Farkasházi Réka és a Tintanyúl podcastsorozata, a Társasjáték a zenekar YouTube-csatornáján fut. Réka társasozni invitálja a hazai könnyűzenei színtér ismert szereplőit, és játék közben nemcsak a kockát vetik el, de mesélnek többek között arról is, hogy milyenek voltak kisgyerekként, és milyennek látják magukat szülőként. Az egyes epizódokból persze nem maradhat ki a közös zenélés sem: a meghívott vendégek egy számukra kedves Farkasházi Réka és a Tintanyúl-dalban is közreműködnek. Ezúttal Geszti Péterrel egészült ki a zenekar egy dal erejéig, de előtte Rékával társasoztak egy jót, miközben beszélgettek: mindenről. A legőszintébben. Most el is olvashatjátok ezt az értékes beszélgetést.
Farkasházi Réka: Mit szeretsz játszani?
Geszti Péter: Leginkább zenét szeretek játszani, meg dalszövegírásosat. Amikor az ember olyan világot teremt, ami a sajátja, és azok a szabályok érvényesülnek, amit ő kitalál, vagy változtat állandóan.
Farkasházi Réka: Mikor kisgyerek voltál, mivel szerettél játszani, és kivel?
Geszti Péter: A legviccesebb játék, amire emlékszem, az volt, hogy kiálltunk az iskolaudvarra, ami fölé behajoltak hatalmas platán- meg tölgyfák. Az volt a játék lényege, hogy ha elkezd lehullani egy levél a fáról, akkor azt el kell kapni. A levelek ugye nem egyenesen hullanak, nem lehet tudni, pontosan hova érkeznek, tehát amikor elindult egy levél, akkor 20 fiú elkezdett őrülten rástartolni, lökdöstük egymást, hogy ki kapja el, imádtam ezt a játékot.
Farkasházi Réka: Mennyire változott meg ez az idillikus gyerekkor, amikor elkezdtél szerepelni?
Geszti Péter: A szereplés gyerekkorban inkább egy adomány volt, hogy kiléphetsz azokból a szürke hétköznapokból, amelyet a szocializmus biztosított számodra meg a családod számára. A gyerekszínészet véletlenként indult, de megtanított már kisiskolás koromban arra, hogy koncentrálni kell dolgokra. Együttműködsz másokkal, felnőttekhez kell alkalmazkodni. Találkozhattam a korszak legnagyobb sztárjaival Törőcsik Maritól Őze Lajosig és Szász Péter rendezőtől Márkus Lászlóig, játszottam színházban Madaras Józseffel, Koncz Gáborral, azokkal, akik a legnagyobb sztárjaink voltak, akiket néztünk a filmekben.
Farkasházi Réka: Akkor te ezt felfogtad?
Geszti Péter: Abszolút felfogtam. Az, hogy én lettem a „kis Lúdas Matyi” magyar hangja vagy a Mézga-sorozatban Aladáré, világsztár voltam a 8. b-ben.
F. R.: Ezért kérdeztem, hogy mennyire változott meg a gyerekkor?
G. P.: A gyerekkor nem változott meg tőle, fontos lett, amit csinálok, és ez adott egy kiemelt szerepet nekem a kisközösségben, amit osztálynak hívtunk, és én menő gyerek lettem tőle. Közben adott még valamit, ami apróságnak tűnik, aprópénzeket lehetett vele keresni, de az fontos volt, hogy hatodikos koromban én saját keresményemből tudtam megvásárolni egy Csepel Camping kerékpárt.
