Tóth Gábor élelmiszeripari mérnök ezen írásában nem a szó szerinti egészségmegőrzésről mesél, hanem egy ír kutató történetén keresztül mutat példát a mentális egészségünk megóvására. Ismerjétek meg Sir Ernest Shackleton és embereinek történetét.
Sir Ernest Shackleton (1874–1922) ír Antarktisz-kutató 1914. augusztus 8-án hagyta el a brit vizeket, miután előzőleg már néhány bravúros sarkvidéki expedíciót végrehajtott. Ezúttal még vakmerőbb volt a terv: teljesíteni egy 2900 km-es utat a fagyos kontinensen.
Az I. világháború az indulás előtt pár nappal tört ki, ám Churchill támogatta a kutatót a végrehajtásban. Az Endurance (jelentése: kitartás, szívósság, béketűrés) hajón jelen volt a 70 szánhúzó kutya mellett tapasztalt felfedező és matróz, meteorológus, szakács, két sebészorvos (a kutyusok miatt is), képzett navigátor, fizikus, biológus, geológus, fotós és sokan mások.
A küldetés azonban szó szerint megfeneklett a Weddell-tengernél, amikor 1915. január 19-én a hajó befagyott a jégbe, és csapdába kerülve lassan sodródni kezdett a jégtáblákkal észak felé.
A következő tavaszig – azaz szeptemberig – várni kellett, bizakodva az olvadásban, ám akkor tragikus esemény történt: a zajló jég mozgása megroppantotta a hajótestet, majd a jéghideg víz elkezdett befelé ömleni – azonnal el kellett hagyniuk a süllyedő hajót október 24-én. A fagyhalál szinte biztos volt a hajó zárt védelme nélkül.
Shackleton kapitány megőrizte ír hidegvérét, és tervet készített a túlélésre. Az embereket, kutyákat, a hajóban lévő eszközöket, sátrakat, élelmiszereket, csónakokat gyorsan kiköltöztette a hatalmas jégtáblára, azaz tábort vertek a nyílt tenger szilárd felszínén hónapokig, elképzelhetetlenül zord körülmények között.
A terv a Paulet-sziget volt, ám időközben a jégtáblájuk kettéhasadt, a tábor veszélybe került, így csónakokba szálltak a felszereléssel, és a legközelebbi szárazföld felé eveztek, ami az Elefánt–sziget volt. 5 napig 557 km-t tettek meg szinte vakon, és kimerülve jutottak ki a szigetre április 14-én. Ez egy igen barátságtalan hely volt, ahol a madár se járt, a megmenekülésük esélye tovább csökkent.
A kapitány – utolsó esélyként – elhatározta, hogy a még jobb erőben lévő öt emberével egy nagyobb csónakba száll, és nyílt tengeri evezéssel segítségért indul (Shackleton örökölt szívrendellenességben szenvedett). Ha ezen a kietlen szigeten maradnak, mind meghalnak.
A hajóács és az asztalos megerősített egy 6 méteres csónakot: megemelték az oldalakat, stabilizálták a gerincet, fedélzetet építettek fából és vászonból, valamint olajfestékkel és pecsétviasszal bekenték a külsejét.
A kis hajó 15 napig viharos időjárásban haladt a nyílt óceánon, majd elérte Dél-Georgia partjait hurrikánerősségű szélben (május 8.). Ezután kicsit pihentek, majd szegecseket vertek a cipőikbe, erős köteleket vettek magukhoz, és átkeltek a fagyos szigeten, 51 km-t megtéve 36 óra alatt, és elérték a stromnessi bálnavadászati állomást (május 20.).
Itt hajót kértek és kaptak, majd nekiláttak az Elefánt-szigeten rekedt társaik megmentésének. Első három próbálkozásukat meghiúsította a tengeri jég, amely elzárta a sziget megközelítését. Ekkor a kapitány fellebbezett a chilei kormányhoz, és megkapta a haditengerészet kis tengeri vontatóját, amivel sikerrel elhozhatta az embereit, megtalálva a szűk, ám járható szorost.
Shackleton megdöbbenve látta a szigeten, hogy hátrahagyott emberei egytől egyig egészségesek, és készen állnak az azonnali utazásra. (Megjegyzés: ilyenkor depresszió, hóvakság, skorbut és más hiányállapotok, a teljes legyengülés, valamint a kihűlés veszélye áll fenn a hónapok alatt.)
Hogyan lehetséges ez? – kérdezte. A válasz: a kapitány késése miatti egyhangú és fagyos várakozás alatt a megbízott vezetőjük parancsba adta, hogy minden reggel precízen pakolják össze a holmijukat, mert a főnök lehetséges, hogy aznap érkezik. Álljanak készen minden percben.
Ezenfelül megvolt a napi programjuk, mértéktartó étkezésük, nem engedték át magukat a reménytelenségnek – hitték, hogy szeretett kapitányuk visszatér, mert őt a „megoldhatatlan problémák megoldójának” tartották évtizedek óta. Így is történt, az Elefánt-szigeten rekedt emberek kitörő örömmel, sírva üdvözölték vezetőjüket.
Fotó forrása: history.com
Hazatérve a kapitányt és társait nagy ovációval fogadták, és kitüntették bátorságukért. Sajnos szívbetegsége ellenére Shackleton nem vonult vissza (ahogy orvosai javasolták), hanem belebonyolódott a világháborúba, illetve pénzügyi manőverei, egyéb nagy tervei és erősödő alkoholfüggése tovább terhelték a szervezetét. Lebeszélhetetlen volt az újabb hajóútról, amelyre pénzt gyűjtött, nagy hajót vásárolt, és elindult (1921–22). Ezen az antarktiszi expedíción szívinfarktust kapott. A történelembe a kitartás példájaként vonult be a kapitány, a leírt eset pedig a remény szimbólumává vált világszerte.
(Ui.: Sajnos a kutyusokról nem találtam információt, bízom benne, ők is életben maradtak. A történetet feldolgozták filmen is.)
