Nagyon örültem, amikor Emese elvállalta az interjút, mert régóta szerettem volna egy igazán egzotikus helyen élő anyát kifaggatni. Emese személyében igazi jolly jokerre leltem, hiszen tíz éve élnek Ázsiában, tíz életre elegendő élménnyel gazdagodva. Mindegyik állomáson mást tanult meg az életről és magáról is, jelenleg a Fülöp-szigeteki Cebuban laknak a férjével és a kisfiával. Alkalmazkodóképességük számtalan akadályon lendítette túl őket: pandémián, tájfunon, még a harci kakasokon is.
Anyamagazin: Miért épp a Fülöp-szigetek?
Emese: A férjem munkájából adódóan járjuk Ázsiát több mint 10 éve. Hét év Tokió és három év Hongkong után, 2021 végén költöztünk Cebuba, ami egy elég éles váltás volt az előző országokhoz képest. Munkafronton azonban nagyon jó lehetőséget és előrelépést jelentett, ezért bevállaltuk. Mérlegeltük az ország adottságait, lehetőségeit, hiszen mégiscsak egy akkor 1,5 éves gyerekkel költöztünk a Covid–19 közepén. Pontosan a pandémia miatt a vízumkérelem nagyon hosszadalmas volt, még így is, hogy egy nemzetközi cég vállalt értünk garanciát és gondoskodott az ügyintézésről.
Mindig is beszéltünk róla, hogy egyszer szeretnénk kipróbálni magunkat egy harmadik világbeli országban. Nem mondom, hogy mindig könnyű, azért pár kiboruláson túlvagyunk, de ahogy egyre jobban belátunk a rétegek közé, sokkal jobban értjük a miérteket is. Szerintem mindannyiunknak sokat ad majd ez a tapasztalat, és teljesen átformálja az életszemléletünket is.
A.: Mi szerettek legjobban Cebuban?
E.: Az ország természeti adottságai páratlanok, elképesztően gyönyörű részei vannak ennek a régiónak. Amikor tudunk, utazunk, és próbálunk az ország minél több részére eljutni. Ha úgy nézzük, mi egy olyan helyen élünk jelenleg, ahová mások nyaralni járnak. Persze azért ez a mindennapokban nem ennyire csodálatos, de megtanultuk a dolgok jó oldalát nézni, mint a helyiek többsége. Próbálunk kevesebbet bosszankodni (több-kevesebb sikerrel). Az emberek hihetetlenül kedvesek, a társadalom nagyon gyermekcentrikus. Az első év nehéz volt, mert a Covid miatt nem igazán lehetett társaságba menni, maszk nélkül sportolni, illetve más gyerekekkel érintkezni. Mióta azonban újra kinyílt a világ, sokkal jobban tudunk mi is közösségbe járni.
A sport mindig jelen volt az életünkben, Hongkongban sárkányhajóztunk, azonkívül már több mint tíz éve a jóga is részét képezte az életünknek. Találtunk itt is egy jógastúdiót, nagyon magasan kvalifikált tanárokkal. Tudom, hogy most mindenki Balira jár, ez a trend, de mi még életünkben nem találkoztunk ilyen tudású tanárokkal, mint itt, Cebuban, rengeteget fejlődtünk az elmúlt nyolc hónapban. A tanárok egy részével – mondhatni – baráti kapcsolatban vagyunk, gyerekjógát is tartanak, amit Levente nagyon élvez, aki időközben hároméves lett. A Fülöp-szigeteken jellemzően nagycsaládosok vannak – leginkább a kereszténység miatt a terhességmegszakítás nem elfogadott –, így akárhová megyünk, mindig vannak gyerekek. Levente szerintünk jobban érzi magát itt, mint Hongkongban. Rengeteget tud játszani a szabadban gyerekekkel, illetve kevésbé kritikusak egymással a szülők és a gyerekek egyaránt. Szeretem, hogy Levi úgy fog felnőni, hogy neki nem fura, illetve nem számít, hogy ki milyen országból származik, illetve hogy milyen a bőrszíne, ő az embert látja, előítélet nélkül.
A.: Mi az, amit a legkevésbé szerettek kint?
