„És mikor jön a kistesó?” – szegezte nekem a kérdést az apósom, és azt is hozzátette: jobb lenne letudni a másodikat is mihamarabb, amíg lendületben vagyunk, én erre meg majdnem elsírtam magam, hogy biztos nem szülök többet, mert abba tuti belehalnék, és nem is értem, miért vállalnak a nők újabb gyerekeket, ha valami ennyire brutálisan fáj. Wölfl-Molnár Eszter novellája.
Miután hazamentünk, a lépcsőházban összefutottunk a mellettünk lakó szomszéd Katival, aki megjegyezte: ne várjunk túl sokat a következővel, ha ilyen szép gyereket tudtunk összehozni, és hogy minket az isten is szülőknek teremtett. Biztosan nem fog jönni egyhamar a kistesó, röhögtem fel kínomban. Azt gondolná az ember, aki szült már öt gyereket, tapintatosabb lesz az ilyen megjegyzésekkel, de nem. Ők tudják a legmélyebbre szúrni a kést. Szerintük egy gyerek, az nem gyerek. Majd meglátod a második után! Visszasírod még ezt a könnyed időszakot, mondják.
Én biztos nem, mert nem lesz se második, se harmadik kölyök. Örülök, hogy ezt az egyet is valahogy kipréseltem magamból. Azt hittem, ott pusztulok el a szülőszobán, most meg alig alszom két-három órát naponta. Fáj a mellem, leszakad a hátam, és úgy járkálok a szobában, mint egy elhízott zombi. Még abban a két órácskában sincs nyugtom, amikor beájulok a fáradtságtól. Tegnap például azt álmodtam, hogy egy tábortűznél ülök, bámulom a vadul táncoló tűznyalábokat, és egyszer csak egytucatnyi kismama jelenik meg körülöttem, majd összekapaszkodva jönnek felém a hatalmas hasukkal, és azt kántálják: még egyet, még egyet; rólam meg vastag csíkokban folyik le az izzadság.
A védőnőnek is elpanaszoltam, hogy mennyire nehéz, és én ezt a gyermekágyat nem fogom túlélni, mire ő kedvesen megjegyezte, hogy ugyan már, három hónap, és a következőt fogjuk tervezni, majd meglátom. Aha. Hát persze, gondoltam elhúzott szájjal.
A legjobb barátnőm az egyetlen, aki megért, pedig neki nincs is gyereke. Sőt, most, hogy így látja, milyen állapotba kerültem (benőtt a szemöldököm, és a hajam két hete tocsog a zsírban), el is ment a kedve a gyerekprojekttől. Inkább tartok aranyhalakat vagy törpenyulat, mondta a minap, mire én megjegyeztem, hogy persze, persze, de azért ugye ezt nem gondolja komolyan?! Hát csak nézzen rá erre a cuki kis cuppogósra! Milyen édesen szuszog alvás közben, és milyen puha a hajacskája. Jó, de ez nem tart örökké, védekezett a barátnőm. Kettőt pislogsz, és nyakig lesztek a dackorszakban. Jó, jó, de meglesz annak is a szépsége, vágtam rá egyből. Akkor már biciklizni taníthatom, meg bábszínházba járhatunk kézen fogva, és különben is, majd a kistesóval újra babázhatok.
Kattints a Podcast hallgatásához!
