Szentgyörgyi Bálint Magyarország első olyan gyermeke, akivel nem az anyukája, hanem a nagymamája maradt gyesen. Gyerekkorában nem szerette a rajzfilmeket, és sosem akart tűzoltó lenni, vagy katona, már úgy ment iskolába, hogy tudta, egyszer filmes lesz. Méghozzá sikeres. Az alig 30 éves forgatókönyvíró-rendezővel beszélgettünk családról, barátokról, a szakmáján kívüli életéről és persze a népszerű sorozatáról, A besúgóról.
Szentgyörgyi Bálint
A forgatókönyvíró-rendező és kreátor 1992. május 22-én született. A középiskola elvégzése után nem tanult tovább, hanem a filmiparban helyezkedett el. 2018-ban ő írta és rendezte a Koller Éva bátorsága című kisjátékfilmet, és ő a forgatókönyvíró-rendezője a 2020-ban bemutatott Elszámolnivaló című magyar kisjátékfilmnek, valamint író-rendezője a Nagy Imrére halálos ítéletet kimondó bíró, Vida Ferenc életéről szóló, A vádlott vádló című, 2019-es dokumentumfilmnek is. Az élete első igazi szakmai sikerét azonban A besúgó című sorozata hozta, amely a világ 61 országában hétről hétre milliókat ültetett a képernyő elé.
Anyamagazin: Hogy érzed magad mostanság?
Szentgyörgyi Bálint: Ezelőtt életemben egy vagy két interjút adtam rövidfilmekről, most meg hat hét alatt negyvennyolcat. Hirtelen indult ez a banzáj. Elméletileg most lenne itt az ideje a pihenésnek, gyakorlatilag pedig az van, hogy hirtelen lehetőségem van csinálni a következőt meg a következőt. Most három projekten dolgozom párhuzamosan, ami csodálatos, de nem pihenek. Konstans fáradtság van rajtam, konstans boldogsággal vegyítve. Csodálatos, szeretettel teli pillanataim vannak.
A.: Például?
Sz. B.: A Pauler utcában úgy lépett ki elém egy boltos, hogy „Szia, Bálint, ez minden idők legjobb magyar filmje, amit szeretnék meghálálni!”. És képzeld el, kihozott és átadott nekem 5 kg kolbászt, úgyhogy volt belőle paprikás krumpli. Minden jó, régimódian csodálatos. Eszméletlen mennyiségű szeretetet kapok.
A.: És be is tudod fogadni? Nem zavaró?
Sz. B.: Soha. Kicsit révbe érés. Körülbelül ötéves koromtól ösztönösen tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, a történetmesélés könnyen jött. Pedig kicsiként introvertált voltam, de amikor valamiféle színpadi helyzet volt, vagy óvodában mese, akkor mindig nagyon éreztem, hogy figyelnek rám a többiek. Később azt is éreztem, hogy jönnek utánam a fiúk. Valahogy e kettő elegye a filmkészítés vagy a filmrendezés. Abba az irányba indultam el, amit az egész életemben élveztem.
A.: Saját sztorikat meséltél, vagy mesekönyvben olvastad?
Sz. B.: Egészen kicsi koromtól mindig saját sztorikat meséltem, másodikos koromból van egy girbegurba betűkkel írt saját történetem is. A kamaszkoromnak volt egy olyan fázisa, amikor még az is benne volt a pakliban, hogy színész leszek. Sosem döntöttem el, hogy forgatókönyvíró, rendező vagy színész lennék, mindig váltakozott, melyiket szeretném jobban.
A.: Miért nem maradtál csak a színészetnél?
Sz. B.: Volt egy jel, hogy nem lennék jó színész: sokkal kevésbé érdekelt, hogy más szövegét megtanuljam és elmondjam. Egy színésznél nem szabad felmerülnie például annak, hogy mennyivel jobban megírta volna a szövegét. Ez gátol, azzal csak rosszabb leszel a színpadon.
A.: Milyen tanuló voltál?
