Nem szeretnék vitába bocsátkozni az egészséges táplálkozásról, hogy szükséges-e húst enni, vagy sem, délelőtt vagy délután kell enni a gyümölcsöt, hogy jól hasznosuljon, ha cukrot teszek a teámba, akkor az emberiség elleni egyik főbűnt követem el… Csak szeretném kipróbálni, átérezni, megtapasztalni, hogy milyen, hogy képes vagyok-e vegánként étkezni egy hónapig.
Miért?
Egyre több ismerősöm figyel oda az étkezésre, beleértve a húsmentes időszakokra, a zablisztre és egy csomó, megjegyezhetetlen nevű, köretszerű magra, miközben én a menzán ebédelek, és mindennap két lépéssel önmagam után loholok étkezésben és azon kívül is. Évek óta olvasok a „vegánságról”, és tudom, hogy pontosan egy darab videó megnézése választ el attól, hogy soha többet ne egyek állati eredetű termékeket, és azt is tudom, hogy ki küldené át nekem. Meggyőződésből lennék vegán, az állatok (és a klíma) védelme miatt, közben a szalonnára gondolok, és a libazsíros kenyérre. Nehéz.
Megint
Ez már talán az 5. év, hogy regisztrálok a kihívásra, és hónap végén összegzem, hogy mire jutottam. Most annyi segítségem van, hogy a gyerekem nem eszik húst július 28-a óta. Egy étteremben vacsoráztunk, meleg nyári este volt, amikor odajött hozzám, és kérte a támogatásomat abban, hogy másnaptól nem szeretne húst enni, mert neki az állatok a barátai. Természetesen támogatom. Néhány nappal később megkérdeztem az autópályán a benzinkút felé kanyarodva, hogy kér-e hot dogot. Felháborodott, joggal, mert úgy érezte, hogy provokálom, pedig csak figyelmetlen voltam. Azóta nem fordult elő, ő pedig kitart, keressük az új lehetőségeket, új ízeket.
A kihívás
Éppen együtt hevertünk a kanapén, amikor olvastam az e-mailt, hogy kezdődik a vegán január, és elkezdtünk erről beszélgetni. Azt javasolta, hogy kezdetben ne egyek húst, higgyem el neki, hogy az is elég nehéz. Elhiszem. Azt még nem is mondtam, hogy 10 éves. Egy 10 éves kisember világmegváltó látásmóddal, csupa szeretettel, aki azt ígéri, hogy segít nekem, hogy együtt eszünk vagy nem eszünk. December vége van, és ő azóta valóban nem evett húst. Én még azt sem bírom ki, hogy ne egyek csokit, ha látok. Igyekszem nem látni, és akkor talán eltelhet néhány nap (indokolatlan) édességevés nélkül.
Talán most
Most még ízlelgetem a regisztrációs e-mail kedves sorait, hogy szívből örülnek a csatlakozásomnak, és mert kipróbálom 2024-ben a vegán életmódot. Persze most van egy csodafegyverem, a kisfiam, aki majd segít. Lehet, lépésről lépésre haladok, de elindulok, mert nem szeretnék semmilyen módon támogatója lenni a nagyipari állattartásnak. Egy Insta-oldalt követek, ahol fotók és videók vannak arról, hogy milyen körülmények között tartják az állatokat, hogyan bánnak velük. Amikor felvillan, éppen csak odapillantok, és már folyik a könnyem, és akkor még csak bele sem kattintottam, nem olvastam el a posztot, sem a kommenteket. Azzal hitegetem magam, hogy az én csirkemellem boldog lehetett, próbálok felelős állatartóktól vásárolni, kivétel azokon a napokon, amikor két lépéssel magam után loholok, tehát majdnem mindennap.
Indul a kihívás, és ha elbizonytalanodok, segít a kisfiam, és közben a nagypapámra gondolok, aki a vacsoraasztalnál ülve remegő kézzel vágja nekem a szalonnadarabkákat, vigyázva teszi a tányéromra, hogy ne érjen a csípős paprikájához, mert ahhoz még kicsi vagyok. Én pedig örömmel falatozom vele, mert úgy érzem, ez a boldogság.
