Bence nem akar oviba menni, minden reggel keservesen sír. Amikor édesanyja elköszön tőle, az óvónő rosszallóan néz: régebben nem volt ennyi macera a beszoktatással! Levi nem akar az iskolai táborba menni, mert nem szeret máshol aludni, csak otthon. A tanárnő leteremti az édesanyát, aki igyekszik elintézni, hogy ne kelljen mennie. Sári szemtelen az óvó nénivel, és nem hajlandó a reggeli foglalkozásokon részt venni. Hanna minden este majdnem egyórás hisztivel zárja a napot. Többnyire valami semmiség miatt szakad el nála a cérna, a szülei nem is értik, mi ütött belé. Noel nem jár úszni, mert egyszerűen nem akar. Azt mondta, fél.
A fránya érzelmek tehetnek minderről. Előbújtak a barlangból, és belepiszkálnak az életünkbe. A mostani gyerekek egyszerűen nem hagyják, hogy ne vegyünk tudomást az életünk eme fontos részeiről, vagyis egyenesen a mozgatórugóiról.
Érzelem – „emotion”: angolul beszédesebb kifejezés, mert benne van a „motion”, azaz mozgás. Érzelmek nélkül tán fel sem kelnénk reggel. Energiát adnak ahhoz, hogy alakítsuk a világot, elérjük a céljainkat. Nem csinálhatunk úgy, mintha nem lennének. A gyerekek, ugyanúgy, mint mi, félnek, dühösek, szomorúak, örülnek, és nem vihetjük át az akaratunkat rajtuk anélkül, hogy valamit ne kezdenénk ezekkel az érzésekkel.
Sokan gondolják, hogy manapság agyontutujgatjuk a gyerekeket, ezért ilyen nyámnyilák, szemtelenek, hisztisek és engedetlenek. Talán igazuk van. De ezzel párhuzamosan zajlik egy másik folyamat is, amit jó lenne észrevenni. De ne szaladjunk előre, inkább hátra az időben.
Amikor az én generációm gyerek volt, nem illett érezni. Teljesen lényegtelen volt, hogy egy gyerekben épp mi zajlik, amikor a tornatanár kiabál vele, büntetésből külön padnál kell ülnie az oviban, vagy másnap táborba kell mennie egy csapat vadidegen gyerekkel. Teljesen mindegy volt, hogy mit érez, a lényeg, hogy szó nélkül csinálja a tornagyakorlatokat, ne nyújtson nyelvet az óvó nénire, és menjen a táborba, mert otthon nem maradhat. Egy teljes generáció megtanulta, hogyan kell az érzelmeit elfojtani, semmibe venni és utálni. Most mi nevelünk gyerekeket, ráadásul olyanokat, akik nem hagyják, hogy hasonlóan bánjanak velük, mint anno velünk. Bajban vagyunk, mert már nem tudunk elég ijesztőek lenni, érzelmileg közel állunk a gyerekeinkhez, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk az érzéseikkel. Idegesít a hisztije, bosszant a haragja, megrémít a félelme.
A cím természetesen idézőjeles. Annyiban azonban igaz, hogy ha az előző generáció stílusában nevelnénk ma is, Bence inkább lenyelné a könnyeit, Levi elmenne a táborba. Sári nem merne szemtelenkedni az óvó nénivel, és fel sem merülne, hogy ne vegyen részt a foglalkozásokon, és Noel is járna úszni. Mert úgyis mindegy, hogy mit gondolnak vagy éreznek, ráadásul a lehetséges szankciók olyannyira félelmetesek, hogy inkább elkerülik azt. Betámasztani az ovi ajtajában, kimaradni a kötelező éneklésből engedetlenségnek számított, amiért büntetés járt. Ha elég súlyos a retorzió, majd legközelebb kétszer is meggondolja, hogy szembeszegüljön-e. Ma már tudjuk, hogy a jelenségek mögött harag, félelem, szorongás és ezek keveréke áll, mégsem tudunk velük mit kezdeni. Most, hogy nem uralkodunk már a gyerekeink felett, nehéz eldönteni, mikor másítsuk meg az akaratunkat érzelmeik függvényében, és mikor ragaszkodjunk az elképzeléseinkhez felmerülő érzelmeik ellenére.
Menjen-e úszni? Menjen-e táborba? Muszáj részt vennie a foglalkozáson?
Ezt sajnos senki sem fogja megmondani, csakis te döntheted el. Vannak helyzetek, amikor bár fontos, hogy mit érez, ez mégsem befolyásolja a döntést. És vannak helyzetek, amikor lehet alakítani a körülményeken. Keresni másik úszóedzőt, másik ovit. Ez a mai szülői lét hazárdjátéka. Sosem tudom előre, hogy jó döntést hozok-e, de talán érzem legbelül. Szeretném, sőt ragaszkodom hozzá, hogy tudjon úszni, ezért keresek egy számára is jó megoldást. Kötelező oviba járnia, de felkutatom a személyiségének, habitusának megfelelő intézményt.
Meg kell tanulnunk magunknak is eligazodnunk az érzelmek útvesztőjében, mert így tudunk segíteni a kicsiknek abban, hogy ők is tudjanak bánni ezzel az energiával. Nemcsak arról kell beszélgetnünk, hogy jó volt-e az oviban, milyen volt az ebéd, hány gólt rúgott a fociedzésen, hanem arról is, hogy hogyan érezte magát mindeközben, minek örült, miért volt dühös.
Az biztos, hogy ma sokkal több energiát kell fordítanunk arra, hogy jó legyen a gyerekeinkkel a kapcsolatunk, mert ezért fognak minket követni, nem azért, mert félnek a lehetséges retorzióktól. Mindeközben pedig nem hagyhatunk mindent rájuk, mert az elbizonytalanítja őket. Tudnunk kell, hogy mihez ragaszkodunk, és miben hagyjuk befolyásolni magunkat. A rossz hír, hogy minden egyes esetben önálló, felelősségteljes döntést kell hoznunk. Garanciák nélkül. Ideje felnőnünk!
Pethő Orsolya pszichológus