F. R.: Azt mondtad, hogy véletlenül lettél gyerekszínész, mi az a véletlen?
G. P.: Az apám dolgozott a magyar televízióban és rádióban mint dramaturg meg szerkesztő. Egyszer bevitt egy reklámfelvételre magával, és ezen a felvételen hiányzott az egyik gyerekszereplő, mert megbetegedett. Akkor nem volt internet, mobiltelefon, és ez ott derült ki a helyszínen. Az apám engem csak azért vitt be oda, hogy addig is kint tologassam a matchboxaimat, mert éppen nem volt a családból, aki vigyázzon rám. Ott kint lökögettem a matchboxokat, és a hangmérnök szólt, hogy ott van kint egy kisfiú, végül is ő is elmondhatja az egy mondatot, amire hívtunk egy gyerekszínészt. Aztán elmondtam azt az egy mondatot, nem voltam teljesen tökkelütött, meg tudtam csinálni, amit a rendező kért, és onnantól kezdve elindult a pálya.
F. R.: Te komolyan hiszel a véletlenekben?
G. P.: A véletlenekben nem, abban az értelemben nem volt véletlen, hogy ha az én édesapám masiniszta, akkor a vonatok felé indul el a családi érdeklődés és az enyém is. Nyilván, amit az ember hoz a családjából mint kultúrkörből, foglalkozási ágakat tekintve, azok alapvetően meghatározzák az első világképét, amit gyerekként magába szív. Nem akarták a szüleim, nem az volt, hogy kisfiam, téged ide járatunk, legyél színész, és az milyen jó lesz neked.
F. R.: Én nem erre gondolok. Erre a sok véletlenre, gyerekszínész lettél, majd dalszerző, aztán aki most vagy, az egészen biztosan nem véletlen.
G. P.: Volt az életemben pár véletlenszerű fordulat. Ilyen volt például a súlyos szembetegségem, a retinaleválásom, ami bizonyos értelemben megfordította az életemet, mert anélkül nem biztos, hogy olyan korán elkezdtem volna dalszöveget írni. Halasztanom kellett egy évet az ELTE-n. Egy fekete szemüvegem volt két pici lyukkal, hogy ne forgassam a szemgolyómat. Egyszerűen megőrültem az unalomtól, olvasni sem tudtam, mert a könyvet rángatnom kellett ahhoz, hogy a két kicsi lyukon keresztül lássak valamit. Elkezdtem egy kockás füzetbe rajzolgatni, aztán rímeket írogattam. Egy picit unalomból is jött az egész, egy picit kínlódásból is, írtam még néhány verset is akkortájt, mert nagyon megviselt a katonaság meg ez a testi szenvedés.
F. R.: Nem tudtad megúszni?
G. P.: Én nem tudtam megúszni, mert nekünk nem voltak olyan kapcsolataink, sem a pártban, sem az orvosoknál, hogy engem felmentsenek a katonaság alól. Az első fél évet lehúztam kezdő katonaként, aztán pont egy hadgyakorlat során ért ez a baleset, és onnantól kezdve kínlódtam a kórházban hetekig-hónapokig. Aztán Berkes Gabi barátom, akit még gyerekszínész koromban ismertem meg, ő bejárt hozzám meglátogatni. Mondtam neki, hogy írtam pár versszakot, esetleg most, hogy csináltál egy új zenekart Első Emelet néven – 1983-at írtunk ekkor –, elvihetnéd, hogy hátha tudtok ebből valamit csinálni. El is vitte, mert látta, hogy jót tesz nekem lelkileg. Ebből lett az Álmatlanul című Első Emelet-dal, de az is lehet, hogy a Benő című, nem emlékszem pontosan. A lényeg az, hogy megzenésítették, és ebből lett egy dal. Mikor kijöttem a kórházból, az első koncertjükre elmentem, és láttam, hogy az én egyik dalomat is játsszák.
F. R.: Ha ezt a pár sztorit nézzük, tényleg mennyi véletlen…
G. P.: Vannak benne véletlenek, az más kérdés, hogy az embert akkor rakják jó helyre a véletlenek, hogyha valamennyire készen áll arra, hogy elfogadja a kezet, amit nyújt neki a sors.