Sz. B.: A reál tantárgyakban inkább egy megoldandó problémát jelentettem a tanáraimnak, a humán tantárgyakban viszont jó voltam, és nagyon kedveltek, jobban hittek bennem. Az volt a probléma, hogy úgy mentem elsőbe, hogy nem tűzoltó vagy katona szeretnék lenni, hanem filmezni akarok. Fogalmam sincs, honnan jött ez a tudatosság, nem tudom, talán így születtem.
A.: Sok filmet néztetek? Mennyit olvastál?
Sz. B.: Rengeteget olvastam, és sokat jártunk színházba. Nagyon korán mondtam a szüleimnek, hogy nem szeretem a rajzfilmeket. Azok a filmek, amiket ők néztek, valódi szereplőkkel készültek, és úgy éreztem, hogy ezeknek lealacsonyított változatai a rajzfilmek. Ötéves korom körül megkértem őket, hogy hadd nézzek filmeket igazi színészekkel. Rengeteg olyan régi filmklasszikust vettek fel nekem, amit egy pici gyereknek is meg lehet mutatni, amiben nincs vér, szex, sőt néha kifejezetten nemes értékeket is közvetített. A Casablancát pici gyerekként láttam, nyilván a felét nem értettem, de mégis elvitt magával. Emlékszem a Robin Hoodra, Errol Flynn volt a főszereplő, nagyon szerettem.
A.: Hogyan viselkedtél a suliban?
Sz.B.: Szörnyű, borzalmas, borzasztó turbulens voltam. Bár lehet, hogy Kati néni mást mondana, utólag azt hiszem, hogy tisztelettudó voltam, nem voltam szemtelen, csak mindig azt csináltam, amit gondoltam. Ez ma is így van. Arra emlékszem, hogy sokat verekedtem. Felnőttként már tudom, hogy ez frusztráció volt, mert azt éreztem, hogy nálam sokkal kevésbé tudatos osztálytársak sokkal jobban szerepelnek. Persze azt is tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor kiszabadulok az iskolából, és azt csinálom, amit szeretnék, sikeres leszek. Úgy nyomtam végig a 12 évet, hogy ki kell bekkelni az általános és középiskolát.
A.: Szerinted változott volna valami, ha továbbtanulsz, és szerzel egy papírt?
Sz. B.: Nem hiszem, sose gondolkodtam el ezen.
A.: Mi, szülők azért sokat nyomjuk a gyerekeket, hogy tanuljanak.
Sz. B.: Nyomjátok is, nehogy ez legyen a minta! Az enyém egy kirívó példa, szerintem ilyen csak és kizárólag a sportban és a művészvilágban létezik. Én is biztos nyomnám a gyerekemet.
A.: El tudod magad képzelni családosan?
Sz. B.: Családban élek. A barátnőmmel együtt neveljük az előző kapcsolatából született gyerekeit, Rozit és Marcit. Nagyon szeretem, ha sok gyerek vesz körül. Van egy öcsém, akit egyébként ismersz is: a sorozatban Demeter öccsét játssza a stégen. 2002-es, tíz év van köztünk, pont annyi, hogy mindig gyámolítani tudtam. Sosem verekedtünk. Emlékszem, harmadikos-negyedikes lehetek, az ölemben van, ő babaként a cumisüvegből iszik, és nagyon figyelek rá, hogy a cumi tele legyen tejjel, ne legyen benne levegő, ahogy anyám mondta. Soha életemben nem figyeltem ennyire oda semmire. Emlékszem, ahogy szívja be a tejet a cumisüvegből. Valahogy mindig szerettem őt, ösztönösen kijövünk egymással.
A.: Jól tudom, hogy veled a nagymamád volt gyesen?
Sz. B.: Igen, ’92 nyarán benne is voltunk a híradóban. Mi voltunk az első magyar család, ahol az anyuka helyett nagymama ment gyesre. Nem láttam a felvételt, mert még csak kéthetes voltam, de vicces lenne előkeríteni.
