Az ügyvéd gyönyörű biedermeier bútorokkal, üvegvitrinekkel, perzsaszőnyegekkel berendezett irodájába hárman léptünk be. Norbi tartotta az ölében Marcit, hogy én, az „ügyvezető”, zavartalanul tárgyalhassak, aláírhassak. A fiatal ügyvédet nem zavarta, hogy egy gyerek is van velünk – neki pár hónapos volt épp az első babája. Marci amúgy is jó gyerek, gondoltam, jól ellesz. Ahogy Móricka elképzeli… Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Az első tíz perc békésen telt.
– A cég neve?
– Palmimar Kft. – előző este hosszas, megfeszített agymunka és rengeteg röhögés közepette találtuk ki ezt a frappánsnak és pozitív hangzásúnak gondolt mozaikszót.
– Hát az meg mi?
Norbi büszkén emelte fel Marcit:
– Ő belőle a „mar”! Az eleje a másik kettő.
– Áhá! Értem. Főtevékenység?
Azt is kell választani? Amíg azon őrlődtünk, hogy „ingatlan bérbeadása és adásvétele” vagy – Norbi MLM-bizniszéhez – „kereskedelem” legyen-e a főtevékenységünk, esetleg könyvkiadás, Marci is szeretett volna magának másik főtevékenységet választani. Egyre erőteljesebben fészkelődött Norbi ölében. Norbi erre (még mindig lelkesen) elkezdte vele róni a köröket a szobában, mutogatva neki a szép porceláncsecsebecséket. Ez nem volt jó húzás, mert Marcinak annyira megtetszettek, hogy visított, hogy játszhasson velük.
Norbi kezdte magát roppantul kínosan érezni. Diszkrét szájzárral a kezembe nyomta Marcit, naivan azt gondolva, nálam elhallgat. Zavarában elfelejtette, hogy Marci, ha baja van, cicin szeret megnyugodni, főleg, ha félméteres körzeten belül lévén megérzi rá a lehetőséget. Máris matatni kezdett, majd mikor látta, hogy kicsi a hajlandóságom, ráerősített, és próbálta befúrni magát a blúzom alá.
Szoptatni az íróasztal másik oldalán ülő ügyvéd úrral szemben már valóban nem illett volna, ezért a kecskelábú székemet gyorsan a szoba átellenes végébe húztam (rutinosan már a belépéskor felmértem a terepet), befordultam a sarokba, hogy Marcit elhallgattassam, és egyik kezemben tartva az otthon összeírt listát, szépen bediktáltam a választott TEÁOR-számokat.
Mire alá kellett írni az aláírnivalókat, Marci is jóllakott és megnyugodott. Fel is élénkült. Ügyvédi engedéllyel mászott négykézláb körbe-körbe, asztal alá, szobor mögé. Norbi kísérgette, és mentette a vázát a lelógó csipketerítőn, a számítógép vezetékeit a csábító konnektorban, a vitrin, csapkodásra ingerlő Tiffany-üveg ajtóbetéteit.
Aztán Marci hirtelen abbahagyta a felfedezőutat. Persze csak azért, mert kakilás közben jobb egy helyben maradni. A perzsaszőnyeg új funkciót kapott: pelenkázóvá avanzsált. Mire felkerült a tiszta pelus, a papírok is elkészültek. Újdonsült, boldog cégtulajdonosokként, ránk jellemző módon, szaros pelenkával a kezünkben intettünk búcsút az irodának.
Hétvégén, a gyerekek mellett lehetetlen volt dolgozni, és igazából nem is akartam, úgyhogy csak hétfőn reggel, pár óra alvás után (mert megint éjszakáztam) vethettem magam bele a munkába. Palkót és Misit Norbi levitte az oviba. Besandítottam a szobába. Marci szépen elmélyülten, békésen játszott. Ez reményt adott, hogy hagyni fog dolgozni, bár számtalanszor bedőltem már neki, amikor látszólag elvolt – zene mellett főzőcskézett, épített, kirakózott, kisautózott, pakolgatott, olvasgatott. Ám mikor sutyiban nekiálltam valami alkotótevékenységnek, vagy hivatalos ügyben próbáltam telefonálni (nyomdával, könyvelővel), ne adj’ isten bekapcsoltam a laptopot, azt valahogy azonnal megneszelte.
A következő másodpercben már a nyers tojásokat rendezte a hűtőben, állt a konyhapulton vitamin után kutatva, terített a porcelántányérokkal, forró vizes fürdőt készült venni a kádban ruhástul, magára rántotta a függönykarnist, vizes vécékefével felmosta a lépcsőt, freskót készített a falra zsírkrétával, vagy óriás csigabigát rajzolt a lenvászon kanapéhuzatra alkoholos filccel, esetleg tüzet rakott a kemencében. De minimum rajtam tornázott, visított a fülembe, ő akarta csépelni a billentyűzetet, ki-be dugdozta a konnektort, dörömbölt az ajtón, hogy ki akar menni az udvarra, vagy galád módon harmadszor is „direkt” bekakilt.