F. R.: Meg legyen hozzá képessége például…
G. P.: Jó, de azt gondolom, hogy ilyen típusú képessége sok embernek van meg, mint amilyen nekem. Nem gondolom, hogy különleges dolgokat tudnék. Az más kérdés, hogy később, amikor már sokkal tudatosabban kezdtem építeni a dolgaimat, akkor megértettem azt, hogy rengeteg munka kell mindenhez, megértettem azt, hogy igaz az a mondás, ami Muhammad Alitól származik:
„Lebegj úgy, mint egy pillangó, de csípj úgy, mint egy méh.”
Magyarul: legyen benned könnyedség, de közben tudj nagyon kemény lenni, amikor valamit nagyon akarsz, nagyon el akarsz érni, rengeteget kell melózni. De közben maradjon benned lazaság.
F. R.: Meg az öröm.
G. P.: Ezért ez a válaszom arra, hogy mit szeretek játszani. Mert zenét szeretek játszani, meg dalszöveget írni, pont azért, mert ez a játék a legszabadabb, a leginspirálóbb számomra. A játék egyébként az egyik legemberibb tulajdonság.
F. R.: Igen, a játék leképezi az egész életet…
G. P.: Szerintem is. Vannak olyan emberek, akik harcnak látják az életet, drámának vagy tragédiának. Én a mai napig játéknak élem az életemet, és játéknak próbálom látni. Az más kérdés, hogy szeretem megnyerni a játékokat, de én szeretem kiválasztani, hogy mit játszom, és ha abban veszítek, akkor nem omlok össze, mert tudom, hogy lesz még másik játék.
F. R.: Hajtogassunk egy repülőt! Tudsz repülőt hajtogatni?
A repülőhajtogatás egy kicsit olyan, mint az én énektudásom, van valami, de hogy az repül is meg felszáll is, azért nem vállalom a felelősséget.
F. R.: Azt hittem, hogy ez az én parám, ez az énekléses dolog…
G. P.: Nekem ez nem para, figyelj ide, az embernek van egyfajta önismerete, és pontosan be tudja lőni, hogy nem vagyok egy Caruzzo, se egy Pavarotti, de még egy Bono sem. Egyszer-kétszer, amikor berekedtem, elmentem Balázs Boglárkához, aki Auth Csilla anyukája. Csodálatos gégész, egyszer megnézte a gégémet, és azt mondta:
„Péterkém, ezzel a hanggal, ami neked van, ezzel az Operaházba lehet menni, egészen az öltözőig.”
Akkor megértettem a kritika lényegét, és eldöntöttem, hogy nem én fogok énekelni, hanem maradok a rapnél. De az más kérdés, hogy a Jazz+Az miatt meg az énekórák miatt megtanultam irányítani a hangomat egy szűk sávban, általában egy oktávval mélyebben, mint kéne énekelni egy rendes férfi énekesnek. Ott azért el tudok énekelni dolgokat, hogyha koncentrálok.
F. R.: Mit tartasz a legnagyobb eredményednek?
G. P.: Ugyanazt, mint minden családos ember, a csodálatos gyermekeimet tartom, a két nagyon szép és kedves, okos kislányomat, akik már kezdenek nagylányok lenni. Rájuk nagyon büszke vagyok, mert csodálatosak, és egyébként az ő érkezésük filozófiai értelemben helyre rakta az én nyughatatlan természetemet, mert sokáig azon törtem magam, hogy melyik művem, alkotásom, dalom, musicalem, akármim lesz az, ami engem halhatatlanná tesz. Ha nem is vettem ennyire komolyan ezt a kérdést, sokat gondolkodtam, hogy vajon mi marad meg belőlem halálom után, de az ő érkezésük után ez a kérdés teljesen más megvilágításba került.
Ugyanis rájöttem, hogy teljesen lényegtelen, hogy mi marad meg a dalszövegeimből, az a lényeg, hogy a gyermekeim élnek, és gyakorlatilag ők biztosítják a halhatatlanságot.
