Mimi születése előhozta a saját apámmal való kapcsolatom vizsgálatát is. Tudatosan figyelek arra, hogy ne ismételjem a régi, tőle hozott mintákat. Figyelem, hogy én hogy vagyok a megengedéssel, hogy ne korlátozzam őt fölöslegesen, legyek megengedő, támogató, de ezzel együtt jön az árnyék oldal is, hogy hol a határ, meddig tart a türelem…
Édesapámmal ambivalens a viszonyom, mert egyszerre él bennem az emlék úgy, mint akire felnézek, okos, bölcs, jókat játszunk, stb. De később vannak rosszabb emlékeim is, amikor a tanuláson keresztül kapcsolódtunk, ő tudott segíteni benne, ha kellett, és ez sokszor fulladt veszekedésbe, sírásba.
Korlátom, lelkiismeretem
A gimiben a korlátomként, a lelkiismeretemként éltem meg. Ő volt a szigor, a büntetés, a „lehet” és a „kell”, akit ki kell kerülni, ki kell cselezni, átvágni…
Aki biztosan szeret, de nem ért meg, így inkább kerültem őt. Sokszor belső ellenségemként éltem meg.
Lesznek kemény körök
Mióta magam is apa vagyok, sokkal több empátiával élem meg a vele való kapcsolódást. Emlékszem a mi küzdelmeinkre, és számítok rá, hogy majd lesznek nekünk is kemény köreink a lányommal. Már el is kezdődtek.
Szeretnék majd támogató lenni, és megőrizni a jó kapcsolatot vele, mert azt hiszem, nekem is ez volt a legfontosabb. Amit kaptam apámtól, a szüleimtől, az tartott anno a felszínen, az tartott emberként, életben és talán még szabadlábon is. Ha a miénk a lányommal tud még jobb lenni, bizalmasabb, minőségibb, lehet, hogy csodákra is képes lesz ez a kapcsolat.
A legtöbb, amit tehetünk
Biztos vagyok benne, hogy mindig, folyamatosan fog változni, de szeretném mindig revideálni a változáshoz, és a korához alkalmazkodni. Az egyik legnehezebb dolog lehet jó szülőnek lenni, de a legtöbb, amit tehetünk, a törekvés efelé.
Borítókép: Canva
[caldera_form id=”CF6016c8ec2a484″]Ezt olvastad már?
