Nyáron minden olyan egyszerű!

Felhőtlen és lusta nyári szünet, boldogság és új szomszédok – zajlott az élet a családunkban, csak épp egy dolog nem hagyott nyugodni: vajon mi lehet a könyvemmel? Egyre jobban érdekelt a sorsa, és egyre inkább aggasztott, miért nem hallok felőle. Aztán óriási meglepetés ért. Patak Gyöngyvér írása.

Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!

Kitört a nyári szünet. Az idő egyre melegebb lett, igazi strandidő. Jutkáékkal, Marcsiékkal, Emiékkel sokszor egész délután a Petörkén voltunk. A gyerekek a kis vízben pancsoltak, labdáztak, a nagyobbak az úszógumis, karúszós kicsiket terelgették, mi felváltva, nagyokat úsztunk. Munkaidő után megérkeztek az apák is. Ilyenkor, még egy utolsó fürdés után, általában a büfében kötöttünk ki egy-egy jégkrémre, illetve sörre. Volt, hogy csak szürkületkor mentünk haza, pedig egyre később sötétedett.

Hogy még jobban kívánjuk a vizet, délelőttönként Emiékkel együtt átmentünk Nóráékhoz lovagolni. Nóra úgy ítélte meg, hogy most már bátran felengedheti a jóindulatú, okos Tavaszra a gyerekeket is. Az egyik parlagon hagyott, házuk mögötti szőlőhegyi telken a tulajdonostól kaptak engedélyt a futószárazásra. Rendszerint Nóra egy lovas ismerőse, Szandra is áthozta a póniját, Csorbókát a szomszéd faluból, így egyszerre két gyerek is ügethetett.

A fiúknak nagyon tetszett, hogy lovagolhatnak, még Marcika és Ilona is felült pár környi sétára, sőt néha én is ügettem néhány kört. A legjobban Anna élvezte a lovaglást. Kamillán kívül ő vette a legkomolyabban. Úgy ült Tavasz hátán, mint egy hercegnő. Az ingyenórákért cserébe a gyerekek majdnem minden nap átmentek segíteni a ló körül. Etettek, pucoltak, trágyát hordtak. Kérés nélkül, szívesen dolgoztak. Milyen csodákra képes egy állat!

Közeledett Szent Iván napja, amikor leghosszabb a nappal, és legrövidebb az éjszaka. Esténként is egyre melegebb lett; ha nem a tóról jöttünk, akkor sokszor tízig, tizenegyig is kint voltunk az udvaron, hol nálunk, hol Jutkáéknál, vagy Jutkáék szőlőhegyén, és szalonnát sütöttünk, vagy csak borozgattunk és beszélgettünk. A gyerekek iszonyúan élvezték, hogy este is lehet bandázni, másnap nem kell korán kelni.

A lakásbérbeadás gondolatát teljesen elengedtem. Úgy éreztem, nem is lenne erőm foglalkozni vele. Az írásra is alig tudtam rávenni magam. Olyan lustán és kényelmesen éltünk így a szünetben, mint a szicíliai családok a filmekben. A megrendelések a szokásos heti egy-két könyvben kimerültek, a bolti eladásokról pedig még mindig nem jött meg az elszámolás. Pedig azt már nagyon vártam, néha óránként megnéztem az e-mailemet, hogy küldték-e már.

