Hihetetlen, hogy hamarosan nyélbe üthetjük az első ingatlanbefektetésünket! Már minden készen állt arra, hogy belevágjunk, amikor megkaptuk a rossz hírt: Józsi papa kórházba kerül. A Család a dombon története így egy egészen más fordulatot vett. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Csilla örült, én örültem és aggódtam, Norbi pedig intézkedett. Bement a bankba, és tájékozódott. Találtak egy nagyon kedvező vállalkozói hitelt, amit nagyon rövid átfutási idővel tudnak is folyósítani. Legnagyobb meglepetésemre Józsi papa abszolút támogatta az ötletet. Norbival oda-vissza átbeszélték és átszámolták a teljes finanszírozást, és miután megkaptuk a bank ígéretét, rábólintott, hogy mehet a dolog.
Márti maminak nem nagyon tetszett, ő kockázatosnak látta, és azt hiszem, nem is igen értette, miért kell nekünk egyáltalán ilyesmibe belevágnunk. De nem ellenezte. Minél közelebb kerültünk a megvalósuláshoz, én annál izgatottabb lettem. Nem tudtam eldönteni, hogy pozitív vagy negatív az az érzés, ahogy a gyomrom ugrál a gondolatra, hogy hamarosan nyélbe ütjük az első ingatlanbefektetésünket. Úgy gondoltam erre, hogy elindulunk egy új, ismeretlen úton, amin egyelőre nem tudom, hogyan fogunk helytállni.
Következő hét keddre beszéltük meg Csillával és az ügyvéddel a találkozót, amikor megkötjük az adásvételi szerződést. Vasárnap este vacsora közben jött a telefon Márti mamitól: Józsi papát rohammentő vitte be a kórházba. Rosszul lett, zihálva vette a levegőt, lilára színeződtek a végtagjai, mindene fájdalmas ödéma. Bettivel most mennek utána.
‒ Nagyon félek, kisfiam – mondta végül anyósom, és elsírta magát. ‒ Ti nem is tudjátok, apátok mennyire beteg.
Norbi erre nem válaszolt, csak annyit, hogy bemegy. Letette a telefont, és öltözködni kezdett – mert az első igazi kánikulás napon a család összes férfi tagja egy szál alsógatyában ült a vacsoraasztalhoz, pedig a házban ennyire nem volt jó idő.
‒ Hívj majd fel, ha megtudod, hogy van – kértem, miután pár szóval elmondta, mi történt. Kilépett az ajtón, aztán vissza, és megölelt. Ebből tudtam, hogy komolyan aggódik.
‒ Biztos hamar meggyógyul a Józsi papa ‒ vigasztalt kedvesen Palkó, amikor visszaroskadtam az asztalhoz. Misi befúrta magát az ölembe.
‒ Elmenjek okosan fogat mosni? – kérdezte, és átölelte a nyakam.
‒ Az jó lenne, igen.
‒ És nem kell fürdeni?
‒ Nem is tudom. Kiizzadtatok.
‒ Á! – legyintett Palkó, és gondterhelt arccal hozzátette: ‒ Ilyen helyzetekben nem kell ezzel húzni az időt.
‒ Rendben. Bújjunk az ágyba koszosan és büdösen.
‒ Hurrá! ‒ kiáltott fel Misi. ‒ Szeretlek, Anya! És nem is vagy büdös.
‒ Köszönöm, én is szeretlek, Misikém.
Misi elégedetten lehuppant az ölemből, és elindult az emeletre. Palkó is megölelt és adott egy cuppanós puszit.
‒ Téged is szeretlek, Palkó.
‒ Marcikám, téged is ‒ vettem ki legkisebb gyerekem az etetőszékből, amibe még néha, főleg vacsorakor hajlandó volt beleülni, és őt is jól megpuszilgattam. – Te is szeretsz? – kérdeztem, és Marci bólogatott:
‒ Mmmm.
Mikor fog beszélni?
‒ Mondd: igen!
‒ I.