A.: De miért alakult így?
Sz. B.: Amikor megszülettem, magától értetődő volt az, hogy anya befejezi az orvosi egyetemet, napközben nagymama nálunk van, vigyáz rám, és később ő jön értem az iskolába is. Anyukámnak nagyon nehéz volt a terhessége: egy hematóma keletkezett a placenta mögött, hosszú hónapokig feküdnie kellett. Nagyon sokáig rosszul állt a szénám. Csodálatosan erős volt és bátor. Apám dolgozott egész nap, a nagymamám meg a dédnagymamám jöttek fel Miskolcról segíteni, főzni. A három nő együtt dolgozott azon, hogy megmaradjak.
A.: Sosem érezted annak a hiányát, hogy nem az anyukád volt veled?
Sz. B.: Az édesanyám nagyon jó volt abban, hogy jelen legyen. Senkit sem tisztelek jobban, mint őt. Olyan nőket szeretek a magánéletemben és a szakmámban is – mint a szerelmem vagy a vágóm is –, akik nagyon hasonlítanak az anyámra. Például abban, hogy nagyon-nagyon sokat vállalnak, inkább túl is vállalják magukat, mint hogy segítséget kérjenek. Ez közös nevező, és egyszerre van bennük kedvesség és méltóság.
A.: Hogy képzeljünk el téged munka – mondjuk, A besúgó megírása – közben?
Sz. B.: Jellemző rám, hogy elkap a gépszíj. Minden egyes epizódnak több mint harminc verziót írtam, azt szorozd be nyolccal! Kidobom, újraírom – könyörtelenség saját magaddal. De amikor írok, mindig a közönségre gondolok. Ha van valami, ami csak az önös művészi célomat szolgálja, az kuka. Az a lényeg, hogy művészként kielégüljek, a közönség viszont sokkal jobban. A két dolog metszéspontja marad bent a forgatókönyvben.
A.: Honnan jött a téma?
Sz. B.: Az jó, amikor a művész azt érzi, hogy csinálna valami olyat, ami még nem volt, de ha létezne, akkor ő lenne a leglelkesebb nézője. Szerettem volna egy 20. századi Magyarország történelmére gyökereztetett krimit csinálni, ahol szoríthatsz a főhősnek. Az életem mostani fázisában haverfilmeket csinálok, ami sokszor egy társaságról szól az asztal körül. A Karcsi, a Barna, a Máté – sok színes egyéniség. Az egész egy csapatmunkafilm, csapatfilm, haverfilm; nem létező műfaj, de így szoktam mondani.
A.: Honnan ismered ezeket a színes egyéniségeket?
Sz. B.: Általában színházból. Rengeteg tehetséges fiatalt ismertem meg. Egy filmrendezőnek szerintem kötelessége színházba járni. Ott ismertem azokat az embereket, akikről tudtam, hogy senki nem rúgja nekik oda a labdát, pedig ha kapnának egy passzt, berúgnák a gólt. Éreztem, hogy van itt egy új generáció, az én generációm, szerettem volna egy új platformot, egy nagy trambulint csinálni, ahol a saját tehetségüknek köszönhetően beugorhatnak a közönség elé. Kíváncsi vagyok arra, hogy most mi történik velük. Tizenkét új arc – tizenkét karriert nem bír el ez a szakma; lesznek Harrison Fordjai és Mark Hamilljei, és lesznek olyan srácok, akiket máshol nem fogunk látni. Lesznek olyanok is, akiket viszont mindenben.
A.: A besúgó szereplői közül van-e olyan, akivel baráti a kapcsolatotok?