Egyik délelőtt épp hátul voltunk a gyerekekkel az udvaron, és a kis medencét töltöttük fel vízzel ‒ mert már a délutáni tóban fürdés sem volt elég –, mikor kiabálás hallatszott a kis kapu felől.
‒ Jaó napooot! – Ezzel a hangsúllyal csak a postások és a díjbeszedők képesek kiáltani. ‒ Itthol vannak?
Lőrinc bácsi, a falu meghatározhatatlan korú postása csak nagy ritkán tévedt fel hozzánk. Amikor jött, hatalmas pakkot hozott.
Előresiettem, nehogy levigye, amit végre felhozott – bár ha nem talált otthon valakit, szívesen rásózta a küldeményeket valamelyik szomszédra.
‒ Levelet hozott?
‒ Igen, összegyű’t! ‒ kacsintott elégedetten. – Ennyivel má’ érdemes főgyünni magukhó’. Szilágyiéknak itt az újságja – adott a kezembe négynapi napilapot –, bár azt mondták, lemondják, mer’ előbb megtuggyák a híreket a tévébű’. Adja mán oda nekik, kérem, mer’ ennyit nem akarok begyűrni a postaládába. Nézzük, mi van még. No. Tegnapelőtt jött egy ajánlott maguknak. Itt írja alá… Meg a doktornőnek is jött egy. Átvenné? – nézett rám jámboran, és már dugta is az orrom alá a nyomtatványt.
‒ Doktornő? – néztem rá értetlenül.
‒ A’ hát. A dr. Sereghy Nóra – betűzte a borítékot. ‒ Ezt itt írja alá.
‒ Ja, igen – értettem meg: falun az ügyvéd is doktor.
‒ Tudja, hogy ne kelljen odáig felmennem. Öreg vagyok én mán ehhez. És még egy egész évem van a nyugdíjig – emelte fel a mutatóujját és a szemöldökét.
‒ Borzasztó ‒ csúszott ki a számon, de Lőrinc bá egyetértően bólintott.
– Az. Huszonöt éve tolom ezt a biciklit – mutatott a lestrapált kempingkerékpárra olyan arccal, hogy nem tudtam eldönteni, panaszkodik vagy dicsekszik. ‒ Azt mondták, megtarthatom, leselejtezik nekem. Ezzel járok majd ki a högybe. Jó erős a kosara.
– Most mivel jár ki?
– Gyalog! Bírom én a gyaloglást, högynek is, ha nincs nálam ennyi papír – mutatott a táskájára. ‒ De azelőtt a rendes falusi népek lent laktak a vőgyben, nem köllött megmászni a szőllőt hivatali időben. Nem köllött bicikli se, mert bírta a vállam a táskát.
Erre csak hümmögni tudtam. Lőrinc bácsi megcsóválta a fejét.
‒ De nem maguk tehetnek rúlla. A pó’gármester ötlete vót, hogy ezeket a telkeket kiméresse. Több lakó, több kommunális adó. Semmi pénz nem ölég neki – tette hozzá, és épphogy csak nem köpött hozzá.
Erre végképp nem tudtam mit mondani. Lőrinc bá’, hogy illusztrálja az igazát, hozzátette:
‒ Hallom, az új szomszédok is beköltöztek.
‒ Új szomszédok?
‒ Átellenbe, abba a szép üveges házba. Nem is tudták?

Nem, nem tudtuk. Bár egész tavasszal figyeltük az építkezést az utcáról, beljebb nem merészkedtünk, és mostanában mozgolódást sem nagyon láttunk. Azt sem tudtuk, ki költözik ebbe a hagyományos stílusú, de mégis különleges, íves falú, nagy ablakos, csupa fa és kő házba, amit Nóráék alatt három házhellyel, egy idős házaspár kezdett el építeni még a mi építkezésünkkel egy időben (ugyanaz az építész tervezte, mint Nóráék házát), de belül nem fejezték be. Évekig nem történt vele semmi. Mi is csak üveges háznak hívtuk.

(A falusiak a legtöbb házat elnevezték, a mi házunk, a boltíves ablakok és a T alak miatt a „Templom” lett, Nóráéké a „Talpas”, Emiéké a „Deszkás”.) Annyit tudtunk, hogy új tulajdonosa lett, valami fiatal gazdálkodó és a családja. Aztán tavasszal megjelentek a munkások, a tetőre ablakok kerültek – nyilván beépítették a tetőteret, a dupla telket bekerítették és gyorsan növő leylandi ciprussal körbeültették. Egy csodálatos, faragott kaput is felszereltek. És Lőrinc bácsi szerint most beköltöztek.

Furdalni kezdett a kíváncsiság, kik lehetnek az új lakók. Amint Lőrinc bá legurult a dombról, odaálltam a bodzabokrok takarásába a kerítéshez, és a nyakamat nyújtogatva próbáltam belátni az udvarukba. Sajnos nem láttam senkit, csak Nóra jött le a lépcsőn a kukáért. Odakiáltottam neki:
‒ Hahó! Gyertek át medencézni!
Nóra visszakiáltott:
‒ Jó!

Felhívtam Emit is. Mikor már az összes gyerek a medencében pancsolt, leültünk a teraszon, a nagy zöld napernyő árnyékába az asztalhoz, egy-egy pohár jeges teával. A csirke már a sütőben volt, a rizst is feltettem főni.
‒ Szerintem süssünk egy tálca süteményt, és állítsunk be hozzájuk – mondta Emi, miután megbeszéltük, hogy égünk a kíváncsiságtól, kik az új szomszédok. Nórával azonnal elfogadtuk a javaslatot. Gyorsan kevertem egy bögrés kefires sütit. Megbeszéltük, hogy ha felébrednek a gyerekek – már akiéi alszanak ugyebár (azaz nem az enyémek) –, egy villámuzsonna után találkozunk Nóráék előtt. Fél ötkor sikerült mindenkinek elkészülni. Eddigre az enyémek már túl voltak egy hosszú mesenézésen, gyurmázáson, két kör medencézésen és két kör uzsonnán. A sütit utolsó pillanatban sikerült megmentenem előlük, szemfüles Misikém simán felmászott érte a spájzpolcra.
Az új szomszéd kapuja ki volt tárva, de az udvaron nem volt senki.
‒ Lehet, hogy még alszanak ‒ vetettem fel, de a többiek lehurrogtak.
‒ Ha már itt vagyunk, bemegyünk – mondta Emi, és határozottan bekopogott. A gyerekek elbújtak a ház sarkánál.