E.: Az ügyintézés egy rémálom, rettentő hosszadalmasak a folyamatok, és nagyon lassan, ráérősen történnek a dolgok. Mi mindketten elég pörgős, produktív emberek lévén ezt nagyon nehezen éljük meg. A lakhatás kérdése is nagyon nehezen ment az elején, az – mondjuk – hozzátartozik, hogy az érkezésünk után egy hónappal az elmúlt 25 év legnagyobb természeti csapását szenvedte el Cebu szigete, amikor december 16-án átsöpört rajtunk az Odett névre keresztelt szupertájfun. Hetekig akadozott a víz- és energiaellátás, azonkívül az élelmiszer-ellátásban is voltak fennakadások. A cég ekkor úgy döntött, mikor újra kinyílt a repülőtér, hogy engem és a kisfiunkat felküldik a fővárosba, Manilába, ahol az ottani iroda vezetőjénél (aki régóta jóbarátunk) töltöttük a karácsonyt, közben a férjem ingázott a két város között. Legalább egy hétbe telt, mire megtalálták az összes dolgozót, ugyanis internetszolgáltatás szinte alig volt, és a telefonszolgáltatók lefedettsége teljesen összedőlt, úgyhogy még telefonálni sem lehetett. Szerencsére az összes dolgozó és családjaik túlélték a katasztrófát, de sokan mindent elvesztettek. Mindenesetre ez után az élmény után azért átértékeltük, mi az, ami igazán fontos az életben.
Visszatérve a lakhatásra, nagyon nehéz minőségi anyagokból épített lakást, illetve házat találni. Azonkívül – a közhiedelemmel ellentétben – a Fülöp-szigetek egyáltalán nem olcsó, az elmúlt években szárnyra kaptak az árak, úgyhogy simán európai árakkal szembesül az ember, csak éppen a minőség nem igazán európai. Ebből a szempontból elég nehéz volt találnunk egy olyan lakást, ahol kényelmesen érezzük magunkat. Ráadásul egy helyi sajátossággal nem számoltunk, ez pedig a harci kakasok tartása. Ez a tényező eléggé megkeserítette az első
hónapjainkat. Tudom, banálisan hangzik, de ezeket az állatokat telenyomják szteroidokkal, így állandóan fel vannak pörögve, éjjel egytől már kukorékolnak. Ezt a problémát végül megoldottuk egy speciális hangszigetelő ablakkal, de 12 hétbe telt, azóta tudunk aludni. Illetve nekem az időjárás gondot okoz, az állandó nyár egyáltalán nem nekem való. A leghidegebb napon kb. 22 fok volt, mióta itt élünk, aminek nagyon örültem, de a nyári időszak számomra elviselhetetlenül meleg.
A.: Milyen külföldön a gyesidőszak? Milyen támogatások vannak, ha vannak?
E.: Levente Hongkongban született, ahol a szabályok szerint minimum 40 hetet le kell dolgozni a cégnél, ahol a terhesség idejében állományban van, így nekem ez nem járt. Hongkongban a gyesidőszak 14 hét, a fizetés 80 százaléka jár, és a kifizetendő összeg is maximalizálva van. A férjemnek 5 nap járt mint „paternity leave”. Mivel azonban WFH volt, ezért sokat volt otthon. A Fülöp-szigeteken 105 nap jár az újdonsült édesanyának teljes fizetéssel, amit 30 nappal meghosszabbíthat, de erre az időszakra már nem kap fizetést. Egyedülálló szülőként (ami nem ritka) 105+15 nap jár teljes fizetéssel. Azonban itt mivel nagy a család, az esetek többségében akad segítség.
A.: Mennyire vagy elégedett az oktatási rendszerrel? Mi a véleményed az óvodákról/iskolákról?
E.: Láttunk olyat, ami nagyon tetszett, volt, amelyik egyáltalán nem. Viszont a választék egész szélesnek mondható. Állami iskolák, helyi magániskolák, nemzetközi magániskolák (IB és/vagy Cambridge-akkreditációval), a hivatalos Maria Montessori-iskolának két campusa is van a városban. Szerintem az oktatás jó színvonalú Cebuban, sokan külföldön vagy Manilában folytatják a tanulmányaikat. A cebui egészségügyi alapképzés és a tengerészeti mérnök alapképzés például nemzetközileg elismert. A K-12 oktatási rendszer a hivatalos a Fülöp-szigeteken (óvodától a 12. osztályig fedi le az oktatást).
Őszintén szólva leginkább a privát iskolarendszerrel vagyok tisztában, a középréteg és onnan felfelé általában magániskolába jár, ezekben az intézményekben azonban magas színvonalon folyik az oktatás. Mivel az angol a második hivatalos nyelv, a társadalom nagy része beszéli, nyilván a szegényebb réteg kevésbé, a mélyszegénységben élők pedig egyáltalán nem, vagy csak pár szót. Azonban ha a család tudja finanszírozni a taníttatást, akkor nagy esély van bejutni nemzetközi szinten elismert egyetemekre. Itt, Cebuban is van IB-program már óvodától, mi például ide tervezzük beíratni Levit 4 éves korától. Jelenleg egy félig japán, félig filippínó intézménybe jár, amit imád, és mi is nagyon szeretjük (angolul és japánul folyik az oktatás).
A.: Mik a tapasztalataid az egészségügyi rendszerről?