‒ I-gen!
‒ I-e.
‒ Na jól van ‒ sóhajtottam. Ami késik, nem múlik.
A gyerekek tényleg nagyon jól viselkedtek, mégiscsak megfürödtek gyorsan, utána rövid mese, és már aludtak is. Miért nem lehet mindig így? Persze anélkül, hogy valami rossz történne.
Lementem a konyhába, hívtam Norbit, nem vette fel. Bettit is tárcsáztam, ő sem. Márti mamit meg sem próbáltam. Mi lehet Józsi papával? Zuhanyzáskor bevittem magammal a telefont, de nem hívtak. Gondoltam, amíg várom Norbit, megnézek egy filmet, úgyis ezer éve nem tévéztem. Kitártam az ablakot, mint minden nyáreste, amióta végre lett szúnyoghálónk, hadd jöjjön be a friss levegő. A nappali hőség ellenére estére még lehűlt az idő, így kellemes hűvös kúszott be a szobába, és behallatszott a tücsökciripelés. A cicák odagyűltek az ablakpárkányra. Adtam nekik még egy kis vacsora-utánpótlást és egy kis cirógatást. Aztán a délutáni jeges teát megmelegítettem, bevackoltam magam a fotelbe és betakaróztam egy vékony pléddel.
Az egyik csatornán épp egy Poirot-történet ment, az egyik kedvencem, de nem nagyon tudtam a filmre figyelni, folyton elkalandoztak a gondolataim. Eszembe jutott az előző évi dalmáciai nyaralás, ahova együtt mentünk Bettiékkel és a nagyszülőkkel. Józsi papa már akkor sem nagyon jött le velünk a partra. Főzött, olvasgatott, pihent, ebéd után őrizte az alvó Marcit és Olivért, hiába mondtuk neki, hogy a sós tengervíz biztos jót tenne a fájós lábának. Az egyik legjobb nyaralásunk volt, tökéletes, árnyas part, meleg víz, béke és nyugalom. Rengeteget nevettünk, a gyerekek élvezték a strandolást, esténként várost néztünk, fagyiztunk, és miután a gyerekek elaludtak, jókat beszélgettünk a lugassal borított teraszon.
Bettiék ebben az évben inkább messzebbre, Olaszországba akartak menni. Mi közelebbre foglaltunk szállást, az Isztriára, Márti mamiék mégsem akartak velünk jönni, mondván, túl megerőltető az utazás. Meg nem is bírják a meleget.
Agatha Christie krimije is nagy melegben, klasszikusan egy egyiptomi ásatáson játszódott, de a történet fonalát elvesztettem. Már azon járt az eszem, milyen jó biznisz lenne egy apartmanházat venni valamelyik tengerparton. Nekünk is lenne hol nyaralnunk, és jó pénzért ki lehetne adni. Sokan csinálják, miért ne tudnánk mi is? Na, majd ha ott leszünk, körülnézek. Józsi papáék, a húgával, Juci nénivel közös balatonmáriai ikerháza is jó pénzt hozott hosszú évekig, amíg kiadták. De ahogy megszületett az első unoka, Palkó, Józsi papa kijelentette, hogy nem adják ki többet a házat, legyünk kint a Balcsin, amennyit csak akarunk. És mi sokat akartunk. Majdnem minden hétvégén kimentünk, többször egy-két hétre is kiköltöztünk.
Szerettem, ahogy egy-egy szobában összezsúfolódtunk. Márti mami és Józsi papa lent a félszobában, az egyetlen hűvös helyiségben, Bettiék a kisebb, mi a nagyobb tetőtéri szobában. Az utazóágyban az aktuális legkisebb gyerek, a többiek az összetolt heverőkön és a földre tett matracokon. Milyen nagyokat szoktunk aludni így együtt!
Arra riadtam fel, hogy Norbi finoman rázogat.
‒ Elaludtál. Hívtalak, de nem vetted fel.
‒ Bocs. Hány óra? Hogy van apukád?
