„Minden gyerek keresett magának egy-egy erős, lehetőleg hegyes végű botot, körbeállták a halat, és megpróbálták feltörni a jeget. Zotya, ahogy közelebb ért, látta, hogy mire készülnek, kiabált nekik, hogy ne tegyék, de a hangja nem hallatszott a csákányozástól – és amúgy is késő lett volna” – egy minden eddiginél izgalmasabb résszel folytatódik a Család a dombon története. Patak Gyöngyvér írása.
Az első két ötlet megvalósításának már másnap nekiálltam. Visszakértem Bettitől a szoptatós füzetet, és szabad perceimben elkezdtem gépre vinni, szalonképessé tenni, kibővíteni és rendszerezni a rövid fejezeteket.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
HANGFÁJL
A torna is egyszerűnek tűnt. Kitaláltam az időpontokat, leszerveztem a helyszínt, már következő héttől, és nyomtattam egy rakás szórólapot, amit Norbi és Emi segítségével kiragasztottunk a buszmegállókba, és minden szennai postaládába beszórtunk, ahol tudtuk, hogy hatvan évnél fiatalabb nőnemű személy lakik. A szórólapozás (meg gondolom, az újévi időzítés) megtette a hatását.
Az első tornára huszonvalahányan jöttek el, alig fértünk el. Én persze majdnem elkéstem, mert a gyerekek az utolsó pillanatig feltartottak, de hamar átszellemültem. Ott volt Jutka és Marcsi, Jászai Márti, Nóra, Anikó és persze Emi is. Jöttek az ovistársak anyukái, néhány, csak látásból ismert szennai, és pár ismeretlen arc a szomszéd faluból. Eljött a fiatalos konyhavezető, az elegáns fogorvosnő, az óvónők és még Margit néni, a dadus is, akinek mindene kerek, és a kisfiúk előszeretettel fekszenek méretes keblére elalvás előtt vagy helyett.
Rögtön be is vezettem mindenki adatait a precízen megrajzolt havi nyilvántartásomba, és még egy egészségügyi állapotfelmérő kérdőívet is kitöltettem. Beizzítottam a magnót, és hatalmas lendülettel vezettem le az órát, mint anno a lányoknak az egyetemen. Jobban bírtam, mint reméltem. Biztos az adrenalin is hozzátett, de elégedetten állapítottam meg, hogy maradt még valami az állóképességemből. Csurgott rólunk a víz, de vigyorogtunk, mint a tejbetök, és láttam az arcokon az örömöt és a lelkesedést. Elememben éreztem magam, és a végén megállapítottam, hogy ez nekem való!
Óra végén megnéztem a telefonom. Hat nem fogadott hívás: Norbi. Visszahívtam.
– Kösz, most már mindegy – mondta. – Nem találtam a csőrös bögréket. Meg nem tudtam, mit adjak nekik enni, úgyhogy még nem vacsoráztunk. Mikor jössz?
Vettem tíz mély lélegzetet, úgy indultam haza.
Norbi otthon azzal fogadott, hogy megkérdezte:
– Hányszor is lesz tornád? Minden héten?
– Igen, minden héten. Kétszer! Ha összedől itthon a világ, akkor is! Most pedig, amíg lezuhanyozom, légy szíves, etesd meg a gyerekeket. Válogass a hűtőből – mondtam határozottan, és energikus léptekkel bementem a fürdőszobába.
A hó először elolvadt, minden latyakos lett, aztán pár nap után dermesztően hideg lett. Keményre fagyott a sár, jegesre a nedves utcák. Senkinek nem volt kedve kidugni az orrát. Tornán máris megfeleződött a társaság, és arra is hamar rájöttem, hogy ez a biznisz ebben a formában nem túl nyereséges. A bérleti díj épphogy visszajött a háromszáz forintos részvételi díjból, de nem volt képem többet kérni a barátaimtól, akárhogy erősködtek a kitartóbbak, hogy fizetnének többet is. De arra jó volt a torna, hogy ne essek újra depresszióba, és a testemet a régihez hasonlónak érezzem.
A hetekig tartó hidegben a környező tavak is mind befagytak. Január utolsó szombat délelőttjén, amikor váratlanul kisütött a nap, Zotyáék hívó szavára a banda kivonult a szomszéd falu határába, a szilvási tóhoz korcsolyázni. Sokan voltunk. Emiék, a Szendrey família két családja, nagyszülőstől, Nóra a két lánnyal (Kopit nem tudta rávenni, hogy kijöjjön), Jászai Márti is Vilmossal és Hannával, de a férje nélkül, mert Sándor otthon maradt az íriszhagymákat kategorizálni.