Magas, sportos alkatú, csinos szőke nő nyitott ajtót távolságtartó, szinte szigorú arccal. Csodálkozva húzta fel a szemöldökét, ahogy ránk nézett. Átsuhant rajtam a gondolat, hogy mégsem volt olyan jó ötlet így rájuk törni, de Emi felemelte a tálcát, és elmondta, mi járatban vagyunk.
A nő arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, a szigorúsága egy pillanat alatt elpárolgott.
‒ Jaj, nagyon örülök nektek! Azt hittem, hogy megint valami ellenőrzés. Az építkezés alatt teljesen ránk szálltak, az átvétel után is már voltak egyszer. Csodálkoztam, hogy most bejelentés nélkül jöttek. Én Tihanyiné Zsuzsi vagyok. Gyertek beljebb! Nagyon örülök.

A gyerekek csak ekkor merészkedtek elő, zavarukban egymást lökdösték és idétlenül vihogtak.
‒ De jó, ennyi gyerek! ‒ örült meg Zsuzsi még jobban. ‒ Dorcsi, Julcsi, gyertek, vendégek jöttek!
Két szép szöszke kislány guggolt a lépcső tetején és kukucskált át a lépcsőkorláton. Mintha ikrek lettek volna, csak pár év eltéréssel.
‒ Dorcsi ötéves, Julcsi kettő – magyarázta Zsuzsi. ‒ Úgy csinálnak, mintha bátortalanok lennének, pedig felérnek fejenként két fiúval.
‒ Én is ötéves vagyok, Marci meg kettő – örült meg Anna. – Felmehetünk?
‒ Persze. Nézzetek körül, aztán gyertek ki az udvarra játszani. Van kis ház, meg csúszda, homokozó. Készítek egy kis innivalót.
A gyerekek felrohantak játszani, Zsuzsi térült fordult, és miközben nagy vonalakban elmesélte, hogyan találtak rá a házra, és mivel foglalkoznak, citromból, lime-ból, narancsból és egy kis grépfrútból extra adag limonádét facsart. Két szép üvegkancsóba töltötte, jégkockát dobott bele, és tépett hozzá az ablakpárkányon sorakozó kaspókból pár mentalevelet.

Miután körbevezetett bennünket a házban, kiültünk a szép, kerek tölgyoszlopos fedett teraszra. A bent megcsodált extrém rend és tisztaság még jobban szembetűnő volt az udvaron és a teraszon – nyoma sem látszott az építkezésnek, de annak sem, hogy egy kisgyerekes anya a háziasszony. Mindenhol ápolt fű, gondosan kitányérozott bokrok és fák, és rengeteg virág a tisztára gyomlált virágágyásokban.
‒ Hogy csinálod, hogy minden olyan, mint egy katalógusban? ‒ kérdeztem Zsuzsit, aki nevetve vonogatta a vállát, hogy biztos a sváb származása miatt szereti, ha minden élére van állítva. Mindenesetre úgy tudtunk beszélgetni, mintha ezer éve ismernénk egymást.

Nóra meghívta őket a következő hét szombatjára, a Szent Iván-napi (illetve éjszakai) tűzugrásra, ahova a teljes baráti társaság hivatalos volt. Zsuzsi kapott az alkalmon, és rábeszélte Nórát, hadd legyen inkább náluk a buli, legalább mindenkit megismernek, és meglesz a házavató is. Még sokáig beszélgettünk. Mikor hazaindultunk, megállapítottuk, hogy a társaságba illő, kedves családdal gyarapodott a domboldal.

A hét hátralevő része elég eseménytelenül telt. Néha anyuéknál ebédeltünk, vagy felugrottunk Józsi papáékhoz, aki szerencsére jobban volt, bár a meleget elég nehezen viselte a felforrósodott és átszellőztethetetlen panelban. Esténként, a gyerekek kunyerálására, többször Zsuzsiéknál kötöttünk ki. Szabi, a férje, nyáron csak késő délután, sokszor éjjel ért haza, mert a földeken, ahol gazdálkodtak, ilyenkor van a legtöbb munka. Norbival és Kopival ő is azonnal megtalálta a közös hangot. Borozgattunk, beszélgettünk a teraszon, a gyerekek kilencig-tízig is játszottak az udvaron.