‒ Nem jól. Az intenzíven van. Tizenegy múlt.
‒ Az intenzíven? ‒ ébredtem fel teljesen.
‒ Igen. A mentőben elvesztette az eszméletét. Majdnem leállt a szíve. Valószínűleg a veséje okozza, gyakorlatilag nem működik, már ki tudja, mióta. Új vese kellene neki, de nem biztos, hogy műthető. Ráadásul hosszú a várólista.
‒ Akkor mi lesz?
‒ Nem tudom. Dialízis.
‒ Istenem! Milyen gyakran?
‒ Nem tudom. Mellette persze szigorú diéta. Legalább talán lefogy valamennyit.
‒ Magához tért?
‒ Nem mondanám. Egy rövid időre igen, de nem hiszem, hogy érzékelt minket, rögtön visszaaludt, kapott mindenféle gyógyszert. Csak pár percig maradhattunk bent, Anya kicsit tovább.
‒ És ő hogy van?
‒ Szörnyen. Egyfolytában sír, hogy ő tudta, hogy nagy a baj, mondogatta Apának, hogy menjen el orvoshoz, de Apa hallani se akart róla. Magát hibáztatja, hogy miért nem volt erőszakosabb, vagy miért nem szólt nekünk.
‒ Ezt mondjuk én sem értem.
‒ Azt mondja, nem akart minket terhelni.
‒ Na, jó, basszus. És most mi lesz?
‒ Betti hazavitte anyut, nem lehet az intenzíven bent maradni. Holnap majd meglátjuk.
‒ Mit mondanak az orvosok, meddig lesz ott apukád?
‒ Semmit nem lehet még tudni. Feküdjünk le! Holnap hétfő.
Holnapután pedig kedd. A találkozó az ügyvéddel – jutott eszembe, de nem mondtam ki hangosan. Nem akartam még választ a megfogalmazni sem akart kérdésre.
Másnap Márti mami szabadságot vett ki, Betti sem ment tanítani, egész nap a kórházban voltak, illetve rohangáltak a kórház, a bolt és a lakás között. Józsi papa reggelre magához tért, és a körülményekhez képest állítólag egész jól volt. De Betti nem nyugodott meg:
‒ Nem mondott egy poént se. Nem humorizál, nem vigyorog. Mintha nem is ő lenne. Ez ijesztőbb, mint a színe, pedig nagyon sárga. Komolyan. Olyan, mintha beletörődne, hogy nagy baj van. Be kellene hozni a gyerekeket délután, szerintem az segítene kibillenteni.
Így hát ovi után felpakoltam a gyerekeket, és bementünk a kórházba. Norbi, Tomi és Olivér már ott vártak az épület előtt. Norbi tartott egy rövid eligazítást, hogyan kell bent viselkedni. A gyerekek komoly arccal bólogattak. Elindultunk befelé, amikor Betti elénk jött.
‒ Nem jöhettek be. Gyerekek egyáltalán nem mehetnek be az intenzívre.
‒ De én be akarok menni a papához! – mondta Misi, mire a többiek is rázendítettek. ‒ Én is be akarok!
‒ De nem lehet, drágáim.
‒ Ez nem igazság!
‒ Tudom már! ‒ kiáltott fel Palkó. ‒ Akkor kiabáljunk be neki az ablakon!
‒ Nem szabad a kórház udvarán kiabálni – mondta Betti.
‒ Miért? Szerintem ez tök jó ötlet – mondta Tomi, és már el is indult az intenzív osztály felé. ‒ Úgyis pont az ablak mellett van az ágya. Gyertek, skacok! Hadd tudja meg Józsi papa, hogy itt vagyunk.
A gyerekek úgy mentek utána, mint a régi ifjúsági filmekben a csapatvezető után a kisdobosok. Épp csak nem daloltak. Megálltunk az intenzív osztály alatt. Tomi gyorsan begyakoroltatta a mondatot: „Szeretünk, Józsi papa, gyógyulj meg!” Megvártuk, amíg Betti felér, és megadja a jelet, azaz bukóra nyitja az ablakot. Tomi intett, a gyerekek pedig, amilyen hangosan csak bírtak, felfelé fordulva óriásit kiáltottak:
‒ Szeretünk, Józsi papa, gyógyulj meg!
