Amikor épp nem koncertezik, igyekszik minden idejét a családjával tölteni Pálfi Kriszta, hiszen mint mondja, jó pár év telt el úgy, hogy hétvégente szinte nem is találkozott a gyerekeivel. Noha az Apacuka zenekar egyetlen női tagja számára a legnagyobb ajándék a férje, az ikrei és az éneklés, egyvalamit azért másképp csinálna. Az énekesnővel beszélgettünk párkapcsolatról, családról, gyerekekről, kamaszkorról és persze egy kicsit azért a munkáról is.
Óvónő, énekesnő és anya
Pálfi Krisztát nyolcévesen vették fel a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusába, ahol hat évig énekelni tanult, nyolc évig pedig zongorázott. Az Erkel-színházas és operaházas próbák és fellépések után Kriszta óvodapedagógus szakra felvételizett, majd óvónőként helyezkedett el. Munkája mellett reklámokban és filmekben statisztált, sminkes lett, miközben a Malacka és a Tahó rockzenekar frontembereként rendszeresen koncertezett. Ebben az időszakban alakult meg az Apacuka együttes is, amely fellépéseit egy kis időre felfüggesztették Kriszta és a zenekarban gitározó Pálfi Viktor ikerbabáinak születése miatt. Kriszta az Apacuka mellett jelenleg a Super Starsky nevű zenekar énekesnője is.
Anyamagazin: Évek óta nincs nálunk olyan nap, hogy a Tükörkép ne kerülne elő valahogy. Már a férjem is azt dúdolja.
Pálfi Kriszta: Ez volt életem első dala, aminek minden egyes betűjét én írtam. Láttam közben magam előtt, hogy két kisgyerek ezt hogyan fogja táncolni. Milyen érdekes, hogy ez a mai napig a legnépszerűbb dalunk, kihagyhatatlan a koncertjeinken. Pedig nem is mondom el, hány évvel ezelőtt született.
A: Titok?
P. K.: Na jó, ha már így rákérdeztél… 21 évesen írtam. Ekkor már gyakorló óvodapedagógus voltam, és éreztem, hogy egy bizonyos korig nagyon jó és kell a gyerekeknek a Hinta-palinta meg a Csip-csip csóka, de a nagyobbacskáknak már többre, izgalmasabbra van igénye. Miután állandóan a könyvtárban bújtam a gyermekirodalmat és a verseket, vettem a bátorságot, hogy magam is nekifussak hasonlót alkotni. Valami olyasmit, ami megmozgatja a gyerekeket, amiben egy kicsit több a kraft. Nagyon izgalmas kihívás volt ez a számomra.
A: Hogy lettél óvónőből énekesnő?
P. K.: Az állami óvodát otthagytam, és egy magánban folytattam tovább, hogy fel tudjak lépni más intézményekben. Akkoriban még nem a mai formációval koncerteztem, hanem volt egy gitárkíséretem, akivel óvodákban adtuk elő a magyar költők általunk megzenésített gyerekverseit. Viszonylag rugalmas volt az időbeosztásom, délelőtt el tudtam menni fellépni, délután pedig óvodában dolgozni. Így kezdődött, aztán később jött a Malacka és a Tahó, utána pedig az Apacuka és a Super Starsky.
Tudtad-e?
- Pálfi Kriszta egyike volt annak az Operaház gyerekkórusából összeválogatott csapatnak, amely felénekelte a Hupikék törpikék jól ismert főcímdalát.
- Az Apacuka énekesnője az óvodapedagógusi munkája mellett reklámfilmekben is statisztált. Egy sörreklámban például neki kellett hanyatt esnie a strandon egy medence vízbe, de szerepelt a Hyppolit, a lakáj remake-jében is.
A: Hogy van ennyi energiád?
P. K.: Sokszor fáradt vagyok ám, ami hol látszik, hol nem. Amikor a színpadra lépek, mindig teljesen más dimenzióba kerülök, megszűnik minden, ami azelőtt volt, legyen az fogfájás, hasgörcs, kimerültség, lelki probléma, aggályok, bármi. Abban a 60, 90 vagy 120 percben semmi másra nem tudok figyelni, csak a dalra, az előttem álló közönségre, kisgyerekre, az anyukára, utána pedig, hogy mindenki jól érezze magát a közös fotózkodás közben, nehogy kimaradjon valaki, és hogy minden kicsi és nagy úgy menjen el, hogy megkapta azt, amiért jött. Az itt szerzett elképesztő energiákat visszük haza is, ez pörget bennünket a hétköznapokban is. A koncert után el kell telnie még egy-két órának, mire vissza tudok zökkenni abba, hogy én én vagyok – hazamegyek a gyerekeimhez, kaját kell csinálni, teknőst, cicát ellátni, mosni, rendet tenni, mosogatni.
