Egy nap, két szülés

Alighogy felocsúdtunk az egérmizériából, máris újabb, izgalmakat hozó dolgok történtek nálunk. Azt ugyan sejtettük, hogy a sivár panelélet után ezernyi kalandban lesz részünk, ha falura költözünk, de arra nemigen gondoltunk, hogy mindig lesznek albérlőink. Csak abban voltunk biztosak, hogy a háromfős családunk bővülni fog.

Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér felolvasásában!

Egész délelőtt takarítottunk, fertőtlenítettünk az egérmizéria miatt. Emi átjött segíteni, aznap is Szennában voltak – mert most már mindennap, még vasárnaponként is építkeztek, hogy még a tél előtt tető alá kerüljön a házuk. A gyerekeket anyuék kimenekítették a fertőből, és hazavitték, nehogy elkapjanak valami rágcsálónyavalyát. Délután úgyis hozzájuk készültünk, hogy együtt megünnepeljük az egyéves Annát.

Mi is szigorúan gumikesztyűben súroltunk, sőt Emi felvett egy szájvédőt is, amit az orvosok szoktak. Kipakoltuk az egész spájzot. Néhány helyen lefolyt a ragacs a kartonról a polcra, levakarhatatlanul, úgy, hogy még az is ráragadt, amivel le akartuk törölni. Lerámoltuk a vendégszoba és a nappali polcait is, ahol még a könyvek tetején is találtunk egérpiszkot – de úgy tűnt, egér nem maradt.

Csak azért nem sírtam folyamatosan, mert megbeszéltük Emivel, hogy inkább röhögünk. Addig jó, amíg meg tudjuk őrizni a humorérzékünket. Épp pár napja Nóra átküldött egy cikket, ami azt taglalta, hogy az anya lelkiállapotától függ az egész család hangulata, nem lehet csak úgy, felelőtlenül kiakadni mindenen. Próbáltam ehhez tartani magam.

Dél körül, amikor leültünk, hogy együnk pár falatot, udvarias nyávogásra lettünk figyelmesek.
– Na, mi van? Visszakéredzkednek a macskák?
Norbi felállt, hogy kinyissa a teraszajtót, megnézni, ki az, amikor könnyed puhasággal egy ismeretlen, szép dundi, szürke cirmos cica szökkent az ablakpárkányra. Bebámult az ablakon, egyenesen a szemembe nézett, még egyet nyávogott, mintha köszönne, aztán leült, és mosakodni kezdett. Mancsával dörgölte a pofikáját, és körbenyalta a száját.
– Jó kövér – állapította meg Emi, ahogy közelebb ment az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegye a macskát. – Lehet, hogy a klán másik felét ő pusztította el, és most jött a jutalomért.
– Kié lehet? – töprengtem, miközben előkotortam egy üres margarinosdobozt, hogy töltsek bele egy kis langyos tejet.
– Meg akarod tartani? – kérdezte Emi. – Nem félsz a terhességi toxoizétől?
– Majd nem simogatom – vontam vállat. – Úgyis már csak pár napig leszek terhes.
Megsimogattam inkább a hasamat. Aztán kicsit erőteljesebben a derekamat, ami eléggé hasogatott. Két nap múlvára voltam kiírva, de eddig még semmi jele nem volt a szülésnek. Nemhogy jóslófájás nem volt, még csak be sem keményedtem. Csak a derekam akart leszakadni, de ez ennyi munka után nem csoda.

Kitettem a tejet a cicának az ajtó elé. Az rögtön lehuppant, hálás tekintettel rám nézett ‒ rokonlélek, villant át az agyamon ‒ és azonnal lefetyelni kezdett. Tényleg jó kövér, állapítottam meg én is, ahogy jobban szemügyre vettem.
– Nem lehet, hogy vemhes?
– Á! – legyintett Norbi. ‒ Nézd, milyen picike, szerintem még kölyök. Csak nagyon jól tartották. Igaz, cica? – lehajolt, és megvakargatta a macsek füle tövét, mire az azonnal dorombolni kezdett.
– Ráadásul fiú – egyenesedett fel. – Csak a kandúrok tudnak dorombolni. Úgy tudom.
A cicának mindegy volt, mit gondolunk. Amint jóllakott, egy újabb gyors mosdás után összegömbölyödött, és elaludt a párkányon.

Mi is rendbe szedtük magunkat, és indultunk anyuékhoz megköszönteni Annát, aki két napja volt egyéves. A kis totyogó igazi nőként, piruló mosollyal vette át a kis csokrot, amit Palkó – nemsokára kettő! – lovagiasan a kezébe nyomott. Mi meg olvadoztunk, mint nem sokkal később a tejszínhab a tortán.
Az ünneplést rövidre fogtuk, mert fárasztó napunk volt. Estére esőt, sőt havasesőt mondtak, és még előtte, világosban haza akartunk érni.

