Többévnyi sivár panelélet után mi, a háromfős kis család úgy döntöttünk, falura költözünk, hogy ott neveljük fel a kisbabánkat és a leendő testvéreit. Azt azonban nem sejtettük, hogy milyen nem várt kihívásokat – no és vendégeket – tartogat még a ház és a boldog falusi élet. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér felolvasásában!
A november csípős hideggel, de fényesen, tiszta levegővel érkezett. Egyik nap derűsen, boldog várakozással rendezgettem a babaszobát, Palkó nagyfiúsan segített. Testvéri szeretete jeléül minden játékát behordta a kiságyba, majd miután elmagyaráztam neki, hogy Misi még egy darabig nem fog tudni ezekkel játszani, akkor kidobálta őket, és inkább a ruháit adományozta oda. Én próbáltam türelemmel viselni nagylelkűségét.
Előkerestem és kimostam a textilpelusokat, a kiságyba való ágyneműket és a babaruhákat. Nem kellett semmit venni, Misi mindent megörökölt Palkótól. Egy-két otthagyhatatlan darabot vásároltam csak szegény második gyereknek. Meghatódva nézegettem a miniatűr bodykat, apró rugdalózókat. Hihetetlen, hogy Palkó is nemrég ekkora volt. Leszedtem és kimostam a falvédőt és a függönyt, megpucoltam az ablakokat. Kedvtelve jártam körbe a házban, és csodáltam, ahogy a lemenő őszi nap aranybarna sugara beragyogja a szobákat. Palkó jókedvűen sertepertélt körülöttem, hisztinek nyoma sem volt.
– Szép a házunk, ugye, Anya? – nézett rám a kis gondolatolvasó. – Szerintem Misinek is tetszeni fog. Mikor szülöd meg?
– Nem tudom, kicsim. Nemsokára. Várod már?
– Igen! – kiáltotta lelkesen, de mielőtt ismét elérzékenyültem volna, hozzátette:
– Unatkozom veled.
Elnevettem magam. Legalább őszinte.
Este, miután Palkó elaludt, holtfáradtan, de a megérdemelt pihenés jóleső békéjével leültünk Norbival, hogy megnézzünk egy jó filmet. Norbi mentateát főzött, és mint a hűvös idő megérkezése óta minden este, megrakta a kályhát, ami még másnap délelőtt is kellemesen melegen tartotta az egész házat. Én a padkára kucorodtam, nekitámasztottam a hátam a forrósodó falnak – jólesett a derekamnak. Norbi elnyúlt a kanapén, és elindította a filmet. Pár perc múlva már horkolt, én pedig elmerültem a romantikus vígjáték idilljében. Egyszer csak furcsa kaparászásra lettem figyelmes. Mintha…
– Áááááá! – akkorát sikoltottam, hogy Norbi egyből vigyázzállásba ugrott.
– Szülsz?
– Egér! Egér! – sipítottam, és mutogattam a lépcső felé, amerre láttam az egeret eliszkolni. Norbi odalépett, de az egér már eltűnt valamelyik ajtó alatt. A lépcső melletti zugból nyílt a vendégszoba, a fürdő és a vécé is. Egyszeriben elátkoztam az ötletet, miszerint nem kellenek küszöbök, hadd fusson a burkolat megszakítás nélkül egyik helyiségből a másikba. Vajon most melyikbe ment be az egér…? Norbi óvatosan benyitott a vécébe.
– Itt nem látom.
– A fürdőben?
– Nincs.
– Biztos? Nézd meg a szennyestartó mögött! Vagy benne? Jaj, befér a lukakon!
Norbi kiborította a szennyest. Én az ajtótokba kapaszkodva figyeltem, menekülésre készen. De szerencsére a ruhák között sem volt.
– Akkor csak a szobába mehetett – mondta Norbi, és belopakodott a játszószobaként funkcionáló vendégszobába. Én szorosan a háta mögött.
