Reggel fél 6. Épp a másik oldalamra fordulnék, amikor két kis hálózsákos alak tűnik fel az ágy végében. A nagyobb kajánul vigyorog, és egy „Jóóóóó reggelt, anyaaaa!” csatakiáltással, meg egy jól irányzott tigrisbukfenccel máris rajtam terem, a kisebb utána, koccan a fejük, valaki máris sikít, pedig még három perce sem vagyok ébren. Legalább nem húz már vissza az ágy, gyorsan megvigasztalom a rózsazsín hálózsákost, ugrás ki az ágyból, gyerünk öltözni!
„Anya, olyat adjál, amin van valami mesefigura. Nem, a dinós nem jó. Ezt a zoknit nem tudom felhúzni, szűk. Segíts!” Közben a kicsit próbálnám még a pelenkázón tartani, hogy ne ugorjon fejest a gyerekszoba parkettájára. Ő még nem reklamál a ruhák színe, mintája miatt, kész csoda, kiélhetem magam a designerkedéssel. Ha véletlenül apa öltözteti őket, az általában meglátszik, de ő nem a stílusra megy, örül, ha megtalálja az évszakhoz passzoló ruhadarabokat.
Végre mindenki teljesen nappali szettben, csak én állok pizsamában, na de hol a kávém?! A kicsi vadul lobogtatja előttem az unikornisos tányért, hogy nézzem meg, nincs benne semmi, és ő már éhes, a nagy cornflakest akar (mindig cornflakest akar).
Tízóraiig még háromszor összevesznek, kibékülnek, majd még egyszer, de akkor végleg. A nagyfiam belekezd az „Én nem kérek gyümölcsöt, semmit sem eszem, na jó, egy almát mégis” örökzöldbe, ha látja, hogy a kicsi enné az övét is.
Délelőtt séta a pékségig, hogy apa is haladjon a home office-ban. Csak elindulni nehéz, főleg, amíg még hideg volt, az overall-sapka-sál szentháromság felvarázsolása a gyerekekre kb. mint egy bűvészmutatvány. De megéri, mert bogárnézegetéssel, pocsolyába ugrálással, kerítésre felmásszással, szemétösszeszedéssel és kutyaháborítással együtt 45 perc oda-vissza, még pár futkározás, és ebéd.
Étkezés után, bár ráférne az étkezőasztal körüli térre egy komplett nagytakarítás, csak gyorsan elpakolok, és kezdetét veszi az elcsúsztatott altatás. Előbb a kicsi, aztán, ha gyorsan elalszik, akkor a nagy, előtte egy kártyajáték apával, teljen hasznosan az az ebédszünet, fejből egy mese, könyvből két mese, próbálok jó unalmasat, közben azon gondolkodom, el kellene már engednem a délutáni alvást az ovisommal, mert mire ő is elalszik, kel is a kisebb, és nehéz csendben tartanom őt, hogy mindenki tudjon pihenni.
Mintha tényleg az evések köré szerveződne a nap, felkelés után uzsonna, lehetőleg mindenki ugyanazt egyen, elkerülendő a balhét. Ha sütünk muffint, fánkot, gyors croissant-t, a két kicsi a fellépőről dirigál, egymást lökdösik, ki férjen oda kavargatni, nyújtani a tésztát, kész anarchia. De 10 perc néma csönd, amíg megeszik! Imádom.
Délután csinálunk esetleg még ovis feladatot, a festés a kedvencem, a kicsit beültetem az etetőszékbe, adok neki is ecsetet, de valamiért azt hiszi, ezt is meg kell enni. A nagy festene még, nyitott szájjal koncentrál a színkeverésre, aztán jön, hogy adjak neki gyerekollót, mert ki is kell vágni. Hol a ragasztó? A ragasztót senki sem tudja, volt egy UHU, de beszáradt, úgyhogy mindent is celluxszal ragasztunk, az a biztos. Ha jó idő van, a társasház kertjébe lemegyünk még, homokozás, bunkizás, kismotorozás, egymás cincálása (na jó, erre bármikor bárhol képesek), és ha szerencsém van, pár órát kinn tudunk lenni.
A vacsora előtt még próbálunk valami értelmeset játszani, hangoskönyvezni, és igen, mesét is néznek, mert van tévénk, nekem is egy idegrendszerem van. Vacsi után már csak egy felvonás az elveszem a játékodat, örökre összevesznek című drámából, aztán lehet is menni fürdeni, itt a fürdés is program, mindennap, csak hajmosáskor törik el a mécses (újra), vagy a körömvágáskor, de szerencsére abból csak egy van egy héten.
Nyolckor kezdődhet is a maratoni és az elcsúsztatott altatás, hogy fél 10-re el is aludjanak a gyerekek (persze ha előtte eljátszottuk legalább 10-szer a „Ma apával akarok, nem, mégis anyával, na jó, talán jobb lesz apával!”-t).
Káosznak hangzik? Mi csak családnak hívjuk!
Forrás: Anyaklikk