– Jól vagy? – kérdezte anyu, mielőtt indultunk. – Olyan… utolsó napos vagy.
– Jól vagyok, anyu. Nem fogok ma szülni, az biztos. Hullafáradt vagyok, húz a derekam. Holnapra kialszom. Már csak a tetőteret kell kitakarítani, utána pár nap pihenő, aztán jöhet a Misi.
– Csak aggódom. Mégiscsak holnapra vagy kiírva.
– Holnaputánra.
– Meg itt a hidegfront.
– Nyugi! Puszi, és köszi!
– Azért holnap kimegyek hozzátok. Viszek ebédet, és segítek takarítani. Palkó ne maradjon itt éjszakára?
– Nem, köszi. Úgyis hamar elalszik. És még meg akarom neki mutatni a cicát, ha még ott lesz.
– Azt be kell ám oltatni, akármi baja lehet.
– Jó, jó, jó… ‒ fojtottam bele anyuba a szót, és becsuktam a kocsiajtót. – Integess a maminak, Palkó! – szóltam hátra. Ezzel sikerült elterelni anyukám figyelmét rólam, és végre elindulhattunk.
– Na, ma aztán akkor sem megyek szülni, ha cigány gyerekek potyognak az égből! – mondtam Norbinak, és hátradőltem. Valami pedig potyogott. Apró, szúrós cseppekben szemerkélni kezdett a havaseső, és köd ereszkedett az útra.

Remek. November elején megjött a tél! Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam a szörnyű időt, és tényleg reméltem, hogy nem aznap szülünk. Szinte sötét volt, mire hazaértünk. A szűk pincelépcsőn alig fértem el a szatyrokkal, ahogy feljöttünk a mélygarázsból.

De jó meleg van! Lehuppantam a padkára, és nekitámasztottam a derekam a kályhának. Palkó még kikunyerált egy Kisvakondot. Bekapcsoltam neki. Valamiért mindig hatalmasakat nevetett azon a részen, amikor jönnek a munkagépek, kivágják az összes fát, a vakond és barátai a megcsonkított tuskókon hüppögnek, mert elpusztult az otthonuk, és most be kell menniük a csupa beton és műanyag városba. Megkérdeztem tőle, tudja-e, miért sírnak a kisállatok – nem tudta. Elmagyaráztam. Rámondta, hogy nem igaz, és utána is viccesnek találta.

Palkó a meséhez azonnal tejet követelt, amiről hirtelen eszembe jutott az új cicánk. Ott volt. Amint kiléptem, hogy adjak neki vacsorát, nyávogni kezdett. De most nem szerényen, mint délután, hanem sürgetően, sőt kétségbeesetten. Gyorsan a tálkájába tettem a friss, halízesítésű macskaeledelt, amit anyuéktól hoztunk el, de a macska nem mozdult a küszöbről, csak még hangosabban nyervogott, és esdeklő tekintettel nézett a szemembe. A teste furán hullámzott egyet, mire elhallgatott, és a szeme elhomályosult. Egy kis tócsa jelent meg a lába alatt. Abban a pillanatban rájöttem, mi történik. Szülni fog!

– Gyorsan egy dobozt! Hozz gyorsan egy dobozt! Szül a macska! – kiáltottam hátra Norbinak, aki pont indult a pincébe fáért.
– Honnan veszed? – kezdte, de nem hagytam magam lerázni. Elkapott a harci láz:
– Gyorsan, szedd le a spájzpolc tetejéről a mikró dobozát, és hozd ide a régi zöld törölközőt! Meg egy kis tejet.

Norbi, mint ifjú szülésznő az első bevetésen, kapkodva hordta a kezem ügyébe a holmikat. Palkó érdeklődve figyelte az eseményeket. A cicát óvatosan beemeltem a kibélelt dobozba. Láthatóan megkönnyebbült. Oldalára feküdt, még egyet hullámzott, egyet nyögött, és bluggy, máris kicsúszott belőle egy lilás kis bugyor. Hihetetlen!

Újra rám nézett. Tekintetéből most mérhetetlen büszkeséget és hálát olvastam ki. Teljesen elérzékenyültem. Aranyos kismamacica… Megvárta, amíg hazaérünk. Mi lett volna vele ebben a jeges időben, ha nem fogadjuk be? Óvatosan megsimogattam a hátát, mire dorombolni kezdett, és elkezdte lenyalogatni a bugyorról a fóliaszerű csomagolást: a magzatburkot. A bugyor ekkor halk nyekegésbe kezdett, de mamája nem kímélte, addig súrolta, szárította érdes nyelvével, amíg a kis pihés bundája nem meredezett minden irányba.