– Pszt! – intett, hogy maradjak csöndben, pedig levegőt se vettem. Némán füleltünk.
– Érzed ezt a szagot? – kérdezte Norbi.
– Nem érzek semmit. – Amilyen érzékeny volt az orrom a terhesség elején, most pont annyira nem. Állandóan el volt dugulva, éjjel sokszor arra ébredtem, hogy horkolok. Borzasztó.
– Ez egérszag. Mindjárt idehányok.
Norbi semmilyen szagot nem bír, rögtön felfordul a gyomra. Máris öklendezni kezdett, és kifordult a szobából. Én beljebb merészkedtem. Hallgatóztam kicsit, de nem hallottam semmit. Odaléptem a polchoz, és óvatosan elmozdítottam egy-két könyvet, kirakós dobozt. Belekukkantottam a felső polcon levő kis kancsóba, és ahogy leemeltem, mögötte apró fekete kis rizsszemszerű bogyókat vettem észre.
– Egérszar! Norbi, egérszar van a polcon!
Vezényszóra a másik kancsó mögül, fürge kis kopogással átszaladt az egér a polcon, majd eltűnt mögötte. Bármennyire koncentráltam, hogy ne sikítsak majd, ha meglátom, csak kicsúszott belőlem a sikoly. Rémülten próbáltam felfedezni, hova tűnhetett az egér, amikor Norbi ordítását hallottam meg a vécéből:
– Itt van!
– Hogy került oda ilyen gyorsan? Most szaladt el előttem.
– Nem tudom, most vágtatott át a cipősdobozokon.
Többek között cipőkkel volt tele a vécépolc.
– Nem juthatott oda ennyi idő alatt. Szerencse, hogy még nem csomagoltuk ki az új adag vécépapírt. Áááá! Megint itt van! – hallottam, ahogy az egér az ablakpárkányon fut. Félrehúztam a függönyt, hogy megpillantsam, mire tompa puffanás, egy nyekkenés – a lábam elé esett egy másik, az előzőnél jóval kisebb egér. Azt hittem, infarktust kapok.
– Itt van! – mondta Norbi még mindig a vécében.
Hány egerünk van?
– Van itthon egércsapdánk?
– Egyszer mintha vettünk volna valami csapósat. Meg az apuféle diós-cserepes módszer…
Mielőtt nekiálltunk volna az egérfogókat keresni, első óvintézkedésként előszedtem a szivacshengert, amit télen az ablakpárkányra szoktunk tenni a hideg ellen, és eltorlaszoltam vele az ajtó alatti rést. Miközben feltúrtam a szerszámok és minden egyéb limlom tárolására is szolgáló fatárolót az egérfogó után, azon imádkoztam, nehogy találkozzak még egy példánnyal, mert elájulok.
Egérfogót nem találtam, de kis méretű agyag virágcserepet igen, úgyhogy egyelőre maradt a diós csapda. Ez úgy működik, hogy az ember a lefelé fordított virágcserép pereme alá ügyesen odatesz egy kisebb fajta diót vagy fél diót, középre a cserép alá pedig valami ínycsiklandó falatot, például sajtot. Amint a mohó egér bebújik a cserép alá, a dió kigurul a perem alól, és az egér csapdába esik. Három csapdát is felállítottunk. Egyet a vécébe, egyet a szobába, egyet pedig a lépcső elé – meghalok, ha felmennek a gyerekszobákba! Alaposan kezet mostam, biztos, ami biztos, és felmentem aludni. Norbi még tévézett egy kicsit, megnézte a film utolsó öt percét.
Másnap korán ébredtem, pedig szombat volt, de álmomban is egyfolytában kaparászást hallottam. Kardigánt húztam, és lemerészkedtem. A lépcső aljára érve láttam, hogy a virágcserép lecsapódott. Óvatosan kinyitottam a szobaajtót – ott is! A vécétől nagyon féltem, hátha a klausztrofóbiás egér egyből nekem ront a szűk helyiségből. Dobbantottam párat az ajtó előtt, mielőtt lassan kinyitottam. Háháá! Ez a csapda is lecsapódott. Kerestem egy kartonlapot, és halálmegvető bátorsággal a cserépcsapda alá csúsztattam. Szorosan összefogva óvatosan felemeltem, nehogy kiessen a tőrbe csalt egér.
