam lett lelki sérült? Mi lesz, ha egyszer nem tér magához? De a hisztimentes időszakokban annyira eleven, kicsattanóan jókedvű, érdeklődő és szeretetteljes volt, hogy ezeket az okokat elvetettem. Arra a következtetésre jutottam, hogy csak engem nem szeret. Merthogy mással – vagy velem mások előtt – sosem hisztizett.
Anikó csak legyintett, hogy ezek korszakok, Norbi meg azt sem értette, miről beszélek. Pedig ez a gondolat – mármint hogy nem szeret – annyira fájt, hogy teljesen belesüppedtem a letargiába.
A családi történet előző részeit itt olvashatod el.