Reméltem, hogy most nem forgat semmit a fejében. Bátran bekapcsoltam a gépem, hogy beillesszem a könyv elkészült szövegébe a vicces illusztrációkat, amiket egy régi ismerősöm rajzolt meg végre, hosszas rábeszélésre. Alighogy betöltődött a dokumentum, megjelent Marci. Odavonszolt a hűtőhöz.
– Khé jo.
– Joghurtot kérsz? Ez jó lesz?
Hümmentett, hogy igen. Ráadtam az előkét, adtam neki kiskanalat. Még le se ültem, már megette, és almát kért. Megmostam, felvágtam gerezdekre. Így még nem volt jó, meg kellett hámoznom. Az alma megihlette, beraktuk a CD-t, és együtt énekeltem Gryllus Vilmossal, egymás után legalább hússzor Kányádi Sándor „Alma, alma, piros alma odafönn a fán” kezdetű versét, ami szerintem országszerte a legtöbbször elhangzott költeménnyé vált, lekörözve talán még a Himnuszt is.
Marci közben rajzoltatott is. Kis alma, nagy alma, kukacos alma, piros, sárga, zöld alma, meg még kék és lila is. Utána csigabiga – egész kolónia, szigorúan énekkísérettel. Csigabiga, gyere ki…
Amikor átszellemülten, egyedül rakosgatta egymásra a színek szerint gondosan összeválogatott kockákat, próbáltam visszaosonni a géphez, de nem hagyta magát lerázni. Mindenhova utánam jött. Aztán megint enni kért. Aztán inni. Csak azért, hogy vele foglalkozzak, és ne tudjak dolgozni.
Valójában meg tudtam érteni. Lelkiismeret-furdalásom lett, amiért le akarom rázni, pedig elvileg őmiatta vagyok otthon, ezért kapom a „fizetésem”. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy érdekes módon az annyira nem bántotta az önérzetét, ha csak főzök, teregetek, porszívózok, vagy Emivel csevegek telefonon. Hogy szakítsak időt a munkára?
Újabban esténként is egyedül maradtam. Norbi ugyanis nekiállt felépíteni az üzleti hálózatát: marketingterv-bemutatókat tartott (azaz beszervező meetingeket), hogy MLM-munkatársakat toborozzon. A termékes dobozt egyik este felnyitotta, és a tartalmát kipakolta a fürdőben és a mosókonyhában. Szappan, tusfürdő, mosópor és mindenféle tisztítószer volt benne, meg két zacskó tészta.
– Mégsem adjuk el őket? – kérdeztem. – Nem arról volt szó, hogy abból fizetjük vissza apukádnak a kölcsönt?
– Ja, nem, dehogy! Peti azt mondta, tudod, a szponzorom, hogy akkor fogom tudni értékesíteni a termékeket, ha ismerem, sőt szeretem őket. Ehhez pedig használni kell. Logikus, nem?
– De.
– Mondjuk, az eladás amúgy sem az én műfajom. Nemigen szeretnék mosóport meg szempillaspirált árulni. Nem is fogok.
– Na, ezt sejtettem. De akkor hogy lesz ebből pénzünk?
– Esetleg pár barátnődnek ajánlhatnád.
– Felejtsd el!
– Miért? Anyu már kért mosogatószert, Betti szájfényt vagy mit. Te is megkérdezhetnéd a te famíliád.
– Mondom: felejtsd el! – Kezdtem bepöccenni.
– Pedig ha bizonyos pontértéknyi rendelés összegyűlik, akkor jár egy csomó jutalék. Úgyhogy ha ez elfogy, magunknak is rendelünk újat. Persze sok pontérték akkor lesz, ha sokan belépnek alád, és sokan rendelnek valamennyi terméket. Logikus, nem?
– De – mondtam, és azért sem tettem fel több kérdést.
Ám úgy látszik, úgy érezte, muszáj még egy érvet kinyilatkoztatnia, és kis tipródás után megszólalt:
– Pár hónapon belül akár félmilliót is kereshetünk.
Felröhögtem.
– Hatástöbbszörözés! – nézett rám Norbi jelentőségteljesen, és én nem tudtam rá haragudni. Meg letörni se akartam a lelkesedését. Ki tudja? Hátha tényleg ebből fogunk meggazdagodni. Peti, a „szponzor” (már a szótól rosszul voltam) végül is ebből él, nem is rosszul.
Norbi tehát nekiállt esténként üzlettársakat toborozni – és csodák csodája, azonnal sikerült is jó pár ismerősét rávennie a csatlakozásra. Csak reméltem, hogy senki nem fog csalódni, és a feleségek nem minket fognak hibáztatni, amiért a férjeik elköltik a félretett pénzük, ráadásul esténként egyedül hagyják őket üzletépítés címszóval.