Kéz nélkül felügyeskedtem a gumicsizmám, majd könyökkel kinyitottam az ajtót és a kis kaput. (Becsukni nem sikerült egyiket sem, csak lábbal behúztam magam mögött, amennyire tudtam.) A szemközti réten szándékoztam szabadon ereszteni a foglyot. Óvatosan letettem és fel-fordítottam a cserepet, de semmi sem mozdult. Belestem a cserépbe – csak a dió gurult ki belőle, érintetlenül. Meglógott! Vagy bele sem ment? Visszarohantam a szobába – már amennyire hordóhasam engedett, és megnéztem a másik két cserepet is. Semmi. A kis dögök hatástalanították a csapdákat!
De hol vannak most? Párat dobbantottam, megráztam a könyvespolcot, meglebegtettem a függönyt – semmi mozgás. Lehet, hogy elmentek? Gyanús. Na, mindegy, bementem a konyhába, hogy megterítsek a reggelihez. Hallottam, hogy fönt, az emeleten mozgolódás támadt – a fafödémen át sajnos minden lehallatszik, ha valaki lép egyet, olyan, mintha döngölővel ütné a plafont –, és nemsokára meg is jelent Norbi, karján Palkóval.
– Kérek szépen kakaót! – mondta a kisfiam, és olyan édesen mosolygott, ahogy csak félig felébredve lehet. Megpuszilgattam finom, ágymeleg arcát, nyakát, Norbi meg közben az enyémet.
– Jó reggelt! Már csinálom is.
Teletöltöttem Palkó csőrös bögréjét az előző nap már felforralt friss házi tejjel, amit a sarki kocsmáros (egyben szőlősgazda, ingatlanbefektető és tehenész) hord ki házhoz hetente kétszer.
– Képzeld, Norbi, minden cserép üres volt, és sehol nem láttam egeret.
– Na! Akkor biztos betojtak és elpucoltak.
Dudaszó harsant a kis utcából.
– Megjött a pékantó! – kurjantotta Palkó.
Norbi betette Palkót az etetőszékbe, és alvós bokszerjében, mezítláb húzni kezdte a kabátját és a cipőjét, hogy kimenjen a hajnalban sült kifliért és kalácsért, amit szombatonként házhoz hoz a kis furgon. A falusi élet luxusai!
– Áááááááááá! – ordított Norbi a következő pillanatban egy hatalmasat, és hallottam, hogy nekiesik az előszobaszekrénynek. Csak azért nem ugrottam oda megnézni, mi történt, mert éppen elájulni készültem. Ugyanis ahogy kinyitottam a mikrót, a pillanat töredéke alatt egyszerre két egér szaladt át a kezemen, végigszáguldottak a konyhapulton, onnan egy kamikazeugrással levetették magukat a földre, és egy pillanat alatt eltűntek a spájzajtó alatt.
Csak ekkor tudtam sikítani, de legalább jó hosszan. A végére Norbi és Ricsi, a jól megtermett péklegény is beért. Ricsi egy kenyérvágó késsel és egy hosszú bagettel felfegyverkezve, mindenre elszánt arccal nézett körbe.
– Mi történt?
– Egér! – köpte ki Norbi az undorító szót, és cipőjét ütésre tartva gyilkos tekintettel nézett körbe. – Benne volt a cipőmben!
Hirtelen hasra vágta magát, és odacsapott egyet a sütő aljához.
– Add ide a kést! – kiáltott Ricsire, aki készségesen, de már szélesen vigyorogva átadta a halálos fegyvert. Norbi párszor bedöfött a sütő alá, de mikor harmadjára sem sikerült egy rágcsálót sem kardélre hánynia, feltápászkodott. Elmosogatta a kést, és visszaadta Ricsinek.
