„Kellenek büdi napok a gyerekeimnek, hogy ne lógjanak ki a sorból”

Erzsébet és családja bátran bele mert vágni az ismeretlenbe, és nyelvtudás nélkül kezdett új életet Bajoroszágban. Vajon mennyire volt nehéz beilleszkedniük? A gyerekeket mennyire viselte meg a változás? És mennyi idő kellett ahhoz, míg otthon érezték magukat egy idegen országban? Inspiráló történetében választ ad a kérdéseinkre.

Anyamagazin: Miért pont Németországot, annak is a bajor tartományát választottátok új otthonotoknak?

Erzsébet: A döntésünk oka egészen egyszerű: a családunk nagy része is itt él. De a döntést valójában hirtelen felindulásból hoztuk meg. Éltük az átlag magyar családok túlhajszolt hétköznapjait. Tulajdonképpen csak nyaralni indultunk. A nyaralás vége felé a férjem egyszer csak azt kérdezte tőlem: „Te nem szeretnél ilyen helyen élni?”  És a gépezet beindult. Azt hozzá kell tennem, hogy a családunktól nagyon sok támogatást kaptunk, és szükségünk is volt rá. Mivel biztonsági játékosok vagyunk, a férjem elkezdett kinn dolgozni, 10 hónapot töltött nélkülünk. Tudnunk kellett, hogy a munka hosszú távon megfelelő-e. Az ez idő alatt félretett pénzből tudtunk aztán lakást bérelni, azt berendezni, és minden egyéb felmerülő költségünket fedezni. Tanév végeztével aztán én is felkerekedtem a gyerekekkel. Azóta négy év telt el, és még mindig azt gondoljuk, ez volt életünk egyik legjobb döntése.

A.: Mi az, ami a legjobban tetszik neked/nektek az országban?

E.: Az emberek, és ahogyan más emberekhez viszonyulnak. A türelem, a kedvesség, a nyugodtság, és még sorolhatnám. Talán nem feltétlenül jellemző ez az ország-, de még a tartomány minden területére sem, de itt, ahol mi élünk, ez a meghatározó. Azt hozzá kell tennem, hogy mi nem városban élünk, hanem egy kicsi bajor faluban, csodás közösségben. Az emberek mellett mindenképpen említést érdemel maga a környezet az erdőivel, hegyeivel, szántóival és az állataival együtt.

A.: Mi az, amit a legkevésbé szerettek kint?

E.: Na, ez egy igazán nehéz kérdés, legalábbis számomra. Bármit is írok ide, az nem jelenti azt, hogy nem szeretem, esetleg csak azt, hogy kevésbé, mint bármi mást. Tiszta szívből tudom azt mondani, hogy szeretünk itt élni. Talán ami néha kicsit bosszantó nekem, a városi lánynak, a távolságok. Ha valamit el kell vagy el szeretnék intézni, bizony autóba kell ülni, egyébként reménytelen.

A.: Milyen nálatok a gyesidőszak? Milyen támogatások vannak?

E.: Sajnos a gyerek születése körüli időszakról és annak támogatásáról nem tudok semmi érdemleges információval szolgálni, mert mi a kiköltözéskor más túl voltunk ezen. Jelenleg a magyar családi pótléknak megfelelő (na nem az összegének) Kindergeldet kapjuk. Óvodai támogatást, ami fedezi az óvoda teljes havi költségét, kivéve az étkeztetést.

A.: Mennyire vagy elégedett az oktatási rendszerrel? Mi a véleményed az óvodákról, iskolákról?

E.: Az oktatási rendszer alapvetően különbözik a magyartól. Az óvoda csak az iskolát megelőző egy évben kötelező, ahol segítik a gyerekek közösségi integrációját, felkészítik az iskolai évekre. Az általános iskola 1–4. osztályig tart, aztán tanári javaslat és szülői döntés alapján különböző intézményekben folytatják a gyerekek a tanulmányaikat szakmai vagy egyetemi felkészülés érdekében. A fiam most kezdte meg az iskolai előkészítő évét az óvodában, de a nyelvi integráció miatt ő már két éve jár. Borzasztó nehéz volt az elején, neki épp úgy, mint nekem. Még most sem merek igazán belegondolni, milyen érzés lehetett neki belecsöppeni egy közösségbe, ahol még azt sem értette, amit mondanak neki. Én pedig halálra aggódtam magam amiatt, hogy mi lesz, ha nem tud szólni senkinek sem, ha bármilyen problémája van. Persze a gyerekek gyorsan beilleszkednek, gyorsan megtanulják az idegen nyelvet. De ez nem jelenti azt, hogy nem nehéz, hogy minden könnyen megy. A lányom Realschuléba jár (ez körülbelül a magyar középiskolának felel meg, ha mindenképpen párhuzamot keresünk), most 7. osztályos, és iszonyatosan büszke vagyok rá.