A: Mennyire befolyásolja az a családi életeteket, hogy a férjeddel együtt dolgozol?
P. K.: Mi imádjuk, hiszen ugyanaz a célunk. Van az Apacuka, amiben én szövegíróként, ő pedig zeneszerzőként dolgozik. Én sosem szólok bele abba, hogy ő hogyan hangszereli meg a zenét, ő pedig abba nem szól bele, hogy én milyen szövegeket írok. Ötleteket, javaslatokat persze gyakran adunk egymásnak. A végeredmény mindkettőnk öröme és sikere – ez így működik már húsz éve. A kapcsolatunkban és a művészetünkben bőven van szabadságunk, mindkettőnknek van másik zenekara is az Apacukán kívül (Gravefruit Sound, Super Starsky), és van külön társaságunk is. Neki van sörhétfője a haverokkal, nekem pedig csütörtökönként társasjátékklubom a barátnőimmel. A közös pontok a barátok meg az Apacuka – ezek az összefonódások, ez a spirál az, ami az egészet folytonos mozgásban tartja, és mindig izgalmat hoz az életünkbe.
A: Apaként és anyaként is ilyen harmonikusan működtök?
P. K.: A nevelést illetően eddig mindig mindenben egyetértettünk. Most, hogy kamaszok az ikrek, kicsit más elképzeléseink vannak bizonyos dolgokról. Hol az egyikünk engedékenyebb, hol a másikunk, ebben a korszakban nem nagyon találjuk még a fogást, de azért megoldjuk. Én ugyanúgy élem az anyák nagyon nehéz életét, és sajnos igazat kell adnom azoknak, akik azt mondják, a kamaszkor más világ. Én is azt mondom minden bölcsis és ovis gyermek szüleinek, hogy amíg kicsik a gyerekek, addig rózsaszín habos torta az élet ahhoz képest, ami utána jön.
A: Mi jön utána?
P. K.: Dráma. „Nem kelek fel, mert nincs kedvem elmenni”, „sokkal jobb a szobában, mint a kertben”, „ez a nadrág is kicsi már”, „nem veszem fel, anya, hogy néz má’ ki”, „fú, a pattanás az arcomon”, „zsíros a hajam, de nem mosom meg, annyira nem is látszik”, „nem kell kimosni, jó lesz az még holnap is”, „hadd aludjak ott”, „hadd aludjon itt”, még sorolhatnám. Ugyanakkor tüneményesek is a gyerekeim. A kisfiam ugyanolyan bújós, mint kiskorában, és mindig lehet rá számítani, igaz, sokáig tart elérni nála bizonyos dolgokat, mert kicsit szétszórt és álmodozó. A kislányom pedig olyan lett, mint a barátnőm. Mindent meg tudunk beszélni, de tényleg mindent. Minden évben tartunk egy csajos hétvégét, amikor elmegyünk kettesben valahová, és megbeszéljük, hogy mik az élet nagy dolgai. Ez annyira jól működik, hogy ki merte mondani, hogy „nekem te vagy a legjobb barátnőm”.
A: Szerinted mi a recept a kamaszokhoz?
P. K.: Talán az, hogy óriási szabadságot adunk nekik, amellett követelünk is tőlük kedvesen, szelíden és határozottan. Abban, hogy tudatosan érjük el náluk azt, hogy őszinték legyenek velünk, és megbízzanak bennünk, rengeteg munka van. Nagyon nehéz bejutni a kamaszok virtuális lelki szobájába. Ha sikerül, az a szülőnek óriási eredmény és megtiszteltetés. Ha pedig már bent vagyunk, akkor is tiszteletben kell tartani azt, ami ott van, amit ők őrizgetnek. Biztosítanunk kell őket arról, hogy bármikor fordulhatnak hozzánk, de nem szabad rájuk erőltetnünk magunkat. Ebben ez a nehéz, hogy egyensúlyt kell tartanunk: érezzék, hogy ott vagyunk a háttérben, de nem telepedhetünk rájuk.