Sz. B.: Az egész társaság összejár. A sorozatbeli Máté, vagyis Varga Ádám az egyik legjobb barátom, de a két év alatt a Szávát alakító Patkós Márton is az lett. Mindkettőjükkel mindennap beszélünk. Ha van, ami csodálatos a filmkészítésben, az az, hogy nagyon korán kell kelni. Sötétben, hogy a nap összes világos percét kihasználd, mert sokszor nem tudok visszamenni egy helyszínre. Még sötétben szereljük össze a felszerelést, akkor van a smink és a haj a színészeknek, feljön a nap, elkezdünk forgatni, és naplementekor végzünk. Hajnali négykor kelek, ilyenkor még alszik a város. Amikor állok a zuhany alatt, tudom, hogy a város más pontjain ugyanezt csinálja az összes legjobb barátom, aztán hamarosan összegyűlünk ugyanott. Az, hogy valami először csak a fejemben, majd a papíron, aztán mindannyiunk fejében elkezd létezni, és összejövünk, hogy ezt összerakjuk a valóságban, hátborzongatóan a legszebb része az egésznek.
A forgatókönyvben Béci karaktere eredetileg nem szerepelt. A KISZ-es egyetemistát alakító Kárpáti Barnát Szentgyörgyi Bálint egy szórakozóhelyen látta meg és hívta castingra. A választás annyira jól sikerült, hogy az író-rendező írt neki egy karaktert, és kereste a részeket, a jeleneteket, ahová beírhatná. Kárpáti Barna eredetileg egyébként templomi orgonistának készült, most koreográfusnak és táncszínházrendezőnek tanul, néptánc szakirányon, Bozsik Yvette tanítványaként.
A.: Melyik besúgós karakter áll hozzád a legközelebb?
Sz. B.: Valószínűleg Száva Zsolté, az iszonyatos akarása belőlem van. Ő egy olyan típusú ember, akit kinőttem mostanra. Demeterből az van bennem, hogy nagyon sok sakklépéssel előre gondolkozik, és egy jószívű gyerek, akiben halványan ott van a kockázat, hogy elromlik útközben. Dugovicsból a pörgés, Katából egyrészt az olvasottság, másrészt a menni vagy maradni érzés. Meg az, amikor Katát először látjuk, gyerekneveket ír fel egy lapra, hogy nagy családra vágyik, ez is borzasztóan én vagyok. Minden napomat meghatározza az a gondolat, hogy ebben az őrületben, amiben élünk, hogy fogok felnevelni egy gyereket, hogy hogy adjam át azokat a dolgokat, amiket én kaptam. A könyvek szeretetét nagyon szeretném átadni, meg azokat a dolgokat, amiket én is kaptam, például a régi Delfin könyveket.
A.: Azt hittem, hogy egy olyan idős emberre, mint te, már nem jellemző ez a klasszikus hozzáállás. Úgy gondoltam, hogy ez minden évtizeddel szűkül.
Sz. B.: Abszolút. Ettől féltem a lányomat és a fiamat. Egyre inkább egy olyan világban kell felnőnie és beilleszkednie, ahol a többség nem hasonlít rá. Ez nem jó, ez mindig megeszi a lelket. Egyet remélek, hogy egyik sem jön erre a pályára. Minden sztereotípia igaz ugyanis. Akármi történik velem a következő években, van már annyi mögöttem A besúgóval, hogy a gyerekemnek nehéz legyen. De majd ő eldönti.
A.: Hogyan éled meg azt, amikor kritizálják a filmedet?
Sz. B.: Lepattannak rólam, mert van két védőoltásom. Az egyik az, hogy tudom, annak ellenére, hogy most lettem harminc, majdhogynem tíz éve jelen vagyok a pályán, csak nagyon alacsonyról kezdtem felfelé mászni. Pontosan tudom, hogy nem tudsz úgy meredeken felfelé kapaszkodni, hogy ne válts ki ellenérzéseket valakiből. Egy 61 országba eljutó, óriási nézőszámot hozó produkciót nem fog mindenki szeretni. De sokkal-sokkal többen vannak azok, akik rajonganak érte. Teljesen szokatlan, hogy a kritikák alatti kommentszekció megvéd minket. Csak és kizárólag a közönség szeretete a fontos. A másik védőoltás meg egy kézmozdulat, egy legyintés, amit a szerelmem, Ági szokott tenni, amikor felolvasok egy kritikarészletet. Ilyenkor az arcomhoz ér, és elmondja, hogy neki miért tetszik. Ez egy pillanat alatt semlegesíti a rossz érzést. Ez is a része ennek a szakmának, amire én feltettem az életem.
