Miért nem akar egy nagyszülő az unokájával lenni? – tettük fel a kérdést szombati cikkünkben. Találgattunk: talán fontosabb a szabadság, vagy a hosszú, munkával töltött évek után jobban esik a pihenés, esetleg egy betegség miatt jut kevesebb figyelem és idő az unokákra? Kérdéseinkre adják meg maguk a nagymamák a választ! Olvasói leveleinkből válogattunk.
Nem kellek a lányomnak
„Az én anyám a négy gyermekem mellett soha, egyetlenegyszer sem volt nagyi, csak most látszik enyhülni, amikor a kicsim már 13 éves. Ám most én kerülök nagyikorba, és nem kellek a nagyobbik lányomnak. Pedig egyedül neveltem fel, mégis évek óta nem enged a közelébe, nincs másik nagymama vagy nagypapa, mégsem.
Bár, mint mondtam, van még egy 13 évesem itthon, de mivel szinte egydül neveltem őket (a kicsi mellé kaptam a jelenlegi párom, aki mindenben társam), bevallom őszintén, én is élvezem a szabadságot. És én is úgy vagyok vele, hogy most már én jövök, mert ez az egyetlen életem van, és bár szívesen részt vennék a születendő unokám életében, az elutasítás miatt hát »szabad« leszek…”
Nincs rájuk szükség
„Pont fordítva látom ezt, a mai gyerekeknek nem kellenek a nagyszülők, sőt igazán már a szülők sem kellenek. Csökkenek a személyes kontaktok, marad a chat, ami totál személytelen. Rád írok, »anyám«, megkérdezem, mi a helyzet otthon, és ennyi. A nagyszülőket néha, félévente felhívják telefonon. Személyes találkozás talán, ígérve, ekkor lesz meg akkor. Az internet a családi személyes kapcsolatok, találkozások totális tönkretevőjévé vált.”
A gyerek irányít
„Van olyan is, amikor a nagymama nem kell az unokának, és a szülők azonosítják magukat ezzel az állásponttal, kényelemből. Sőt, a gyerek előtt marasztalják el a nagymamát, hogy ő a hibás, miatta fajult idáig a (bármilyen helyzet). A gyerek élvezi ezt, hogy ő igazgatja a családot, azt csinálják a felnőttek, amit ő akar. Nincsenek határok megszabva, de minek is, ha mindig neki van igaza. Január 17-én láttam utoljára őket. Azóta jártak külföldön is, soha sehonnan nem üzentek, nem hívtak.”
Akkor kellünk, ha feladat van
„Válaszolnék a kérdésre, talán azért, mert mi sem kellünk nektek, drága gyermekeink! Én megértem, hogy elfoglaltak vagytok, és élitek a rohanó életeteket, de akkor ne csodálkozzatok, ha mi is elkezdjük élni a miénket. Az nem helyes, hogy akkor kellünk csak, amikor feladat van! Ráadásul sok esetben nem tudunk azonosulni az általatok képviselt nevelési elvekkel, hogy mindent megengedünk a gyereknek, mindennel elhalmozzuk, autóval cipeljük az iskolába, telefont veszünk már az óvodásnak is.
A fontos az, hogy milyen autóval megyünk az elit iskolába, hány nyelvet tanulunk, és mennyi különóránk van! Ezzel a »versenyistállói« neveléssel sokan nem tudunk és nem is akarunk azonosulni. Mi vagyunk az a korosztály, akik anyagilag támogatták szüleiket, nagyszüleiket és a gyerekeiket, és sokszor tesszük ezt továbbra is. Mi ezzel szemben egy jó vagy kevésbé jó kis öregek otthonára számíthatunk, mert a ti időtök fontosabb. Hát ezért próbáljuk élvezni az életünk hátralévő kis szeletét, és mozgékonynak maradni, mert sok esetben csak magunkra számíthatunk! Persze tisztelet a kivételt képezőknek, ne szidjuk a nagyszülőket!”
Semmibe lehet venni bennünket
„Nagymama vagyok, imádom az unokáimat, ahányszor csak szükség van rá, velük vagyok, vigyázok rájuk. De be kell ismernem, nagyon fáraszt. Fizikálisan is, idegileg, lelkileg is. A mostani kisgyerekek nem olyanok, mint »az én időmben« voltak. Alapból pörgősebbek, amit még el is fogadok, de ami frusztrál, hogy szófogadatlanok, tiszteletlenek.
És amiről meg nem az unokák tehetnek: amikor olyan a helyzet, hogy az adott szituáció okán nagyszülőként nevelési helyzetbe kerülünk, a kedves fiatal szülő ezt elutasítja, aminek eredménye, hogy az unoka azt érzi, hogy a nagyszülő legyen ott, tegyen a kedvükre, de amúgy semmibe lehet venni. Ez egyrészt saját tapasztalatom, de határozottan tudom, látva más családokat is, elég jellemző.”
Dolgoznom kell!
„Sajnos kitolták a nyugdíjkorhatárt. Két éve nyugdíjas lehetnék, de jó esetben van még 2,5 évem a nők 40-ig. Imádom az unokáimat, sokkal többet lehetnék velük, és sokkal több terhet levennék a szülőkről, de dolgoznom kell. Mire hazaérek, hulla vagyok, és a férjem is (nehéz szakmában dolgozom). Ma már nem mehetnek el a nők (anyák, nagymamák), a férfiak (apák, nagypapák) úgy, mint régen. És ez nagy baj.