– Pedig itt is van egy – sóhajtott. – Akkor hat kiflit és egy fonott kalácsot, légy szíves. Menj csak előre, hozom a pénztárcám.
– Macskátok nincs? ‒ kérdezte Ricsi.
– Nincs, de nem is rossz ötlet – mondta Norbi, és kezembe nyomta a kosarat. – Mindjárt visszajövök.
– Maradj csak, behozom a kifliket – mondta nekem Ricsi, és mikor visszajött, adott még két cukros brióst grátiszba, a nagy ijedtségre.
Amíg Palkó a frissen lefertőtlenített etetőszékében falatozott, nekiálltam lepakolni a konyhapultot, hogy azt is lemossam és lefertőtlenítsem.
– Hol van az egérke? – kérdezte Palkó.
– Azt hiszem, most a spájzban.
– Megeszi az ennivalót?
– Hú, basszus!
– Meg!
Elöl vannak az almák, a bontott kekszek és a táblacsokim! Biztos, ami biztos, megint dobbantottam párat, mielőtt beléptem a spájzba.
– Ne ijedj meg, ha kiszalad az egérke – mondtam Palkónak. ‒ Elég, ha én esek össze.
– Nem ijedek meg – biztosított Palkó. – Az a barátja?
– Az? Hol? – ugrottam vissza a konyhába.
– Az ott, az ágy alatt – mutatott be Palkó a nappaliba. – Keresi a barátját.
Visszaléptem a partvisért, és amilyen halkan csak tudtam, beosontam a szobába.
– Összesöpröd? – nevetett Palkó.
– Nem, agyoncsapom – mondtam, mire Palkó visítani kezdett:
– Ne csapd agyon!
– Vicceltem, nem csapom agyon – suttogtam – csak kisöpröm az udvarra. Ne ordíts, mert elszalad.
Térdelőtámaszba ereszkedtem, hogy belássak az ágy alá. A rémülettől megakadt bennem a levegő, úgy, hogy még sikítani se tudtam. Az ágy alatt, harminc centire tőlem ott állt a kisegér, és farkasszemet nézett velem. Mozdulni se mertem, és fogalmam sem volt, hogy oldjam meg ezt a patthelyzetet.
Ekkor nyílt a bejárati ajtó, a kisegér sarkon fordult, és mint a villám, eliramodott a vendégszoba felé, és eltűnt az ajtó alatt.
Feltápászkodtam. Norbi állt az ajtóban, vizes fejjel, diadalmas képpel, még mindig csak egy szál bokszerben és kabátban, hóna alatt két vernyogó, tekergőző macskával.
– Bocs, kicsit sokáig tartott, mire sikerült őket megfognom.
– Honnan szerezted ezeket?
– Szilágyiéktól. Az udvaron kellett őket hajkurásznom. Bebújtak a bokor alá, és az istenekért nem akartak előjönni. Be kellett másznom értük.
– És most mit akarsz velük csinálni?
– Eleresztem őket.
Azzal a lábát hátranyújtva benyomta az ajtót, és ledobta a macskákat.
– Szimat!
Rám tört a röhögés. A két macska, mint akik korcsolyázni tanulnak, eszeveszett kepesztésbe kezdtek a járólapon. 180 fokos fordulattal rögtön nekirontottak a csukott ajtónak, majd amikor leesett nekik, hogy ez a menekülési útvonal el van zárva, újabbat kerestek. Berohantak a konyhába.
– Nyisd ki gyorsan a spájzajtót! – ordította Norbi.
– Dehogy nyitom! Mindent le fognak verni.
De Norbi odaszaladt, és kitárta az ajtót. A macskák megijedtek, elrohantak az ellenkező irányba. Norbi a nyomukban. Kinyitotta a vécéajtót és a vendégszobát is.
Palkó tapsikolni kezdett örömében.