Amikor kiköltöztünk, a 3. osztályt kezdte. Ha azt mondom, nem volt egyszerű vele, akkor a közelében sem járok az igazságnak. Közel kétéves küzdelem kezdődött, mire sikerült elfogadnia a költözéssel járó változást. Mostanra mindkét gyerek tökéletesen ért és beszél németül, bajorul és természetesen magyarul is. Azt tapasztalom, hogy maga az oktatás jobban figyelembe veszi a gyerekek képességeit, érdeklődését, próbálják ez alapján átadni a szükséges tudást. Nagy hangsúly van a gyakorlati képzésen már az általános iskolában is. Fontosabb a tudás gyakorlati alkalmazása, mint az elméleti ismerete. Kevésbé érzem a gyerekek számára leterhelőnek a tananyag mennyiségét. A házi feladat mennyisége elhanyagolható, igyekeznek órán megtanulni, ami szükséges. Jellemzően projektmunkákat kapnak inkább, csoportosan vagy egyénileg.

A.: Mik a tapasztalataid az egészségügyi rendszerről?

E.: Ez az a terület, ami kapcsán a legtöbbször jut eszembe, milyen hálás vagyok, hogy itt élünk. A férjem járulékfizetése kapcsán az állami egészségbiztosítás családi biztosítás keretében az egész családunkra kiterjed. Eddig minden alkalommal, amikor szükségünk volt rá, megfelelő orvosi ellátást kaptunk, megfelelő körülmények között, elfogadható időn belül (ebbe beletartozik az is, ha szükséges, azonnal).

A.: Milyen tanulságos/vicces/bosszantó gyereknevelési szabályokkal, szokásokkal találkoztál odakint?

E.: Erre talán azt felelhetném, hogy semmilyennel… Talán. Alapvetően a gyereknevelési normák megegyeznek a Magyarországon megszokottal, ettől nagyon eltérővel itt még nem találkoztam. A tisztálkodási szokások mások. Nem fürdenek például napi szinten, mert nem egészséges a bőrnek. Mi – mondjuk – továbbra is naponta fürdünk, mert a közérzetemnek viszont az az egészséges. Bár a gyerekek ebben is bizonyítják rendkívüli alkalmazkodókészségüket, szóval kellenek büdi napok, hogy ne lógjanak ki a sorból. Egy este pont hallottam, amikor a lányom a játék közben mondta a barátnőjének, hogy 10 perc múlva visszahívja, mert elmegy zuhanyozni. A kislány őszinte megdöbbenéssel kérdezte tőle, hogy „Minek? Tegnap is zuhanyoztál.”. A másik dolog pedig, hogy szerintem hangsúlyosabb a gyerekek vallási nevelése, mint azt Magyarországon tapasztaltam.

A.: Mi okozta a legnagyobb nehézséget a külföldi életetekben?

E.: A német nyelv ismeretének majdnem teljes hiánya. Valamint maga a nyelvtanulás. Még most, így négy év után is nehezemre esik például személyes beszélgetést folytatni, miközben a telefonos beszélgetéssel vagy írással nincsenek problémáim. Erre a némettanárom csak annyit mondott viccesen, hogy nekem már nem némettanárra van szükségem, hanem pszichológusra… Hm, még az is lehet.

A.: Ha mondanod kellene három pozitív dolgot, amit megtanultál Bajorországban, mik lennének azok?

E.: A pozitív gondolkodást, a pozitív életszemléletet. (Ezen borzasztó sokat kellett dolgoznunk a férjemmel együtt.) A másik, hogy „mindenre van megoldás, maradj nyugodt”. Amit egyedül nem tudsz megoldani, abban segít neked valaki – a szomszéd, a postás, egy ember a bolt előtt –, bárki. A harmadik pedig, hogy „Oszd meg az örömödet/boldogságodat is másokkal, hogy veled örülhessenek. Szerezz egy hordó sört, és az egész utca hajnalig együtt énekel!”.

A.: Mi az a magyar szokás, amit külföldön is megtartottál, és tovább is adod a gyerekeidnek?

E.: Erre – sajnos saját gyerekkoromból kifolyólag – azt kell felelnem, hogy nincs ilyen. Természetesen a magyar nyelv szeretetét próbálom bennük erősíteni, megmutatni nekik a szépségeit.

Jövő héten Kate-et ismerhetitek meg, aki Skóciában kezdett új életet a családjával.

Ha szeretnél elsőként értesülni a sorozat következő részéről, iratkozz fel itt:

Borítókép: Canva