A szülői értekezlet az a kötelező alkalom, ami egyszerre képes kiváltani belőlem az unalom és a feszültség érzését. Hallgatom az információkat, miközben kicsit azért árgus szemmel nézem, mikor hangzik el bármi, ami a 21. századi kihívások szempontjából fontos még a gyerekem számára. Persze létszükséglet, hogy az osztálykirándulás, osztálypénz, szakkörök, tanrend, felszerelés dolgairól szó legyen, és égető kérdés a fűtés is, de valljuk be: számtalan perc olyannal telik, ami e-mailen elküldhető, tudomásul vett információ. És ez kicsit a szülő és a pedagógus által kialakított szokásjogból ered, ami igen gyorsan formálható lenne.
Játsszunk el a gondolattal, ha felszabadulna a szülői értekezleten akár 15 perc, akkor milyen egyéb fontos kérdéseket lehetne, kellene megbeszélni?! Hiszen aranypercek ezek annak a közösségnek, amely a következő hónapokban valószínűleg először és utoljára ül így együtt.
1. téma: bullying
Olyan témákkal foglalkozom, amelyek a gyerekek és gyerekközösségek biztonságos és boldog életét befolyásolhatják. (Minderről itt részletesen írtam is.) Ilyen például a kortárs bántalmazás, a „bullying”. Hányszor hallottam már, hogy „nálunk nincs bántalmazás, nem is volt”. Ez bizony tévhit. A jelenségről nem tudomást vevő közösségekben mindig megjelenik. A formája, mértéke és nyoma az, amiben eltérés lehet.
Nagyon sokszor előfordul, hogy a felnőttek bagatellizálják a kérdést, vagy nem is vesznek tudomást róla. Amit hangsúlyozni érdemes: a zaklatás megelőzése a cél, vagyis a közösség (melynek tagja a szülő, a pedagógus és a gyerek is) időben felismerje, csírájában elfojtsa azt. A preventív tréningek, foglalkozások, előadások célja az, hogy kialakuljon az igény a megoldásra és a jelenség megértésére. A kulcs egy együttérző, szoros, egymással kommunikáló közösség, amely együtt állítja meg a bántalmazás kialakulását, vagy annak korai szakaszában együtt oldja meg azt. Tudás és felnőtt támogatás hiányában a közösségben elharapódzik, aminek nem kizárólag az áldozat az elszenvedője vagy traumahordozója. Ez is egy tévhit, hiszen az egész közösség életét negatívan befolyásolhatja.
Kiábrándító, de igaz: az érintett közösségre van szükség a probléma megoldásához, kevés hozzá, ha csak az egyik félben van hajlandóság. Emiatt is mondjuk mindig a hozzánk fordulóknak: előzzük meg a probléma kialakulását, hogy kevesebb áldozat legyen, és kevesebb életre szóló seb!
Hogyan lehet megelőzni, és hogy jön ez a szülői értekezlethez?
Az első lépés az elköteleződés. Érzi a közösség, hogy ez fontos téma? Ha igen, akkor szakértő (küldetéstudattal rendelkező civil szervezetek, szakértő csapatok) segítséget érdemes javasolni a közösség számára. Sem a tanárok, sem a pszichológusok nem tanulnak a felsőoktatásban erről a jelenségről. Nem is várható el tőlük ez a komplex feladat egyedül. Azonban érdemes tudást szereznie a szülőknek is, akár csak egy előadás meghallgatásával, hogy a megelőzésben szerepet vállaljanak. A jelek felismerésével jelzéseket tudnak tenni, ezzel az iskola partnerévé válnak.
Tanulnia kell a gyerekeknek is, többek között azt, miképp álljanak ki az áldozatért, és hogyan kérjenek segítséget.
Számos csapat, szervezet és program áll rendelkezésre, ha egy iskola, de legalábbis egy osztályközösség a bántalmazás megelőzését tűzi ki célul. Mi szülőknek szóló előadással, tanári tréninggel és gyerekfoglalkozással állunk a prevenció zászlaja alatt. Hiszen a cél, hogy a közösség később önállóan megoldja a kialakult helyzeteket, és ehhez a megoldáshoz a kulcs a közösség minden szegmensének tudásbővítése. Szülői értekezleten azt érdemes bedobni, ha még nem volt szó róla:
- Megjelenik-e a tanrendben bármilyen formában a zaklatás megelőzése, az arról való beszélgetés?
