Hogyan lesz egy boldog, megannyi öröm miatt pityergős, elégedett anyából egycsapásra sikeres író és izgatott üzletasszony? És hogyan tud megsemmisülni egyetlen pillanat alatt? A Család a dombon legújabb részéből kiderül. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
A tavaszi szünet csodálatosan telt. Gyönyörű idő volt, húsvét után, mintha parancsba adták volna, valóban elállt a hideg böjti szél, ami nálunk, a dombtetőn állandóan süvített, helyette friss fű- és faillatú, meleg levegő áramlott, ragyogott a nap.
Marci kétéves lett, hivatalosan is a kisgyermekkorba lépett, s mintha valóban érezhetően önállóbbá, nagyfiúsabbá vált volna hirtelen. Egyre több közös játékba fogadták be a nagyok, szinte bandatag lett, bár még mindig nem beszélt. A gyerekek, ha épp nem bicikliztek, akkor átjártak Kamilláékhoz lovazni, ahova már húsvét előtt megérkezett Tavasz, a gyönyörű, fiatal pej kanca. Egyelőre sajnos nem ülhettek fel rá, mert ahhoz még neki is tanulnia kellett. Nóra, aki évekig a híres Kassai Lajosnál lovasíjászkodott, lovagolt rajta naponta, és tanította futószáron menni, hogy gyerekbiztos legyen. Ők persze addig is csutakoltak, etettek, sőt még trágyát is hordtak az egész komfortosra sikerült deszkaistállóból. Én is sokat átjártam szívni a finom lószagot, és beszélgetni, kávézni. A beszélgetést sokszor Emiék végre valahára elkészült új teraszán folytattuk, amit Laci és egy kőműves barátja már egy hónapja építgetett bontott téglából.
Norbi is kivett pár nap szabadságot a megszaporodott kerti munkák miatt. Ültettünk két mandulafát, a kiskertben elvetettük a zöldbabot és a csemegekukoricát, két dézsát pedig teleszórtam egynyári virágmagokkal. Magam is meglepődtem, hogy nem elégedetlenkedtem. Végre éreztem, amit a magazinok sulykolnak: megélni a jelent. Nem akartam mást csinálni, mint amit lehetett. Jó volt tenni-venni, nagyokat sétálni, a házzal, a kerttel és a gyerekekkel foglalkozni, mert tudtam, hogy a könyv készül, a honlap szinte kész, a tavaszi szünet pedig gyorsan elrepül, a gyerekek intézménybe vonulnak, és én újra teljes erőbedobással építhetem a jövőmet.
A telefonom a szünet utáni első napon a fülemre nőtt, annyit egyeztettem a nyomdával, de szentre megígérték, hogy még április végéig elkészül a könyv. Máté beizzította a honlapot, élesítette a megrendelőűrlapot. Az április hátralevő része azzal telt, hogy megterveztem és végigvittem az első online marketingkampányomat. E-mail-sorozatot írtam, blogoltam, vendégposztoltam, linkgyűjtőkbe regisztráltam, mindenféle sajtónak elküldtem a megjelenésről szóló sajtóközleményt (a vártnál több helyen meg is jelentették), sőt – Ági egy ismerősének köszönhetően – még a Duna TV egyik magazinműsorába is meghívtak, ahol, halálos lámpalázamat feltűnésmentes jógalégzéssel enyhítve, az anyák napi élő egyenes adásban mutathattam be a szinte még meleg könyvet, amit Norbi előző délután hozott el Pécsről.
A tévéadást követően felgyorsultak az események. Sorra jöttek az interjúmegkeresések, kisebb-nagyobb blogokról, újságoktól. Egymás után érkeztek a megrendelések. Én boldogan válaszoltam, csomagoltam, számláztam, és hordtam a postára a köteteket. Olyan volt, mint egy álom. Annyira kevésnek tűnt az ötszáz könyv: huszonöt darab húszasával lefóliázott csomag, amiből máris öt elfogyott. Ha ilyen tempóban viszik, a végén utánnyomást kell rendelnem.