A: Milyen egyébként ikres szülőnek lenni?
P. K.: Nem tudom, milyen lett volna eggyel, mert nekünk rögtön kettő volt. És pont ez volt benne a csodás és a könnyebbség is, hiszen minden egyszerre zajlott. Egyszerre ettek, egyszerre aludtak, egyszerre voltak bárányhimlősök, egyszerre mentek bölcsibe, oviba, suliba, egy osztályba jártak, egy leckéjük volt, és egy szülői értekezlet.
A: Erről akkor is így gondolkodtál, amikor 13 éve kiderült, hogy ketten vannak?
P. K.: Sok mindenre fel voltunk készülve, na de arra nem, hogy ikreink lesznek. Rögtön az első ultrahangon kiderült, hogy „anyuka, ez itt két petezsákocska, egyik szívecske, másik szívecske, kétpetéjű ikrek, gratulálok, maga túlsúlyos lesz, el fog hízni, az utolsó heteket kórházban fogja tölteni”. Bőgtem, két hétig csak meredten néztünk magunk elé Viktorral. Mi csak egy gyereket akartunk, azt is csak jó későn, a fesztiválzenekaros életünket szerettük volna élni. Aztán megszülettek, éjszakázás, egyszerre etetés, A baba, B baba, bölcső, Viktor elment dolgozni, én meg gyakran egyedül voltam a gyerekekkel. Ennek ellenére most is úgy emlékszem vissza, mint az egyik leggyönyörűbb időszakunkra. Egyáltalán nem volt az olyan nehéz, sőt imádtuk minden pillanatát, és rém büszkék voltunk arra, hogy „ikresek” lettünk. Az pedig, hogy egyik fiú, másik lány, végképp kipipált mindent az életünkben.
A: Nem lehetett könnyű összeegyeztetni a munkát a családi élettel.
P. K.: Úgy telt el egy csomó év, hogy hétvégenként egyáltalán nem láttuk a gyerekeket. A két ragyogó nagyszülő vette át a mi két kis porontyunkat. A szupernagyi és a szuperpapa pecázni vitte őket, főztek, palacsintát sütöttek, virágot ültettek. Az elmulasztott együttléteket megpróbáltuk máskor, többféleképpen bepótolni. Minden szeretetünket, odafigyelésünket és programot beletettünk és beleteszünk most is, ha velük vagyunk. Sokat kirándulunk, várat nézünk, társasjátékozunk, tollasozunk, biciklizünk. Újabban igyekszünk kevesebb fellépést vállalni, magunk és a gyerekek miatt is.
A: Egyszer sem mondták nektek, hogy sosem vagytok itthon?
P. K.: Egyszer-egyszer elhangzott, de ha ez szóba került, mindig elmondtuk, hogy nekünk ez a munkánk. Ők ebbe amúgy „beleszülettek”. Eleinte, amikor még kicsik voltak, vittük őket magunkkal a koncertekre, de borzasztó féltékenyek voltak a többi gyerekre. Katasztrófa volt, amikor a gyerekem az első sorban azért sírt, mert megsimogattam egy másik gyerek fejét, plusz felkiabált, hogy: „Anya, kakilni kell!”
A: Valamit csinálnál-e másként anyaként?
P. K.: Talán egy dolgot: többet főznék. Ez az együtt elkészítjük és együtt megesszük valahogy kimaradt, és nem is nagyon voltam ügyes benne. A sok tennivaló közül ezt az egyet lehúztam a listáról, mindig a mamáék készítették az ételt. Most már egyébként többször állok a tűzhely mellett, mert tudatosan felszabadítottam erre is több időt, meg egyébként élvezem is.
A: Túrógombócot azért szoktál készíteni?
P. K.: Ország-világ előtt tisztáznom kell, hogy a figyelmetlenségem miatt rosszul írtam a népszerű Fakanál-dal szövegénél a receptet, így helytelenül lett felénekelve a lemezünkre. A „negyed kiló búzadara” valójában csak 15 deka. Őszintén sajnálom, ha emiatt valakinek kőkemény lett a túrógombóca.
Kattints a Podcast hallgatásához!