A.: Szerinted mi a sikered titka?
Sz. B.: Mindig azt szoktam mondani, hogy ha odafigyelek arra, hogy tényleg boldog legyen az, akivel együtt élek, akkor kettőnk családján belül harmónia van. Ha ott harmónia van, akkor munka közben is sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. Amikor a munkámban oda tudok figyelni, akkor az ország egyik szakmájában valaki jól dolgozott. Az az elméletem, hogy az ország akkor működik jól, ha mindenki a maga szakmájában jól dolgozik, és minden ember a maga szakmájában akkor dolgozik jól, amikor a társával, akivel együtt él, tesznek a család boldogságáért. Az ország működését tehát egyenes ágon a család boldoggá tételéhez vezetem vissza. Nagyon jó minta volt erre az anyám.
A.: Büszke rád az anyukád?
Sz. B.: Aha, igen, és minden cikket elolvas, gyorsabban, mint én.
A.: Hogy bírja a kritikát?
Sz. B.: Azt, hogy a fiát adott esetben bántják, nyilván nehezen viseli, de sohasem érzelemből, hanem mindig racionálisan megmagyarázza, hogy ő mit gondol. Ő is arra fókuszál, amire én is, hogy mindig van egy hangos kisebbség, aki hülyeségeket beszél, a maga keserűségét éli ki vagy ragasztja rád, de a többség, és a nagy tömeg szereti. És nem csak Magyarországon. Csodálatos leveleket kapok külföldről, mindenféle furcsa helyről, meg belföldről is és az itthon ismert művészektől. Nemrég az a Kovács Patrícia írt nekem csupa szívvel és derűvel, hogy tetszett neki a sorozat, aki már akkor is sztár volt, amikor én gimis voltam. Fantasztikus érzés.
A.: Demeter Geri alapvetően jó, de abban a pillanatban, ahogy a hatalma megvan, a horgásztónál beakasztja a horgot az őt becsmérlő fiúnak. Neked is most kezd hatalmad lenni – mire akarod ezt beváltani?
Sz. B.: Nagyon jót kérdezel. Csak és kizárólag arra, hogy a most érkezett tizenkét fiatal színésznek segítsek és másokat felemeljek. Nagyon nagy példaképem Benedek Tibor, aki amikor meghalt, mindenki arról beszélt, hogy mennyit adott másoknak. Ez számomra most is torokszorító. Annál több értelmet el sem tudok képzelni egy életnek, minthogy utat nyitsz másoknak. Amikor elkezdtem ezt a szakmát, tulajdonképpen az érettségi után, én tényleg műhavat pucoltam az ablakból a karácsonyi reklámban. Emlékszem arra, hogy semmi nincs, és amikor a periféria perifériáján vagyok a szakmában.
A.: Mik a terveid?
Sz. B.: Három is van, abból kettő külföldi. Tök sok ajánlat érkezett, forgatókönyvek, akár olyan is, hogy csak rendező, totális bérmunka, elolvasod és leforgatod. Úgy is, hogy író-rendezőként, mint ahogy A besúgót csináltam. Én magam is készültem több dologgal, amit meg szeretnék valósítani. A besúgó is úgy készült, hogy kitaláltam és leírtam, és van több olyan projektem is, ami belőlem indul, tehát nem egy külső megkeresés. Nagyon érdekes időszak jön.
A.: És a magánéleti terveid?
Sz. B.: Hamarosan szeretném, ha bővülne a család. Ami fontos, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Szeretnék gondoskodni, biztonságot és igazi szeretetet adni a gyerekeimnek.
Ezt olvastad már?
„Nem a reggel 8-as apa vagyok” – interjú a punnanys Meszivel
Kattints a Podcast hallgatásához!
