„Felvettem a napszemüvegem, és vetettem magamra egy pillantást a sarki butik kirakatában. Ahogy kifordultam a sétálóutcára, azzal a svunggal beleütköztem egy nagy férfitestbe. Úgy látszik, a gondviselés nem engedi, hogy újra titkos utakra tévedjek. Ki kell tálalnom” – folytatódik a Család a dombon kalandos és titkokkal teli története. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Még hátra sem dőlhettem, egyik nap felhívott Csilla, az ingatlanközvetítő (akinek Marcika révén sikerült emlékezetes ügyfelévé válnom), hogy most hirdetnek egy garzonlakást, ami az én befektetési céljaimnak tökéletesen megfelel, azonnal találkoznunk kell, mert már két másik érdeklődő is van. Állította, hogy kihagyhatatlan ajánlat. Hamar kell lépni, mert le fognak csapni rá.
Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Norbit már kiakasztottam a több százezres hirdetéssel, az ezres példányszámú könyvkészlettel, nem hinném, hogy belemenne, hogy most még egy többmilliós ingatlanbizniszbe is belefeccoljuk a nem létező pénzünket. Rövid gondolkodás után mégis arra jutottam, hogy a tájékozódás nem árthat. Nem kell elköteleződnöm, de legalább nem fog nyomasztani, hogy esetleg elszalasztottam az évszázad üzletét. A nyári szünet két hét múlva kezdődik, onnantól úgyis csak a gyerekekkel fogok tudni foglalkozni, úgyhogy addig kell intézkednem, amíg van rá lehetőségem. Nem akartam még egyszer Norbi nélkül belevágni semmibe, mégis úgy döntöttem, egyelőre nem szólok neki, csak ha tényleg kihagyhatatlan az ajánlat.
Marcit reggel bevittem a csanába (ahogy a szülők nevezik a családi napközit). Bementem a könyvtárba átnézni az ingatlanos jegyzeteimet, hogy felkészülten és objektíven tudjam értékelni a lakást – ne pedig az érzelmeim alapján. Volt időm, mert Marci mostanában már ott aludt ebéd után. Nem én akartam, így alakult. Egyszer, amikor a többiek alváshoz készülődtek, ő is kért kiságyat, és önszántából, jókedvűen lefeküdt. A dadus kérte, hogy ne menjek be, lássuk, mi lesz. Az lett, hogy Marci pár perc alatt szépen elaludt, és attól fogva mindig maradni akart. Úgy látszik, a kis szervezete mégiscsak igényelte napközben is a pihenést.
Szóval volt időm. Összeírtam a főbb szempontokat, a kérdéseket, amikre minden ingatlanbefektetőnek tudni kell a válaszokat, hogy otthon el tudja végezni a szükséges kalkulációkat az üzlet megkötése előtt. Elkapott a lelkesedés. Dél előtt pár perccel léptem ki a könyvtárból, s hogy el ne késsek – délre beszéltük meg a találkozót – nagy lendülettel vettem az irányt a sétálóutca felé, ahol az ingatlaniroda állt.
A nap ragyogott, s bár még csak most kezdődött a hónap, igazi júniusi nyári meleg volt. Felvettem a napszemüvegem, és vetettem magamra egy pillantást a sarki butik kirakatában. Ahogy kifordultam a sétálóutcára, azzal a svunggal beleütköztem egy nagy férfitestbe.
– Elnézést! – mondtam, és fel se néztem, csak siettem volna tovább. De a férfi megfogta a vállam.
– Hát te? Hova mész? Nem is mondtad, hogy bejössz.
Norbi?! Ez hihetetlen! Hogy ne lássa a zavaromat, szorosan megöleltem. Úgy látszik, a gondviselés nem engedi, hogy újra titkos utakra tévedjek. Ki kell tálalnom. Kibontakoztam az ölelésből, és próbáltam könnyedén férjem szemébe nézni:
– Megyek az ingatlanközvetítőhöz.
– Minek?
Vázoltam gyorsan az ajánlatot. Legnagyobb meglepetésemre Norbi nem akadt ki, sőt azt mondta, meghosszabbítja az ebédszünetet, ráér később visszamenni, és bejön velem. Láttam rajta, hogy nem ellenőrizni akar, hanem tényleg kíváncsi. Megkönnyebbült szívvel lépdeltem mellette.
Csilla felpattant a helyéről, ahogy beléptünk. Sejtelmesen mosolygott.
– Nem mondok semmit, majd a lakásban. Menjünk is át rögtön – mondta, és kiterelt minket az ajtón. Látszott, hogy tényleg be van zsongva. ‒ Csak így, gyerek nélkül? – tette még hozzá, és nem sikerült elnyomnia a megkönnyebbülést a hangjában.