– Állj meg! – kiáltottam Norbira, és próbáltam nem röhögni, nehogy megsértődjön. – Ha te is rohangálsz, nem fognak tudni vadászni.
– Jó. Próbáljuk meg szobánként.
A macskák épp a vendégszoba hátsó sarkában rettegtek, úgyhogy rájuk csuktuk az ajtót. Az ajtó elé odatettem a szivacshengert, nehogy az egerek, ha egyáltalán bent vannak, meg tudjanak lógni.
– Hagyjuk őket egy ideig, addig reggelizzünk meg.
Így is tettünk. Közben próbáltam nem gondolni a spájzban és a sütő alatt rejtőzködő egerekre.
Reggeli után Palkó építeni szeretett volna, úgyhogy leültünk a nappaliban játszani – a helyzetre való tekintettel most nem a szőnyegre, hanem szigorúan a kanapéra. El akartam húzni a függönyt, hogy jobban lássunk, de még időben észrevettem, ahogy egy újabb barna egér boszorkányos ügyességgel fölfelé rohan rajta, átmászik a karnisra, azon végigszalad, és átpottyan a könyvespolcra – ahol már várta egy barátja. Édeskettesben végigkocogtak a könyvek előtt, és egy alkalmas helyen bebújtak mögéjük.
– Norbi, hozd át, légyszi, a macskákat, itt vannak az egerek! – mondtam idegesen, és visszaültem a kanapéra, próbáltam felhúzni a lábamat is, ami a hatalmas hasamtól már nemigen ment.
Norbi most könnyen meg tudta fogni a macskákat, ugyanis a két lusta dög már teljes nyugalomban ott aludt összegömbölyödve az ágy közepén. Persze most felijedtek, és amint talajt értek, megint menekülőre fogták. Először is felugrottak a polcra, mire én ordítozni kezdtem, hogy mindent le fognak verni. Norbi és Palkó is elkezdte kergetni őket, mire az egyik berohant a konyhába, a másik meg átugrott a függönyre, és ott lógott pár másodpercig, mint egy kifeszített plüsscica a kirakatban, aztán leugrott, és mint akit felhúztak, elkezdett körbe-körberohangálni a szobában. A kanapén, a kemencepárkányon, a padkán, a kis asztal tetején. Palkó ettől valamiért megijedt, sírni kezdett, és belém csimpaszkodott.
Norbi a konyhában a másik macskát próbálta elkapni. Sikerült is beszorítania az egyik sarokba, miután a macska végigviharzott a konyhapulton, leverte az egyik fonott kaspómat, a papírtörlőt, és felborított pár műanyag poharat. Már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Kitártuk az ajtókat, de még így is beletelt vagy tíz percbe, míg mindkét macskát sikerült kikergetni a házból.
– Na, akkor most bemegyek a városba, és veszek valami szuperbiztos csapdát – mondta Norbi, miután szusszant egy percet.
– Oké, de siess! Nem bírok sokáig egyedül maradni az egerekkel.
Az egész nap egérmizériában telt. Amerre mentem, mindenhol felbukkantak, de legalábbis hallani lehetett, ahogy apró lábaik szaporán kopognak a polcokon, a járólapon, a fürdőben, a nappaliban. Lehettek vagy öten-hatan legalább.
Norbi csak két klasszikus, azonnal ölő csapós csapdát vett – azokat fel is állítottuk rögtön, egyet a spájzban, egyet a vécépolcon – és több doboz „ragacscsapdát”, amiről én addig nem is hallottam. Norbi javaslatára azokat csak este tettük ki, nehogy mi is beleragadjunk.
Főzni nem volt gusztusom, inkább pizzát rendeltünk, és délután elmentünk egy nagyot kirándulni a szőlőhegybe, csak hogy ne kelljen egy légtérben tartózkodni az egérkompániával. Szerencsére Palkó minden második bokornál és minden harmadik fűcsomónál megállt, mert talált valami érdekeset, úgyhogy nem volt megerőltető a tempó és a táv nekem sem. Hazaérve kicsit még átmentünk Anikóékhoz, és csak vacsorázni merészkedtünk haza. Izgalmas nap volt, Palkó eléggé kifáradt, úgyhogy nagyon hamar elaludt – most nem kellett fél óráig mesélni neki.