F. R.: Ha tényleg választani kell, akkor melyik szellemi termékedre vagy a legbüszkébb?
G. P.: Őszintén, engem egy dolog érdekel, hogy a dalaimban legyen néhány olyan találat, ami egyedi, ami valami nagyon valódi. Jól ír le egy emberi érzést, legyen az vidám érzés vagy drámai. Igazság legyen bennük, szellemesség és egyediség. És egy jó sorért eladom a lelkem is, ha kell, mert nem könnyű olyat írni, amivel nem ismételsz valamit már a korábbi emberi teljesítményekből, legyen az irodalom, vers vagy dalszöveg. És azt gondolom, hogy a legjobban ez izgat mindig, és aztán az is nagyon szórakoztat egyébként, amikor ezeket a dalokat eljátsszuk.
F. R.: És mi a helyzet a színházi produkciókkal?
G. P.: Azok is idetartoznak, csak nem én adom őket elő. Az biztos, hogy nagyon sokat jelentenek számomra. Most legutóbb az 1001 éjszaka című zenés játékot mutatták be Szegeden.
F. R.: Az is őrült nagy siker lett!
G. P.: Igen, most kíváncsi vagyok, hogy Budapesten mi fog vele történni, a Pesti Magyar Színházban, mert ott teljesen más keretek közé és más társulati előadásban kerül majd bemutatásra. A musicalszerzés bizonyos szempontból még érdekesebb, mert nagyon szabad játék és nagyon sokrétű, többdimenziójú, mint egy egyszerű pop song, ahol mindig csak egy „én” szólal meg. Ezekben a szereplőkhöz kell alkalmazkodni, a dramaturgiai helyzetekhez kell alkalmazkodni, én ezt nagyon szeretem.
F. R.: Pont azért, mert ilyen sok összetevős, nagyobb rizikó is, nem? Mert nem minden csak rajtad múlik.
G. P.: Igen, tudom, és ez be is bizonyosodott. Egy színházi előadás nemcsak a daloktól, a szerzőktől lesz sikeres, hanem bizony a rendezéstől, a színészektől, akik az első premieren elkezdik ezt játszani, és magától az egész színházi közegtől. Eddig ezt sikerrel vették a műveim.
F. R.: Egyre nagyobb a tét, akkor nincs benned félelem, hogy „ezt vajon meg tudom ugrani”?
G. P.: A téttel nem foglalkozom, mert ha állandóan ez járna a fejemben, akkor megbénítana. Azt gondolom, hogy nem szabad azzal foglalkozni, hogy milyen sikeresek voltak a korábbi darabok, mert akkor az könnyen leránt, könnyen megbénít, könnyen elfásít vagy stresszes állapotba hoz téged. Csak azzal kell foglalkozni, hogy most mi a feladat, most mit tudok megtenni, hogy ez jól sikerüljön.
Presser Gábor tanított nekem egy mondást, hogy nem tudod legyőzni a régi dalaidat.
Én olyan nagy nyugalommal írom ma is az újabbnál újabb dalaimat, akár a közös barátunkkal vagy mással, mert azt gondolom, hogy nem érdekelnek ilyen szempontból a múlt sikerei.
F. R.: Ennek a podcastnak az is a célja, hogy szeretnénk megmutatni, hogy amit mi csinálunk, gyerekzene, nem annyira különbözik attól, amit úgynevezett felnőttzenének hívunk.
G. P.: Egyetértek, annak idején, amikor A dzsungel könyvét írtuk, tudtuk, hogy sok gyerek fogja megnézni a darabot, de soha nem szabad olyan fejjel írni ezeket, úgy gondolkodni, hogy gyermeteg módon kellene ezeket összerakni.
(A beszélgetést meg is nézhetitek – ahogy a közös produkciót is – a videó végén. Kiderül, melyik Farkasházi Réka és a Tintanyúl-dalt választotta magának Geszti Péter, amit közösen el is énekelnek.)
A leiratot szerkesztette: Tóth-Hencz Edit
Korrektor: Kótis Nikoletta
Borítókép: VIASAT3, Udvardi Attila; Farkasházi Réka és a Tintanyúl, Papp Éva