Napokig semmi másra nem jutott időm. Élveztem, ahogy pörögnek az események, de aggódni kezdtem, mert nem láttam a végét. A passzív jövedelem egyelőre nagyon is sok aktivitást igényelt – ráadásul elég egysíkút.
Következő héten aztán lett időm pihenni. Mintha elzárták volna a csapot, és ezentúl csak csöpögne: egyik napról a másikra hirtelen megszűnt a rendelésáradat, és először naponta csak kettő-három, majd egy-egy érkezett, aztán az sem mindig, hetente egy-kettő összesen. Először nem is bántam, mert úgy éreztem, nagyon elhanyagoltam a családot. Délutánonként is a laptopot csépeltem, ahelyett, hogy a gyerekekkel foglalkoztam volna. Most újra örömmel vetettem magam a szülői feladatokba.
Elvállaltam, hogy megvarrom Palkóék ballagási tarisznyáit, és hogy a szülőkkel nálunk készítsük el az óvó nénik ajándékát. Csak pár napunk maradt, ezért minimalistára vettük a dizájnt. Mindössze tíz gyerek ballagott a Katica csoportból, de még így is órákig varrtunk Emivel, hogy elkészüljünk. Közben titkos akció keretében be kellett gyűjtenünk minden ballagóról egy-egy fotót az egyedi, kézzel fűzött és festett albumba, és egy-egy festékes kéznyomatot a nagy, natúr agyagkaspókra, amikbe mindenféle fűszernövényt szándékoztunk ültetni a híresen ínyenc óvó néniknek.
Annyira jólesett újra alkotni! Olyan régen került ki valami kézzelfogható a kezem közül. Pedig imádok varrni. Mennyi patchwork párnát, táskát, ágytakarót csináltam régebben! A legtöbbet Palkó születése előtt, utoljára pedig kiscsoportos korában, amikor az óvodai szekrényfüggönyöket varrtuk Nórával és Emivel – zöld, apró virágos domboldalon hétpettyes katicák. A varrás és az ajándékkészítés teljesen kikapcsolt, felüdített.
A ballagás napján végképp megfeledkeztem a könyvről. Annyira izgultam, hogy Palkó, aki eddig mindig kihúzta magát a szereplés alól, még anyák napján is, most hajlandó legyen elmondani a kultúrház színpadán a több versszakos ovibúcsúztató versét. Összeugrott a gyomrom, amikor ő következett. Szerencsére nem volt semmi gond. Magabiztosan előrelépett, végigjártatta a tekintetét a közönségen, rám mosolygott – remegtem az izgalomtól –, majd hangosan, szépen, kifejezően, hiba nélkül elmondta a versét. Annyira büszke voltam rá! Meglepetésként ünnepi zászlóátadás is volt, ahol Palkó adta át a középsősöknek az ovi zászlaját, tisztelgéssel, betanult szöveggel, további őrzésre. Volt „bankett” is, sütivel, óvó nénik ajándékozásával, pityergéssel, ahogy illik. Hihetetlen, hogy lesz egy iskolás gyerekem!
A ballagás után aztán újra késztetést éreztem, hogy foglalkozzak a könyvvel. Miközben próbáltam a hetek óta elhanyagolt lakást rendbe szedni, két dolog jutott az eszembe: hirdetés és terjesztés. A hirdetést jó lenne olcsón megúszni: például készíthetne velem egy jópofa interjút valamelyik nagy női lap. A könyvesboltokban pedig mégiscsak többen megfordulnak, mint a honlapomon, és még ha le is nyúlják a bevétel nagy részét, legalább lesz bevétel. Miért ne? Azonnal elkezdtem e-maileket írogatni a legnagyobb terjesztőknek és magazinoknak. Napokig bombáztam őket, de válaszra sem méltattak. Minél több levelet írtam, annál hülyébbnek éreztem magam. Az elutasítás is jobb lett volna, mint ez a megalázó hallgatás.
