„Senki sem egészen az, aminek gondolja magát, hanem még valami más is. Ez a még valami más viszi ismeretlen határok felé.” (Konrád György)
Talán mindenkinek ismerős a helyzet. Van egy barátnőd, évtizedek óta. Aztán bepasizik. Küldesz egy üzenetet:
– Hogy vagy, barátném?
– Köszönöm, jól vagyunk. – Jön a válasz, és hirtelen nem tudod, hogy kik is vannak jól.
Nem igazán ismerem a pasit, talán egyszer-kétszer váltottunk egy-egy mondatot. Számomra idegen, így nem is igazán érdekel, hogy ő hogy van. Akkor így kérdezném: Hogy vagytok? De az enyém egyes szám. Hosszasan gondolkodtam, nem egy esetet tanulmányozva. Mi, nők – bocs a durva általánosításért, de így működünk – ennyire akarjuk a többes számot? Ennyire rossz nekünk a magunk entitása. Valóban akkor vagyunk a legteljesebbek, ha van valaki mellettünk? Miért veszítjük el ilyen könnyen az identitásunkat? Egyáltalán, mikor?
Számomra az első megrázkódtatás a kismama-tanácsadáson volt. Bizony ennek már több mint 42 éve. Beléptem a rendelőbe, és azt kérdezte tőlem kedvesen az orvos: – Hogy vannak?
Hirtelen szétnéztem, és kerestem még valakit a szobában, de az asszisztensen kívül senki nem volt. – Hogy vagyunk? Én jól vagyok, a gyermek a hasamban meg, gondolom, hogy nincs rosszul, de majd megállapítja a doki. Sértett és bántott a többes szám, mert én én voltam, Hága Antónia, és a gyermek, akinek neme, de még neve sincs, egy külön entitás. Persze ketten vagyunk, és ő az enyém, de ettől én még én vagyok. Hiába is válaszoltam a hasonló kérdésekre egyes számban. Nem volt nagy sikerem. Mintha meg sem hallották volna. Bevett társadalmi szokás – vélhetőleg –, hogy attól, hogy van bennem egy gyermek, már többen vagyok.
Bezzeg, amikor megszületett! Már mindenki egyként dicsérte: „Jaj, hogy milyen gyönyörű, milyen mesésen szép a feje, mekkora szemei vannak!” – Na, ilyenkor jólesett volna a többes szám, hiszen néha, lebüfögve, lehányva, egy-egy átvirrasztott éjszaka után, tejszagú melltartóban valaki igazán megdicsérhetett volna, legalább annyit, hogy mennyire szép a szemem.
Aztán az évek során igyekeztem újra visszanyerni a magam világát, és a karácsonyi üdvözleteket úgy küldeni, hogy mindenkinek külön-külön leírtam a nevét mint aláírójét. Nem volt semmi Hágáék vagy hasonló. Mert attól, hogy egy család vagyunk és egy közösség vagyunk, még külön-külön személyiség. Cserében kaptam ilyen üdvözleteket, amelyeknek a végére Kovácsék vagy Baloghék voltak írva. Volt olyan, amikor át kellett gondolnom, hogy most ők melyik Kovácsék.
Nem jár-e túl sok kompromisszummal a „nyaralunk” szó? Mikor és ki dönt? Az én döntésem, vagy a partneré? Esetleg dekára kimérjük, hogy ötven-ötven százalékot? És kinek a felelőssége a rossz döntés? Az enyém vagy az övé, esetleg a miénk?
Néhány barátom olyan sokszor váltott többes számra, és oly sokszor kellett asszisztálnom ahhoz, hogy kibírják hirtelen ismét az egyes számot. Többes számban nem jöhet el színházba a régi barátnői csapattal, mert a „párom akkor egyedül lenne”. Nem mehetünk el egy délutáni koktélra, mert a „kedvesem mit szólna hozzá?”. Annyira nehéz nekünk saját magunk lenni? Sokszor azon gondolkodom, hogy mitől félünk? Vagy miért jó demonstratív módon Kovácséknak vagy Kovácsnénak lenni? A mindent elsöprő szerelem persze ad olyan lendületet az érzéseinknek, hogy szeretnénk eggyé válni a másikkal. A szó testi és spirituális értelmében. Volt egy férfi az életemben, ő gyakran mondta, „egy meg egy, az egy”.
Nekem ezek csak szavak. Akkor is azok voltak, és most is annak érzem. Az érzéseim a szívemben hordozom, és mindenki érzi a cselekedeteimből. Feloldódunk, mert szeretünk feloldódni. És ha most valaki azt mondja, hogy ez az élet normális menete, akkor igaza van. A normális dolog az, hogy párban élünk, és életünk végéig fogjuk egymás kezét. És valóban. Az ideális dolog így is néz ki. De mi már annyira más világot élünk. A szándék, a vágy bennünk van. De manapság minden olyan átmeneti. És ebben az átmeneti világban én jobban vigyázok a személyiségemre, mert ez az, ami akkor is meglesz, ha a világ kifordulna a sarkából. De vajon csak én gondolom így? Vajon melyik az erősebb bástya? Az egyes vagy a többes szám? Nektek mi a véleményetek?
[caldera_form id=”CF6016c8ec2a484″]