Ott volt Jámbor Tomi és Évi a fiúkkal, és még többen Szennából és a környékbeli falvakból. A zselickisfaludi dombok legalább olyan szépek, mint a szennaiak, a horgásztó a völgyben pedig rátesz még egy lapáttal. A tó picike, legfeljebb ötszáz méter hosszú, és a legszélesebb pontján kétszáz méter széles, sólyomcsőr alakban nyúlik be a Zselickisfalud és Szilvásszentmárton között elterülő lapályba. Sekély partján füves és nádas partszakaszok váltják egymást.
A kislányok, a Szilágyi gyerekekkel egyidős nagyobb lányok, és a nyugalomra vágyó anyukák kulturáltan siklottak körbe-körbe, közben beszélgettek, nevetgéltek. Én Marcit, Emi Ilonát húzta szánkón – amíg el nem vitték őket a nagylányok. Amint elszlalomoztak velük, Emivel eltáncoltunk egy improvizatív páros koreográfiát, mérlegállással, hátra koszorúval és vadonatúj, utánozhatatlan és megismételhetetlenül kreatív elemekkel – a többiek jókat derültek rajtunk.
Panni és Hanna közrefogták és két oldalról húzták Palkót, aki óvatosan barátkozott a jéggel és a korijával. Csak szigorú biztonsági felszerelésben volt hajlandó jégre lépni. A biciklisisakot a sapkája tetejére erőltette, és egyberészes overallja fölé csatolta a térd- és könyökvédőit. Úgy nézett ki, mint egy régi csehszlovák ifjúsági film főszereplője, aki űrhajósnak öltözik farsangon. Mindenesetre jól érezte magát, nagylelkűen engedte, hogy a lányok tanítgassák.
Misi és a Szendrey fiúk egy ideig a hokizó felnőttek körül csetlettek-botlottak, majd levették a korijukat, és csizmában csúszkáltak tovább. Nemsokára Palkó is csatlakozott hozzájuk. Egyre bátrabbak lettek, egyre messzebb merészkedtek a part mentén. De mivel az egész tavat be lehetett látni, és a jég vastag volt (csak a túlsó, sekély végén, egy meleg áramlatnál maradt vékonyabb, de a helyiek figyelmeztettek minket, hogy oda tilos menni), nem aggódtunk.
Nemsokára Ábel lelkendezve jött vissza, hogy a tó végében – nem, nem a legvégén – találtak egy befagyott pontyot, még mozog a farka, menjünk, nézzük meg. Én pont a szánkón átfagyott kicsiket, Marcit és Ilonát próbáltam felmelegíteni egy kis teával és keksszel, a többi felnőtt pedig vagy hokizott, vagy messzebb járt. Jámbor Tomi, aki nem korcsolyázni, csak friss levegőt szívni, szemlélődni és társasági életet élni jött, Zotyával épp a parton kortyolgatta Zotya saját termesztésű forralt borát. Ábel nekik kezdett kunyerálni. Zotya hajlandó volt a fiával menni, Tomi ott maradt vigyázni a borra – hátha jön valaki, akit meg kell kínálni.
A ponty a tó túlsó csücskében, egy vízben növő fűzcsoport közelében fagyott a jégbe. Kamilla az élő állatokért rajongott – lakott náluk kutya, macska, hörcsög, pinty, teknős és akváriumi halak –, Palkó a döglöttekért – gyűjteménye szárított bogarakból, egy pincében megaszalódott békából, a kiserdőben talált csontokból, egy Gáboréktól kapott disznóállkapocsból és egy fogát csattogtatható borzkoponyából állt, amiket Bandi papa szakszerűen kifőzött és kifehérített neki.
Az impozáns kollekció Palkót magas rangra emelte a fiúbandában. A befagyott ponty mindkettőjüket lázba hozta. Kamilla remélte, hogy még életben van, hisz mozog a farka, otthon majd meggyógyítja, és az akváriuma dísze lesz. Palkó bízott benne, hogy elpusztult, vagy hamarosan el fog, és a mélyhűtőben egy dekoratív jégtömbbe fagyasztva sokáig büszkélkedhet majd vele a barátainak. Elhatározták tehát, hogy kiszabadítják a halat a jég fogságából.