E.: Az egészségügyi rendszer nem rossz, de túlterhelt, illetve az állami kórházak nagy része nem európai színvonalú, legalábbis kinézetre. Azért mi is dobtunk egy hátast, amikor először vittük a gyereket orvoshoz, főleg Hongkong után. Viszont a doktornő nagyon jó volt, úgyhogy túllendültünk ezen a dolgon idővel. A magánpraxisok azonban teljesen megfelelnek az európai normának. Mi egy magánkórházba szoktunk járni, szerencsére nem túl gyakran.
A.: Milyen tanulságos/vicces/bosszantó gyereknevelési szabályokkal, szokásokkal találkoztál odakint?
E.: Társadalmiréteg-függő ez is, mégis egy harmadik világbeli országról beszélünk. A társadalmi osztályok között hatalmas a szakadék. Az egyik oldalon az utcagyerekek rohangálnak jobb esetben cipőben, a másik oldalon a gyerekek medencés villákból sofőrrel járnak iskolába, és a legújabb trendeknek megfelelően iszonyatosan drága ruhákban pózolnak.
A második csoportba tartozó gyerekek rendszerint egyáltalán nincsenek „megnevelve”, mindent szabad nekik. A szülők nagy része semmiféle szankciót nem alkalmaz a gyerekekkel szemben. Mi valószínűleg nagyon szívtelen szülőként vagyunk nyilvántartva, ugyanis mi rászólunk a gyerekre, ha valami olyat csinál, ami számunkra nem fér bele. Bár így kicsit nehéz, hogy mindenhol azt látja, hogy a többieknek lehet, erről sokat is beszélünk vele. Azonkívül egyáltalán nincsenek önállóságra nevelve, ami számomra döbbenetes, hogy négyéves gyerekeket meg etet a yaya (nevelőnő) illetve ha gyerek megnyikkan, azonnal ölbe kapják őket, és cipelik a végtelenségig.
A.: Mi okozta a legnagyobb nehézséget a külföldi életetekben?
E.: Nyilván először a kulturális különbségek a legfurcsábbak, illetve a család és barátok hiánya. A legnehezebb időszak talán az volt, amikor Levente megszületett, és kezdő szülőként teljesen egyedül voltunk. A terhességem végén ütött be a Covid, így a terv az volt, hogy anyukám helyett egy barátnőm jön ki két hétre segíteni, de aztán lezárták Hongkongot, a járatok 90 százalékát törölték, így a tervünkből nem lett semmi. Végül azért megugrottuk az akadályokat, de ez egy kicsit nehezebb időszak volt. Illetve a tájfun utáni időszak elég megrázó volt.
A.: Mi az a három pozitív dolog, amit megtanultál ebben az országban?
E.: Nagyon nehéz leszűkíteni, hogy mennyi mindent adott és tanított az ázsiai lét nekünk. Megpróbálom azért pontokba szedni. Japánban: alázat, produktivitás, japán nyelv. Hongkongban: kiszűrni a lényeget, kulturális tolerancia, extrém hatékonyság. Fülöp-szigetek: türelem, nevetés, család szentsége.
A.: Mi az a magyar szokás, amit külföldön is megtartottál, és továbbadod a gyerekeidnek?
E.: Minden magyar ünnepet tartunk, főleg Levente születése után. Az más kérdés, hogy az ünnepi étkek előállítása bizonyos alapanyagok híján olykor nehéz, de valahogy mindig megoldjuk. Leventének eddig egyedül a Mikulás-témakör okozott kisebb zavart. Nálunk jött a Mikulás december 6-án és a Jézuska karácsonykor, de itt az óvodákban, és igazából mindenhol, általában az angolszász Santa Claus figurája elevenedik meg, plusz a Fülöp-szigeteken nagyjából már november elejétől karácsonyi lázban ég mindenki. Biztos vagyok benne, hogy ez idővel le fog nála tisztulni.
Fontosnak tartjuk a magyar nyelv és kultúra megőrzését, szeretnénk, ha gond nélkül tudna kommunikálni a nagyszülőkkel és a szélesebb családdal. Magyar iskola hiányában mi a Szókimondóka-kiadványokkal kezdtük, de azóta Leventének már egész kis könyvtára van magyar könyvekből, amiket előszeretettel lapozgat. A legnagyobb magyar sláger a gyereknél viszont a Piros Arany, mindennel képes megenni, akár magában is, tubusból. Hiába, ahogy mondani szokták, a vér nem válik vízzé.
Borítókép: Unsplash / Josh Roland
Ezt olvastad már?
„Itt nem szokás kiabálni a gyerekekkel” – Emese Svájcból elárulja, mi lehet a titok
Kattints a Podcast hallgatásához!