– Igen, igen. Bölcsis lett a nagyfiú. Autóval megyünk? – kérdeztem. Felkacagott:
– Ide megyünk, a szomszédba. Nem mondtam? Itt van a lakás a sétálóutcán.
Azzal már elő is vette hatalmas kulcscsomóját, és csodálatos rutinnal elsőre kiválasztotta a kulcsot, ami a kétháznyira levő klasszikus, boltíves kapualj díszes, nehéz faajtóját nyitotta. A széles átjáróban fényesre kopott régi kövek vezettek a meglepően tágas, világos és virágos belső udvarra, a napszítta okker- és málnaszínű házfalak mentén széles járdaként folytatódva. Mintha száz évet visszaugrottunk volna az időben. Nem is sejtettem, hogy Kaposváron, ráadásul a belváros legközepén ilyen titkos gyönyörűségek léteznek.
A napsütötte, girbegurba udvaron egy vastag törzsű, öreg, hajlott fűzfa és egy hatalmas, éppen érő cseresznyefa állt, körülöttük a kovácsoltvas kerti padok mellett csoda szép egynyári virágok hatalmas fadézsákban. A cseresznyefa egyik vastag ágán hosszú kötélhinta himbálózott – te jó ég, mikor lesz a mi cseresznyénk ekkora? ‒, az üres, füves részen pedig egy derékmagas oszlopra helyezett gyönyörű, indamintás kőtál állt.
– Madárfürdő – mondta Csilla büszkén, mintha az egész kis birodalom az övé volna.
– Már csak a madárcsicsergés és egy szökőkút hiányzik – tettem hozzá, mert feltűnt, hogy semmi sem hallatszik be a sétálóutca folyamatos alapzajából.
– Ah! – legyintett Csilla, mint akinek semmiség ezt is elintézni. Odalépett az okkerszínű házrész ajtajához, amihez három széles fehér kőlépcső vezetett fel, és megint csak mágikus ügyességgel kiválasztotta a megfelelő kulcsot.
– Ne lepődjetek meg! – kuncogott, és előrement.
A garzon, a romantikus udvarral ellentétben, fiatalos, modern, nagyon jó ízléssel eltalált minimál bútorokkal volt berendezve. A régies, nagy belmagasság is inkább lofthangulatú volt, semmint öreg bérház – ami anno lehetett. A minőségi tölgy svédpadló az előszobából nyíló konyhában is folytatódott, a fehér konyhabútor mögött fekete táblafalon ott díszelgett a tulajdonos krétával írt üdvözlete: „Az én otthonom a te otthonod.”
– Ötletes marketingfogás – vigyorodtam el, mert máris a felirat szerint éreztem. A lakás úgy volt „tálalva”, ahogy az ingatlanbefektetős nagykönyvben meg van írva. Rend és tisztaság, otthonosság érzetét keltő hangulati elemek: virágok, képek, gyümölcsöstál, szép textilek, a polcokon könyvek, és finom üde illat.
A nagy ablakokon beáradt a világosság, de a kinti verandának köszönhetően mégsem tűzött be a nap. Körbejártuk a kis lakást, ami nem is tűnt annyira picinek. A konyhát egy négyszemélyes étkezőasztal választotta el a fehér falú nappali résztől, ahol a könyvespolc, tévéállvány, egy komód, a dupla ággyá nyitható kanapé és egy fotel kényelmesen elfért a dohányzóasztal körül.
A dolgozósarok egy vastag fa asztallapból és egy fehérre pácolt, fiókos kis szekrényből szerkesztett íróasztalból, és falra szerelt polcrendszerből állt. Fölé ácsolták a kétméteres belmagasságú, halványszürke alapon fehér virágmintás tapétájú galériát, ahol a franciaágy méretű fekhely, a vintage stílusban felújított kedves fésülködő- (vagy laptop-) asztal, és egy fiókos komód is bőven elfért.
A parányi, ám annál praktikusabban berendezett, bájos fürdő az előszobából nyílt, a láthatatlan, falba süllyesztett, plafonig érő beépített szekrénnyel szemben.
Csilla közben folyamatosan beszélt.
– Ilyen lakást még egyet nem találtok! A belváros szívében, a sétálóutca közepén, mégis csendes udvarban; kétsaroknyira van a főiskola, közel a színház, mozi, éttermek, kávézók, posta, park, hipermarketek. Zárható az utcára nyíló kapu, van zárt udvar, tároló. A lakás műszakilag is kitűnő állapotban van, pár éve teljesen felújították: új burkolatokkal, új nyílászárókkal, új vezetékekkel.
