Nincs mese, ez az év is sok szülőnek tartogat kihívásokat. Akiknek idén születik meg a babájuk, még nem is sejtik, hogy nem a szoptatás vagy a nem alvás a legnagyobb próbatétel a gyereknevelésben, hanem elszámolni a tükörrel, amit a kicsi tart elénk, felvenni a kesztyűt, és elindulni a legkeményebb személyes fejlődés útján. Hány kliensem mondta már, hogy ha tudta volna, hogy ez ilyen nehéz…
És persze a kötelezően küzdelmesebb időszakok között egyéni tanrendünkben is fellelhető jó néhány személyre szabott lecke, amikor úgy érezzük, szívesebben tépnénk ki egyesével az összes hajszálunkat, mint hogy ezt a helyzetet menedzseljük. Klisé, de hát mit tegyünk, ha igaz? Szülőnek lenni néha pokolian nehéz mutatvány. Ezért összegyűjtöttem öt mantrát, amelyek ha kéznél vannak, segítenek túlélni bármelyik nevelési erőpróbát.
1. Nincs vészhelyzet!
Lássuk be, hajlamosak vagyunk túlreagálni bizonyos helyzeteket. Idegrendszerünk még mindig ugyanazokkal a módszerekkel dolgozik, mint annak idején a barlangban. A támadó vadállatot tényleg nem lehetett szép szóval elkergetni. Lényeges evolúciós szerepe volt annak, hogy ilyenkor minden erőforrásunkat mozgósítva el tudjunk futni, vagy meg tudjunk küzdeni a fenyegető veszéllyel. De a kiömlött kakaó, a makacskodó gyerek, a meg nem írt lecke valóban nem jelent életveszélyt. Mégis ugyanazzal a vehemenciával esünk neki, mint ha meg kéne semmisítenünk azt a gyereket. A gyereknevelésben általában nincs vészhelyzet! Idegrendszerünk tévesen kapcsolja be a szirénákat, hisz a problémákat meg tudjuk oldani harc nélkül. Nem kell senkivel megküzdenünk, senkit nem kell legyőznünk vagy megsemmisítenünk.
2. Ez csak egy gyerek, és gyerekként viselkedik
Senkitől nem várhatjuk el, hogy tudja azt, amit még nem tanult meg. Pláne, amit még nem tanítottunk meg neki. A gyerekek éppen azért gyerekek, mert még nem felnőttek, ezért sok mindent nem tudnak még, amit mi (sem). Nekünk, felnőtteknek sokkal-sokkal több nézőpontváltásra lenne szükségünk. Arra, hogy tudjunk a gyerekek fejével gondolkodni, az ő szemükkel látni a világot. Egyrészt rengeteg bosszúságtól kímélnénk meg magunkat, ha meglátnánk a kíváncsiságot a babáját miszlikre szétszerelő gyerek szemében. A szekrényre felmászó lurkóban, hogy „igen, meg tudtam csinálni!”. Vagy akár a verekedő kisfiúban, aki folyton a testvérét gyapálja, az áldozatot és a szeretetéhséget. Másrészt a gyerekek is sokkal inkább éreznék a szeretetünket. Nincs szükség arra, hogy szakkönyvekből tudjuk meg, milyen gyereknek lenni, milyen vágyak, motivációk jellemzőek a kicsikre. Elég emlékeznünk. Mindannyian voltunk gyerekek.
3. Ne vedd magadra!
A kicsik, néha úgy látszik, ismerik a gyengéinket. Időnként egyenesen gonosznak tűnnek. Anya, nem szeretlek! Apa, menj innen, anya altasson! Inkább a nagyihoz akarok menni! Azt kívánom, hogy az óvó néni legyen az anyukám! Ám amikor éppen a véknyunkba vágnak, az annak a jele, hogy óriási bajban vannak. Elkeseredésük, magányuk mondatja mindezt velük. Ha ilyenkor magunkra vesszük, megsértődünk, akkor nem tudunk nekik segíteni. Sőt, még mélyebbre taszítjuk őket. A kicsik egyáltalán nem gonoszak, és nem akarják szántszándékkal ostromolni gyengeségeinket, de sajnos a gyereknevelés természete ilyen. Dolgoznunk kell magunkon sokat, hogy azt tudjuk adni nekik, ami magunknak sem adatott meg. Ami épp nekünk hiányzik a legjobban. Ha azt várjuk, hogy a gyerekek pótolják mindezt, bebizonyítsák, hogy szerethetőek és értékesek vagyunk, akkor ezt most megmondom, hogy nem fog sikerülni. Mindezt magunknak kell megadni, s csak akkor tudunk elvárások nélkül feléjük fordulni, s nem folyton saját sérelmeinket kompenzálni.
4. Minden változik, ez is el fog múlni egyszer
A világ, a dolgok természete a változás. Minden állandó mozgásban van. Amikor épp egy problémával nézünk szembe, nagynak és súlyosnak látjuk, mintha nagyon közelről néznénk egy festményt. Nem látjuk az összefüggéseket, elveszítjük a hitet, hogy valaha meg tudjuk majd oldani. S talán éppen ez az, amivel rögzítjük, bebetonozzuk a bajt. Amikor zaklatják az iskolában, bepisil, vagy épp nem tud kakilni, nem akar enni, állj meg egy kicsit! Lélegezz! Repülj el gondolatban a jövőbe, amikor már mindez megoldódott! Érezd a megkönnyebbülést! És most, hogy eltávolodtál – ahogyan hátrébb kell lépni a festménytől is, hogy valóban szemügyre vehessük – vizsgáld meg, hogyan tudtad segíteni, könnyíteni a változást! Biztos lehetsz benne, hogy ez a probléma, ez a hiszti, ez a nehézség is el fog múlni.
5. Én vagyok a minta!
Mi az, amit meg szeretnénk tanítani a gyermekeinknek? Hogyan kell szenvedni? Magunkból mártírt csinálni? Másokat a hátuk mögött kibeszélni? Vagy megélni az örömet? Hálásnak lenni mindenért, amink van? Ha nem sikerül újra és újra megpróbálni? Elfogadni a hibákat? Megbocsátani magunknak és másoknak? A gyerekek minden lépésünket áhítattal figyelik és utánozzák. Érdemes legalább miattuk fejlődnünk.
Pethő Orsolya pszichológus