Kijöttek a könnyeim. Betti egy perc múlva már ott is volt, és elmesélte, hogy Józsi papa hallotta, és végre, először, amióta itt van, elmosolyodott, és azt suttogta, hogy „jó”.
‒ Na ugye – mondta Palkó, és éreztük, hogy igaza van.
Norbi a kocsiban hozta elő a témát:
‒ Anya felhívott még délelőtt, hogy ha nem haragszunk, akkor a helyzetre való tekintettel…
‒ Számítottam rá. És meg is értem. Ne is beszéljünk róla többet ‒ mondtam, és éreztem, hogy gombóc van a torkomban. ‒ Légyszi, te hívd fel Csillát, hogy a lakás sajnos tárgytalan.
Elsírtam magam.
‒ Bocs ‒ szipogtam ‒, nagyon szeretem apukádat, és borzasztóan aggódok érte, de annyira szerettem volna, ha összejön ez a lakás.
‒ Majd lesz még lehetőség – vigasztalt Norbi. ‒ Biztos megvan az oka, hogy ennek így kell történnie. Úgy látszik, még nem jött el az ideje.
A könnyeimen át is elmosolyodtam.
‒ Mióta vagy te ilyen spirituális?
‒ Érted, drágám, bármilyen témában szívesen elmerülök – nevetett, és megcsókolt.
Este ő mesélt, segített lefektetni a gyerekeket, akik rövidre fogott hancúrozás után viszonylag hamar elaludtak. Ittunk egy pohár gamási rozét – dédipapa tavaly kísérletezett vele először, és egész jó lett –, sokáig beszélgettünk az élet nagy dolgairól, aztán ágyba bújtunk, és már nem sokat beszéltünk. Igazi gyengéd, szerelmes ölelésből zuhantunk álomba.
Két nap múlva Józsi papát kiengedték az intenzívről, három nap múlva pedig hazaengedték. Naponta kellett járnia dialízisre ‒ bár menni sokáig csak segítséggel, kapaszkodva tudott. Norbi, Tomi és Márti mami felváltva kísérték. Napközben jórészt csak feküdt, és aludt, vagy tévézett. Legnagyobb döbbenetünkre vasárnap, amikor náluk ebédeltünk, bejelentette, hogy megérkezik a vadonatúj, null kilométeres Opel Astra, amit múlt hónapban vett. Márti mami alig tért magához, erről ő sem tudott. Átsuhant a fejemen, hogy a lakásról, illetve a közeljövőben bármilyen befektetésről most már egész biztosan lemondhatunk. Nem értettük az egészet. Hiszen most kapott új céges kocsit, és még van egy éve nyugdíjig. Miért kellett pont most autót venni? De Józsi papa csak legyintett: Hosszú az az egy év. Ki tudja, mi lesz addigra?
‒ Majd versenyzünk a két kocsival, igaz, Mama? – mondta Márti maminak, és óvatosan, hogy ne nagyon rázkódjon a hasa, jóízűen nevetett. Ez tényleg vicces volt, ugyanis Márti mami a jogsija megszerzése óta, azaz vagy negyven éve, egyáltalán nem vezetett – csakúgy, mint anyu, akivel, mint nemrég egy beszélgetés alkalmával kiderült, anno együtt jártak KRESZ-re. Úgy tűnik, a csoportjuk nem volt valami sikeres. Márti mami ki is jelentette, hogy ő soha nem fog vezetni. Mint ahogy már biciklizni és úszni sem fog megtanulni soha ebben az életben.
‒ Soha ne mondd, hogy soha! – mondta Józsi papa, de nem nevetett.
A Család a dombon történetének eddig megjelent részeit itt találod.