Norbi közben felfedezte, hogy a vécé mögött, a pincéből feljövő cső mellett félökölnyi lyuk maradt, kedvenc kőműveseink, úgy látszik, elsumákolták a gipszkartonozást – valószínűleg azon keresztül másztak fel az egerek. Telenyomta purhabbal a lyukat. Jó ronda lett, de legalább ott nem mászkál fel többet semmilyen állat. Miután Palkót lefektettük, beterítettük a lakást a ragacsos csapdával. Minden útvonalra, amerre csak jártak, a polcokra, a konyhapultra és az ablakpárkányokra is tettünk egy-két kartondarabot, amiről nem sajnáltuk a ragacsot, és még diót, sajtot is tettünk rájuk, biztos, ami biztos. Előre örültünk – ezt nem ússzák meg! Most végük!
Hajnalban fura hangra ébredtem. Mintha valami – vagy több valami – halkan, furcsán visítana. Felébresztettem Norbit, hogy menjen le, nézze meg, mi az. Norbi félálomban lebotorkált a lépcsőn, felkapcsolta a villanyt, aztán dübörögve felrohant, feltépte a vécéajtót, és már okádott is. Miután kihányt mindent, amit egy reggeli éhgyomorból ki lehet adni, megrázta magát. Megpróbált beszélni, de az öklendezéstől alig tudott megszólalni.
– A ragacs… blöhgrhrhghm… elkapta… glöhrr… az ege-re… grhoaa… ket.
Nedves szemmel rám nézett.
– Ne menj le, ha jót akarsz magadnak.
– De hát valakinek ki kell őket vinni. Te minden ilyesmitől rosszul vagy, még a babakakától is. Húzok egy gumikesztyűt, aztán majd én elviszem őket.
– Várj! – Jött utánam Norbi, hogy megállítson, de elkésett, mert megláttam a kartonokat, és rajtuk a vergődő egereket. – Ezek még élnek!
Ledermedtem a látványtól. Könnybe lábadt a szemem. A kis barna egérkék haláltusájukat vívták a papírokon – micsoda borzalmas kínzás!
– Adj egy pár munkáskesztyűt! – mondta Norbi – Kiviszem őket.
– Hova? És mit akarsz velük csinálni?
– Hát, muszáj őket agyoncsapni, hogy ne szenvedjenek tovább. Erről a szarról nem lehet őket leszedni élve. Aztán egyben elásom az egészet papírostul az erdőben. Aki kitalálta, azt ragasztanám rá!
– Jaj, istenem! – sírtam el magam, de beláttam, hogy nincs más megoldás, és mélységesen egyetértettem Norbi meglátásával. Betiltanám ezt a csapdát! Gyötört a lelkiismeret, hogy nem láttam előre, mennyire embertelen ez a ragacs. Amennyire ki voltam eddig borulva azon, hogy a ki tudja milyen fertőzéseket terjesztő rágcsálók ellepik az otthonunkat, most annyira sajnáltam szegény egérkéket az értelmetlen és kegyetlen haláluk miatt – amit mi okoztunk.
Ruhazsepit a szánk elé kötve, gumikesztyűben szedtük össze a papír kínpadokat, jobb ötlet híján egy nagy kartondobozba. Én megállíthatatlanul szipogtam. Próbáltam minél emberségesebben elrendezni őket. Meg se számoltuk, hány kisegér lelte halálát miattunk, de legalább tizenöt. Miért is nem maradtak a mezőn?
Norbi jó fél óra múlva ért csak vissza. Nem kérdeztem semmit. Elég volt sápadt arcára néznem, és tudtam, hogy nem fog reggelizni.
A történet előző részeit itt olvashatod el.