Minden gyerek keresett magának egy-egy erős, lehetőleg hegyes végű botot, körbeállták a halat, és megpróbálták feltörni a jeget. Zotya, ahogy közelebb ért, látta, hogy mire készülnek, kiabált nekik, hogy ne tegyék, de a hangja nem hallatszott a csákányozástól – és amúgy is késő lett volna. A jég nagyot reccsent, aztán döndült. Mindannyian felkaptuk a fejünket. A felnőttek, akik a jégen voltak, azonnal kapcsoltak, és mintha a gyorskorcsolyázó-világkupa döntő futama rajtolt volna, száguldani kezdtek a gyerekek felé – kivéve Lajost, aki csak legyintett, hogy úgysem lesz baj, és komótosan koszorúzott tovább.
– Hasra! Hasra! – ordította Zotya, de a kis orvhalászok csak álltak szorosan egy kupacban, megmerevedve, a botjaikra támaszkodva, mint a rajtakapott összeesküvők. Még egy csattanás és dörrenés, majd hangos recsegés és ropogás. Mindenki sikoltozott és ordított. A következő pillanatban a kupac összeomlott, a gyerekek elestek, és merülni kezdtek – mi eszünket vesztve hajtottunk, hogy kimenthessük őket. Legnagyobb döbbenetünkre és megkönnyebbülésünkre azonban a gyerekek nem süllyedtek el. Térdig állva vagy derékig a vízben ülve kapaszkodtak egymásba, és a sikoltozásuk egyszer csak harsány nevetésbe váltott.
– Leengedték a vizet! – kiáltotta Zotya, hogy a távolabb levő, még rémült szülők is megnyugodjanak. – Nyugalom! Leengedték a vizet, maximum ötven centi mély mindenhol!
A halálfélelem elmúltával a gyerekek átestek a ló túloldalára.
– Mentsetek ki! Megfulladok! Nem tudok úszni! – üvöltözték élvezettel, és kalimpáltak a térdig érő vízben, mint a fuldoklók.
– Ez nem vicces! Azonnal másszatok ki! Meg fogtok fázni! – üvöltöztük mi is, de nem mertünk közel menni, nehogy beszakadjunk mi is.
– Nem is hideg! Maradjunk benn! Téli jacuzzi! Élő jégkása! – viháncolt továbbra is a gyerekek egyik fele.
‒ Nagyon hideg! Nem tudok kimászni! – esett ismét kétségbe a másik fele.
– Kifelé! Elég a baromkodásból! – ordított Zotya, a leghangosabban. – Sári! Ábel!
– Miért mindig mi? – méltatlankodott a két Szendrey gyerek, de a többiek már engedelmesen elindultak a pár méterre levő partra. Persze a jégre nem tudtak kimászni. Ahogy léptek, az folyton beszakadt előttük.
– Mi vagyunk a Tajmir! – örvendezett Lala, aki ötévesen nemcsak matekzseni volt, hanem felnőtteket megszégyenítő módon rendkívül tájékozott is a világ dolgaiban, mivel minden érdekelte, és apja, Lajos mindenre türelmesen válaszolt; ha valamit nem tudott, utánanézett, sőt reggelenként együtt olvasgatták az Indexet és a HVG-t.
– Az mi? – kérdezte Palkó, aki szintén nem engedett el egy ismeretlen szót sem a füle mellett.
– Egy orosz kis merülésű atommeghajtású jégtörő hajó, ami egy méter jégvastagság mellett is két csomós sebességgel képes haladni, és mínusz ötven fokig üzemképes.
– Értem – mondta Palkó. – Torpedója van?
– Azt nem tudom – válaszolta Lala őszintén, azzal vágták tovább maguk előtt a jeget, a többiek utánuk, mi meg jobb híján a parton vártuk őket. Csak Kamilla toporgott egy helyben, és kotorászott a vízben. Nem várta meg, amíg Zotya vagy valamelyik felnőtt rákiált, hogy mit csinál, máris mentegetőzésbe kezdett:
– Nem találom a halat…
– Akkor tuti, hogy mégis élt, és elúszott. Kiszabadítottuk! – mondta Sári. Kamilla boldogan elfogadta az érvet, és gyorsan elindult a többiek után.
‒ Úgy látszik, megtörtént a jég! ‒ mondta bölcsen.
A gyerekek szerettek volna együtt regenerálódni valakinél, de úgy döntöttünk, hogy mára ennyi közös buli elég lesz. Mindenki hazament a saját otthonába. Otthon teleeresztettük nekik a kádat, és nekem is kimondhatatlanul jólesett a forró zuhany. Miután a fiúk (Norbival együtt) elaludtak, bekuckóztam magam a kemencepadkán, és belemerültem a kis könyvem írásába.
A Család a dombon történetének eddigi részeit itt találod.
Kattints a Podcast hallgatásához!