- Van-e iskolai protokoll bántalmazás esetére? Ha nincs, nyitott-e az iskola, hogy legyen? Ha nem, miért?
- Ha ezek nincsenek, akkor nyitott-e az iskola vagy szűkebben az osztályközösség egy ilyen edukációra? A pedagógus és a szülők nagy része el tud-e köteleződni a téma fontossága iránt, és akár hajlandók-e áldozni időt és nem vérmes összegű forrást, hogy szakemberek segítsenek ebben a tanulásban?
- Ha igen, akkor érdemes önként jelentkező koordinátor(oka)t választani, aki(k) az előkészítő munkát elvégzi(k).
2. téma: a gyerekek online léte
Nem is áll olyan messze az előző témától az online kultúra és tudatos eszközhasználat kérdése. Amikor képzést tartok szülőknek, szakembereknek, számtalan ponton kiderül, mennyire folyunk az árral. Belső konfliktusaink alakulnak ki a nevelés, a kortárs hatás vagy a világ alakulása miatt. Ezek a dilemmák nagyon fontosak és építőek, mert azt jelentik, a gyerek körüli felnőttben a kérdés napirenden van. Ez akkor igazán hatékony, ha egy szorosan működő közösséghez jutok el. Vagyis a gyerekekkel, szülőkkel és pedagógusokkal is dolgozhatok, mert akkor oda-vissza hatásáramlás alakul ki, ami túlmutat a digitális tudatosságon. Támogató, közösségépítő eredményig juthatunk.
A pandémia nagyon sok családot és közösséget összezavart a gyerekek online életbe való bevezetésével kapcsolatban. Sok esetben korábban vagy másképpen történt, mint ahogy a szülő vagy pedagógus tervezte. A digitális lét kicsiként és kamaszként is számtalan témában körbejárható, arról nem beszélve, hogy a gyerekeket körülvevő felnőttek mekkora tudáslemaradásban vannak.
Szóval a szülőin meg lehet vizsgálni:
- Van-e szülői konszenzus arról, mikor jelenhet meg az első (nem pedagógiai célú) okoseszköz a közösségben?
- Van-e helye és ideje az adott osztályközösségben a gyerekeket érintő online lét kérdéséről és annak hatásairól beszélgetésre? Ha nincs, hogyan lehetne időt szakítani koruknak tematizált edukációra a tanrendben vagy akár műhelymunkában?
- Tanulna-e az adott pedagógus- és szülői közösség is az online világ összefüggéseiről azért, hogy támogatni tudják a gyerekeket?
- Elköteleződik-e a közösség, akár anyagi hozzájárulással?
- Ha igen, akkor érdemes önként jelentkező koordinátor(oka)t választani, aki(k) az előkészítő munkát elvégzi(k).
3. téma: az aktuális válsághelyzetek kommunikációja
A világban zajló események – a pandémia, a háború és most a gazdasági válság – a gyerekekhez is eljutnak. Látják, hallják a beszélgetéseket, az aggódó felnőtteket, a feszültséget, mindez hat rájuk, és hatnak egymásra. A válság feltételezhetően mélyül, még csak a küszöbén állunk. Tud-e valamiben a szülő és pedagógus együtt gondolkodni azért, hogy a gyerekek számára feszültségmentesebben teljenek az iskolai napok, és abban, hogy esetleges kérdéseikre választ kapjanak? Miben tudja a szülő és a pedagógus egymást támogatni, egymástól segítséget kérni?
Az egyéni erőforrások, ha közösségben való gondolkodással házasodnak, csodálatos ötletek, megoldások és empatikus pillanatok jöhetnek létre. Akár ennek csak a felvetése, az empátia és a „közösséget vállalni a bajban” szándék is újító lehet sok elidegenedett osztályközösség számára.
Micsoda minta lehet az, ha a gyerekek azt látják, hogy a szűk környezetük felnőtt közössége támogatja tagjait!