Mire odaérünk, nem lesz erőnk, egészségünk? És már az unokák is nagyok lesznek. Most kellett volna velük lenni, most kellett volna nekik segíteni. Én megértem azt a nagyszülőt, aki inkább a saját maga kényelmét és szabadságát részesíti előnyben a 40-50 évnyi fárasztó munka után. Én nem ilyen vagyok, de nem vagyunk egyformák.”
Az unoka a család része
„Komolytalan! Nekünk két unokánk van. Egy 23 és egy 9 éves. Alig várjuk, hogy találkozzunk és együtt legyünk, mint régen a gyermekeinkkel. Aki nem foglalkozik az unokájával, az nem is nagymama, nagypapa. Ott nem lehet családról beszélni. Szerintem. A környezetemben ilyesmivel nem is találkoztam. Az unoka a család része!”
Boldog vagyok, hogy nagyi lehetek
„Mert nem tudja, hogy milyen csodálatos dolog egy unoka. Nekem egy van, de a nagy betegségben a bakancslistámon első helyen szerepelt, hogy legyen egy unokám, s vihessem óvodába. Ma már második osztályos tanuló. Nagyon sok drága emlékünk van egészen pici korától kezdve, ahogyan nyiladozott az értelme. Sokat-sokat kérdezett, alig bírtuk a válaszokat. Közben olyan aranyköpései voltak, vannak, hogy beleszédülök. Boldog vagyok, hogy nagyi lehetek, s minden erőmmel szeretem, támogatom őt.”
Generációk közötti különbség
„A cikkben leírtakkal részben egyetértek, de a generációk közötti időkülönbség lehet a fő ok. A mai fiatalok bőven 30 fölött kezdenek el gyereket vállalni, így a mai nagymamák és nagypapák bizony sokszor meg sem érik egészségben az unokák születését, vagy már annyira leromlott állapotban vannak, hogy fizikailag és mentálisan nem tudják vállalni az unokák gondozását.
A magam példáját látva én betöltöttem a 60. életévemet, az unokáim most 4 és 2 évesek. Én 21 évesen vállaltam be a gyerekeket, a gyerekeim meg 32 évesen. Szerintem sok családban ennél sokkal nagyobb az életkori különbség. Nem véletlen, hogy nem is tudja vállalni a gyerekfelügyeletet a nagyszülő, pláne ha még dolgozik, mert a nyugdíjkorhatár is kitolódott.”
Egy-egy hét belefér
„Szerintem nagyinak lenni nagyon jó, még akkor is, ha »fiatal« valaki, hiszen ettől nem lesz idősebb. Persze van határ! A nagyiság nem abból áll, hogy én neveljem fel az unokámat. De például iskola- és oviszünetben egy-egy hét belefér, akkor is, ha esetleg még dolgozom.”
Szeretetteli kapcsolat
„Az élet legcsodálatosabb ajándéka a nagymamaság! Négy unokám van, mindegyiknek részt vettem az életében, ha szükség volt rám. Nekik köszönhetem, hogy hetvenöt évesen egészséges és boldog vagyok. Mindegy, hogy hány évesek, a szeretetteli kapcsolat élő, folyamatos közöttünk… Kívánom, hogy egyszer (vagy többször) éld át ezt az érzést!”
Nem csodálkozom a nagyikon
„Nagyon kényes kérdés, és egyoldalú megvilágításból íródott a probléma felvetése. Én gyakorló nagymama vagyok, hároméves korukig csak aludni jártak haza az unokáim, pedig az anyjuk nem dolgozott, otthon volt, a gyest, gyedet felvette. Oviba kerüléskor már »elvált szülők gyerekei« szinten voltak nálam, és ha megbetegedtek. Iskoláskorban maradt az előbbi, kiegészülve a szünetekkel. A két család nevelési elve egészen más (ég és föld), így most már sok a súrlódás.
Barátnőim – éppen ezért minden egyéb vonatkozásban – azt mondják, hagyjam a fenébe, ha ennyire nem értékelnek, de a dicséretet ők akarják learatni. Ezek után nem csodálom, hogy a nagyik azt mondják, én felneveltelek, rád áldoztam minden időmet, de most már én jövök, mert ami álmot meg lehet valósítani, még azt szeretném én is! Most már ott tartok, a 12 évet, amit csak unokáztam, kicsit önzőbben, jobban is beoszthattam volna, hisz a Covid két barátnőmet is elvitte, és ők is pótolhatatlanok.
Meg tudom érteni az idős embereket, akik azt mondják, elég volt. A modern felfogás, a sok technikai újdonság, a fiatalok önzősége, a rászoruló, idős szülőkre rá sem nézés mind azt erősíti, hogy ha a saját gyereke gondot okoz, akkor »én, idős szülő« már óriási – megoldhatatlan – teher leszek, ha leesek a lábamról. Mehetek kórházba vagy otthonba, ha lesz rá pénzem, mert nekik nem lesz külön idejük, hogy hozzám szaladgáljanak. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek! Igazuk van, amíg tudják, élvezzék ki az életet, dolgoztak nagyon sokat, többet is, mint amit elbírtak volna, rámehetett az egészségük is.”
A legfőbb ok
„Kiment a divatból az, hogy három generáció éljen együtt. Ez a legfőbb oka annak, hogy nincsenek már az említett nagymamák és nagypapák.”
Kattints a Podcast hallgatásához!