Napközben a gyerekektől nemigen tudtam dolgozni – pár blogbejegyzésen kívül másra nem futotta. Továbbra is hőség volt, néhány meleg vizes, futó záporral felfrissítve, amiben a gyerekek boldogan ugráltak egy szál fürdőgatyában. Örültem, hogy a tornát berekesztettem, mert egyrészt mindenki vagy a kertben gyomlált, vagy a strandon volt, másrészt nekem is nyűg lett volna a rendszeres, kötelező program. Inkább esténként, amikor már Norbi is itthon volt, elmentem a szőlőhegybe futni, utána pedig lenyomtam pár fekvőtámaszt. Kis nyújtás a végére – ennél többre nem voltam képes.

A könyvem sorsa viszont egyre jobban érdekelt. Fogyásjelentést még mindig nem kaptam. Egy nap nem bírtam tovább, és felhívtam az értékesítési osztályt. Továbbkapcsoltak a pénzügyre, ahol elmondták, hogy ötven eladott példány alatt nem küldenek külön elszámolást, sem fogyásjelentést. A könyvemből nem adtak még el ennyit, ne aggódjak, ha eléri a limitet, küldik. Lelombozódtam. Az egész országban nem kel el ötven példány egy hónap alatt? Egyáltalán: bent van a boltokban? Most esett le, hogy meg sem néztem. Gyorsan gép elé ültem, és végigböngésztem a nagyobb online könyvesboltokat. A címet beírva mindenhol előjött. Tehát feltették.

De mi van, ha valaki nem a címét írja be? Hiszen honnan is tudhatnák, mit kell keresni? Beírtam az egyik webshop keresőjébe a szoptatás szót. Egy csomó könyvet előhozott, az enyém nem volt köztük. Próbáltam a szoptatós könyv kifejezést – semmi. Hogy lehet ez? Mérgemben rögtön felhívtam a webshopon megadott telefonszámot. Néhány kapcsolás után sikerült is megtalálni az illetékest, akinek sikerült teljesen elkeserítenie. Nem fog tudni előjönni a fenti kulcsszavakra a könyvem, mert sem a címben, sem az alcímben nem szerepelnek. Pont. És nem, nem lehet külön címkében megadni. Nem, sajnos. Semmiképp. Hiába hápogtam, hiába esdekeltem, értsem meg, hogy nem a jó szándékán múlik, hanem technikailag lehetetlen. Nem akartam elhinni, ezért felhívtam még két webáruházat, de ott is ugyanezt mondták.

Akkor hát így jártam. Ki a fene gondolta volna? Reméltem, hogy legalább a rendes, igazi könyvesboltokban megtalálható a könyvecském. Alig vártam, hogy Norbi hazajöjjön, és bemehessek a városba. Az egyik kisebb könyvesbolttal kezdtem. Tíz percig böngésztem a kismamás polcot, de nem láttam a könyvem. Megkérdeztem az eladót. Még nem hallott róla, de rákeres. Igen, rendelhető. Szeretném? Éreztem, hogy elvörösödök, ahogy mondom, hogy igen.

A sétálóutcai két másik könyvesboltban sem volt belőle, a plázabeli legnagyobban viszont igen! Ott díszelgett a kismamáknak szóló könyvek között, szemmagasságban, jól láthatóan öt, azaz öt darab kötet. Szívmelengető látvány volt. Kézbe vettem, megsimogattam, belelapoztam. Amíg meghatottan nézegettem, egy nagy pocakos, várandós kismama állt mellém, és válogatott a könyvek között. Szégyenlősen visszatettem a polcra a könyvem, és arrébb álltam. A kismama – ilyen kíváncsiak az emberek – rögtön levette, hogy megnézze, mi az. Lélegzetvisszafojtva figyeltem. Kinyitotta a könyvet, végigpörgette a lapokat, néhol megállt, elmosolyodott, majd becsukta, megnézte a hátsó borítót – biztos az árát –, és beletette a könyvet a kosarába!

Majdnem felsikkantottam örömömben. Mint egy kezdő titkos ügynök, egy nagy alakú könyvet az arcom elé tartva álcáztam magam, és a megfelelő távolságból szemmel tartottam. Meg is fogja venni vajon? A kismama még néhány könyvet levett a polcról, volt, amit vissza is tett – de nem az enyémet. Végtelen hosszúnak tűnő percek után végre odament a kasszához, és kifizette a könyveket – köztük az én művemet is! Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megpusziljam, és sok sikert és minden jót kívánjak neki. Ó, de kár, hogy nem fogom tudni, tetszik-e majd neki, hasznos lesz-e neki! Mindenesetre ettől az egy vásárlástól újra boldognak éreztem magam. Amikor elmeséltem Norbinak, úgy láttam, ő is büszke rám, vagy legalábbis úgy tesz, mindenesetre egy fergeteges romantikus estével megünnepeltük a bestsellerszerzői karrierem első megnyilvánulását.