Egyik nap, amikor Marcikát bölcsibe vittem, nem a könyvtárba mentem dolgozni, hanem haza, hogy kiszellőztessem a fejem. Kiültem a teraszra meditálni. A májusi nap már melegen sütött, a dédi rózsájának mézédes illata az egész udvart belengte. Reméltem, hogy most nem fogok elaludni, hanem a tudatalattim rájön a megoldásra. És egyszer csak beugrott. Szinte szégyelltem magam, hogy eddig nem jutott eszembe, annyira evidens! Hát mire való a telefon?
A távolsági ügyintézés máig leghatékonyabb eszköze; itt nem lehet kibújni a válasz alól! Felhívom magát a döntéshozót! Miért ne? Ugyanolyan ember, mint én. Na persze, hívtam volna, csak éppen nem volt megadva a száma a honlapon. Sebaj! Hívtam az ügyfélszolgálatot. Határozott hangon bemutatkoztam, mint a Palmimar Kft. ügyvezetője (elvégre az volnék), s kértem a beszerzési vezető elérhetőségét. A készséges alkalmazott azonnal meg is adta a nevét és a telefonszámát. Ennyi. Hurrá!
Átgondoltam és vázlatpontokba szedve összeírtam a mondandóm, nagy levegőt vettem, és megnyomtam a hívógombot. (Mert mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy nem jön össze.) A beszerzési vezető egy roppant kedves, segítőkész, idősebb hölgy volt. Jól eltársalogtunk, egyből megtetszett neki a téma – kiderült, most született az első unokája. Az ő nevére címzett e-mailt, szakszóval kiajánlást kért. Ez egy legfeljebb egyoldalas szöveg, melyben le kell írnom a könyv paramétereit, rövid bemutatását, és hogy szerintem kinek és miért lesz jól eladható. Ez menni fog!
A beszélgetésünk után vérszemet kaptam. Ugyanezt a telefonbeszélgetést eljátszottam még egy másik nagy könyvterjesztővel – ahol, mit ad isten, egy készséges, ifjú apuka volt a döntéshozó, tőle is ígéretet kaptam. Micsoda mázli!
Rögtön fel is hívtam a nyomdát, és megrendeltem ezer példányt. Pár nap múlva, pont a 33. születésnapomon érkezett a megrendelés – mindkét helyről. Ennél szebb ajándékot el sem tudtam volna képzelni. Hihetetlen, hogy bekerülök a könyvesboltokba! Este, csak miután ünneplő családom hazament, tudtam megnézni a rendelés részleteit. Kiderült, hogy bizományba veszik be a könyveket, azaz az eladások után fizetik ki a jutalékot, havonta küldik az elszámolást. Az egyik terjesztő háromszáz, a másik kétszáz példányt rendelt. Háromszor is elolvastam – jól látok? Nem maradt le egy nulla? Másnap felhívtam a beszerzési vezetőt, a nagymamát.
– Igen, igen, ennyi – magyarázta – elsőkönyves szerzőktől első körben, ráadásul ilyen témában nem vállalunk többet. Ha jól fogy, majd rendelünk nagyobb tételben. Ha valamiből ezer példányt sikerül eladni egy év alatt, az már sikerkönyvnek számít. Ez Magyarország, nem Amerika! – nevetett kedvesen.
Kicsit elszontyolodtam. Úgy látszik, nem az én könyvemből fognak tornyokat építeni a boltok közepén. Kinek fogom eladni a fennmaradó ötszáz példányt? Meg a már itthon várakozó majd’ négyszázat? Nincs mese, muszáj lesz hirdetnem! Valami hatékony és széles körű kellene, ami biztosan megtérül.
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
