Karanténnapló egy kétgyerekes anyától – 2023-ban is!

Ez is érdekelhet

3 137

Az elmúlt 40 napban 30 munkanapból kb. 5 × 4-6 órát, azaz öt részmunkaidős napon tudtam fókuszált munkát végezni. Iskolai síszünet, bárányhimlő, sima megfázás, nevelés nélküli óvodai nap, hányós vírus és állandó, tetű elleni készültség. Dióhéjban így telt az egész márciusom és a február vége.

Karantén mindig volt, csak nem mindenkinek

Emlékszem, amikor 2020-ban bemondta a tévé a Maradj otthon!-t, nem produkáltam azokat a lelki tüneteket, amiket a gyermekeim apja. Csodálkoztam rajta, aztán rájöttem, miért. Nekem már évek óta – amióta gyerekem van – vannak ilyen etapok az életemben, engem (már) nem vágott úgy földhöz a kijárási tilalom. Csak a korábbi karanténok nem az egész társadalmat érintették, hanem csak engem.

Nemhiába március volt ez a hónap

A tavasz a sokasodás, az ébredő természet évszaka. Minden ébred, és ami tud, sebesen terjed a kellemes meleg szellővel. Az összes vírus is. Ha szétnézel most a munkahelyeden, akkor tutira rég láttál már egy-két embert, egy-két anyát, aki épp otthon gubbaszt a beteg gyerekével. Sokan vagyunk. És próbálunk úgy csinálni, mintha nem lennénk távol. Dolgozunk úgy, ahogy tudunk, mint az, aki maga döntheti el, mikor hol van.

Pedig…

Ezt a naplót is a Szuzi és Tekergő szent 76 percében írom, miközben az egyik kutya üldözi a másikat, és hörgés van ezerrel. Hasfájós gyerek a kanapén, a lakás romokban. Ilyenkor eldöntöm, hogy mit csináljak ebben a kis időablakban. Mert 76 percbe nem fér bele sok minden. Egy munkanap semmiképp. A tűzoltás és a sok bocsánatkérés, hogy bocs, én most nem.
Meg ilyenkor azért nagyon csábít az interakció-nélküliség. A néma Facebook, aki nem kérdez tőled folyamatosan, csak pörög, elhitetve az agyammal, hogy én most ennyi mindennel foglalkozom, ennyi helyen vagyok ott egyszerre.

Ám most a scrollpercek, a mosás, a táblázataim, a rám váró e-mailjeim helyett terápiás jelleggel kiírom magamból azt, ami nyom: ez a negyven nap.

Ne légy mártír!

Mondogatom magamnak! De annyira csábít a nyomor validált érzése! A finom, meleg, süppedős mocsár, ahol ugyan semmi sem jó, de kiszámítható: szar. Küzdök ellene a következő igaz tételmondatokkal:

– A gyerekem a legfontosabb. Ha ő nincs jól, lehetek akárhol, akármennyire szabad, semmit sem ér!
– Olyan jó összebújni, feltétel nélkül szeretve lenni, az oltalmazó szülő mindenhatóságában fürdeni!
– Ez csak a most! Becsüld a jelent, pár év múlva nem lesz szüksége rád. Hozzád se szól majd! (Ja, bocs, ez már most is van.)
– Én vállaltam, ez az elsődleges feladatom!
– Nem cserélnék senkivel.

És egy Lackfi-idézettel hitegetem még magam:

És máris jobb, ha elmondom magamnak ezeket, és igyekszem törölni az agyamból azokat, amik itt zsizsegnek a meg kell csinálni lebenyemben!

De mégis: hogyan tudok így megélni?

Sehogy! Nincs is pénzem a munkámból. És én kiváltságos vagyok, mert egy saját, új céget alapítottam, tehát „megtehetem”, hogy (még) nem keresek annyit, mert a gyerekek apukája képes eltartani mindőnket egy keresetből. Szerencsés felállás, tudom. Ugyanakkor garantálja a szülői időfelhasználás hierarchiáját is. Az a fél dolgozhat többet, aki produktívabb (kimondatlanul is). Szóval nem kérdés, ki marad otthon. Meg amúgy is, én vagyok a lány. Én vagyok az anya. Még akkor is, ha azért indítottam saját vállalkozást, hogy a korábbi életem munkája ne ragadjon úgy el a családtól. Saját, rugalmasabb időbeosztással dolgozzam, hogy ne dőljön össze a világ, ha beteg valaki.

Újratervezés

Többet csinálom, mint a GPS. Jó előre már nem is tervezek, inkább kis időtávokban gondolkozom. És már csak kicsit omlok össze az első percekben, amikor jön a telefon az oviból, hogy hányt a gyerek, vagy lebetegedett a bébiszitter.

Legyen természetes!

This is the way! Ez a megoldás, azt hiszem. Ha elfogadunk mindent úgy, ahogy jön. Ha nem akarjuk mindig irányítani a napjainkat, a dolgainkat, ha nem akarjuk birtokolni az időt, hanem egyszerűen készen állunk arra, hogy minden történésnek a legjobb részét tudjuk megélni, a legnagyobb optimizmussal. Ha lesz időm, beiratkozom a Buddha-képzőbe.

Vannak csodás percek

Ha valaki gyerekvállalás előtt olvasná ezeket a sorokat, annak egy olyan ide nem illő mondatom van, amit megmagyarázni nem lehet. Ez a nagy csapda az anyaságban: ha a napod 24 órájában csupán egy perc alakul kellemesen, boldogan, jól, akkor is a világ legjobb dolga anyának lenni. Ha nem is aznap, de utólag biztosan. Fogalmam sincs, miért. Ez biztos az ösztön.

Már csak filmajánlóim vannak

A Csak tudnám, hogyan csinálja! című film hangulata nagyon valódi. Ha az egyiket csinálod, a másikat nem csinálod eléggé, legyen bármelyik is a választottad. A munka vagy a teljes állású anyaság. Én belepistulok a meló-anyaság kombóba. Jelenleg azt érzem, egyikben sem vagyok annyira jelen, mint szeretném. Nem akarok választani, ahogy azt SJP tette a filmben. Egy, a magyar valóságtól nagyon távoli dolog azért van a filmben: itthon nincsenek tetvetlenítő szalonok, ahol asszonyok egyesével kiszedegetik a hajadból a serkéket, ha tetves vagy. Ehhez annyit fűznék hozzá: miért niiiincs? Igény volna rá! A részemről biztosan. Merthogy én mindenkit lekezelek, kiszedegetek minden serkét, de engem sosincs aki lekezeljen igazán. Eddig akárhányszor vizsgálta át a hajam életem párja, mindig azt állapította meg, hogy nem vagyok tetves. Mindig kiderült a végén, hogy de.

Lice ender szalon a Csak tudnám hogy csinálja? című filmben

Lopott idő: ez a film is rezonál az anyaélettel, hiába nem arról szól. Leginkább az a jelenet, amikor a csóró, akinek nincs ideje, akkor sem tud lassan sétálni, amikor sok ideje lett. Ha rohansz folyamatosan, és multitaskingban vagy, egy erdei séta alkalmával is ott pörget az állandósult hajtás. Ezért tikkelnek a játszótéren henyélő anyukák. Egész nap pörögnek, hogy időben az oviba, suliba érjenek a gyerekért úgy, hogy minden feladatot ellássanak addig, hogy aztán a hinta meg a homokozó között ücsörögve úgy csinálhassanak, mint akinek semmi más dolga nincs, csak gyönyörködni az önfeledten játszó csemetéjében, szintén a Buddha nyugalmával és a pozitív fegyelmezés csodás képességével.