A lány pedig tavaly az egészet újrafesttette. És még a bútorokat is itt hagyják, mert nem éri meg nekik a szállítás! Két hátránya is van azért: az egyik, hogy elég magas a közös költség, de a jó hőszigetelés miatt a fűtésen nagyon sokat lehet spórolni, a másik, hogy nincs kocsibeállási lehetőség, de az udvarról nyílik egy – szintén zárható – átjáró a másik utcában levő butiksor parkolójáig.
„Tökéletes! – gondoltam. – És biztosan méregdrága.” Láttam, hogy Norbi is komolyan elgondolkozott.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte Csilla.
– Hát… – nyögtem, mert nem akartam elárulni, hogy majd megveszek ezért a lakásért.
‒ Hát?! – kerekedett el Csilla szeme.
– Mi lepukkant lakásokat keresünk, olcsón. Ez nekünk túl drága lenne.
– Túl drága? Lehet, hogy még nem mondtam az árát? – kacagott fel, mint egy kezdő színésznő, aki nagyon meg akarja mutatni, mit tud.
– Miért, mennyi?
– Hétmillió kettő.
– Mennyi?!
– És ebből még lehet alkudni is. Hatmillió nyolcért vihető, ha azonnal fizettek.
– Hogyhogy? – nem akartunk hinni a fülünknek. A lepukkant külvárosi panellakásokat is többért árulják. – Hol az átverés?
– Sehol. Komolyan. Teljesen tiszta ügy. A lakás jelzálogmentes, egy budapesti vállalkozó apuka vette egy szem lányának, amikor az főiskolás lett. A leányzó most diplomázik, nem marad Kaposváron, már nem kell nekik a lakás, és nem is akarnak vele foglalkozni. Gyorsan el akarják adni. Annak adják, aki azonnal, készpénzben fizet. És persze máris van más érdeklődő.
– Megvesszük! ‒ jelentette ki Norbi, és rám nézett.
– Nem akarjuk átgondolni?
– Ezen nincs mit gondolkozni.
– Meg idő sincs rá ‒ vetette közbe Csilla.
– Biztos, hogy jó áron ki tudjuk adni, és költeni sem kell rá.
– Na de… – pislogtam hol Csillára, hol Norbira.
– Kilépek egy kicsit az udvarra, beszéljetek nyugodtan négyszemközt – mondta Csilla rutinosan, és magunkra hagyott minket. Rögtön nekiszegeztem Norbinak az egyetlen kérdést, ami aggasztott.
– Honnan szedünk hirtelen ennyi pénzt? Hiába ilyen olcsó, ha nincs ennyink.
– Megoldjuk.
– Jövő hétre?
– Nyugi! Kérek apámtól. Tudom, hogy van neki ennyi.
– És ha nem ad?
– Adni fog. Havonta visszafizetjük.
– Nem hiszem, hogy ilyenbe belemegy.
– Akkor veszünk fel hitelt, és egyben odaadjuk.
– És a hitelt miből akarod visszafizetni?
– A bérleti díjból.
– És mire vesszük fel?
– Nem tudom, lehet, hogy erre a lakásra is fel lehet, vagy valami szabad felhasználásút keresünk, nem tudom. Meg kell kérdezni. De ezt a lakást nem szabad elszalasztani.
– Nem tudom. Mennyi bérleti díjat lehet ezért elkérni? Legfeljebb hatvan-hetvenezret. Száz hónap, mire visszajön az ára! Vagy százhúsz, az pont tíz év.
– Igen, ez hosszú távú befektetés. De lesz egy lakásunk tíz év múlva, gyakorlatilag ingyen.
– Ha lesz folyamatosan albérlőnk.
– Igen. Vagy… Ez a lakás nem ennyit ér. Ez legalább két-három millióval többet ér.
– Ez igaz, még kilencért is olcsónak számítana. De ha mégse találunk rá vevőt ennyiért?
– Komolyan, nem te akartál ingatlanozni? Most meg folyamatosan lebeszéled magad.
– Mert betojtam – vallottam be magamnak is. – Nem akarok több hülyeséget csinálni.
– Ez nem hülyeség. Annyi tartalékunk meg van, hogy amíg nem találunk vevőt, esetleg albérlőt, ezt majd végiggondoljuk, abból tudjuk fizetni a törlesztőrészletet.
– Rendben. De te adod be apukádnak.
A Család a dombon korábbi történeteit itt találod.
Tuti, hogy ettől anya kiakad! – nagyik, akik nem akarnak beleszólni, de…