Cirmi (ahogy sebtiben elneveztük) ekkor pihenőt engedélyezett magának, és hálásan elfogadta a langyos, májkrémmel dúsított tejecskét.
Norbi is meghatódott. Miközben csodáltuk a kis családot, az én derekamat simogatta, ráérezve, hol esik a legjobban. Palkó két újabb kiscica születését végignézte, akik húszpercenkét jöttek a világra. Az újabb, harminc, illetve negyven perc múlva érkező kölyköket már nem vártuk meg. Elvittem Palkót lefeküdni, Norbira bízva a további asszisztenciát.

Rendes fürdetésre nem maradt erőm, a csapnál volt csak egy kis cicamosdás – az alkalomhoz illően. Fogmosás, pizsamahúzás, és irány az ágy. Kényelmesen bevackoltam magam Palkó mellé, már amennyire a kényelem szóba jöhet egy mindenórás kismama esetében. Palkó esti mesének megint a „Micimackó és az óra” című Disney-sztorit kérte. Belefogtam, szuszogva, mint egy asztmás koca, mert így estére nehezen vettem a levegőt. A mese elég hosszú volt, de Palkó nem aludt el a végére, mint máskor – helyette felfedezte, milyen mókás a függöny mögé bújni és kukucskálni.

– Vége a játéknak! Bújj most már a takaró alá! – javasoltam Palkónak, hátha sikerül lefekvésre bírni. Lekapcsoltam a villanyt is. Sajnos Palkó egy óvatlan pillanatban még egyszer kilesett az ablakon, és meglátta, ahogy a holdfénytől fehéren jeges cseppek zuhognak alá.
– Esik a hó! Esik a hó! – kiabálta izgatottan, és ugrálni kezdett az ágyon, mint Zsebibaba.
– Nem baj, majd holnap megnézzük, most aludj!
– Még egyet! Még egy mesét! – kezdte a kunyerálást, és látványosan engedelmesen visszafeküdt.

Oké, második mese – Palkó még mindig tágra nyílt szemmel figyelt, és folyamatosan kommentált, kérdezett. A derekam egyre jobban fájt, alig találtam olyan pózt, amit el tudtam viselni. Az oldalamra feküdtem. Na, akkor egy harmadik – még csak nem is ásítozott. Meddig meséljek még? Negyedik mese – elaludtam. A kilincs nyikordulására riadtam fel.
– Mi… Ki az?
Anyu jött be suttogva:
– Nem hagyott nyugodni egy rossz érzés, eljöttem inkább ma. Holnap kitakarítunk. Gyere, menj lefeküdni! Kilenc óra van.

Palkó szerencsére már édesen szuszogott mellettem, úgyhogy óvatosan feltápászkodtam, kibotorogtam a szobából, és a folyosón… összeestem. Földhöz vágott egy olyan fájás, hogy azt hittem, belehalok.
– Mi van? Mi történt? – rémült meg Anyu, és odaugrott hozzám, hogy fölsegítsen.
– Áááááá… nem tudom. Talán szülök – nyöszörögtem a földön fetrengve. Aztán a következő pillanatban, mintha elvágták volna, megszűnt a fájdalom. Felpattantam.
– Vagy mégse… Semmi bajom. Viszont nagyon kell vécére mennem.

Lesiettem a lépcsőn. Miközben a dolgom végeztem, Anyu felhívta a szülésznőt. Mindig helyettem akar intézkedni! A csukott vécéajtón keresztül hallottam a hangját – nem anyuét, hanem a szülésznőét –, ahogy kiabál a telefonból:
– Azonnal szálljon le! Azonnal szálljon le! Oda fog pottyanni a gyerek! Már kétujjnyira nyitva volt múlt héten! Azonnal jöjjenek be a kórházba!
Ki akartam kiabálni, hogy nem, tényleg, csak az jön, amit vártam. Ám ekkor – Úristen! – még nagyobb fájdalom, mintha baltával vágnák a hátam. Tényleg szülni fogok?
– Norbi, hozd a táskám! Hol vagy? Állj ki a garázsból! Szülök! – kiabáltam, és kitártam a vécéajtót.

Anyu sóbálvánnyá meredve állt előttem, fülén a telefon. Felgyorsultak az események.
Norbi, mint a francia vígjátékokban, alsógatyában, papucsban rohangálni kezdett egyik fióktól a másikig.
– Hol a kocsikulcs? Hol a kocsikulcs?
Újabb fájás, mintha baseballütővel csaptak volna derékon, visszarogytam az ülőkére.
– Nem tudom, meghalok! Meghalok!
– Jaj, kislányom, ne hívjak mentőt? Ne hívjak mentőt?

A papagájkolónia tanulhatott volna tőlünk. Hirtelen kitisztult a fejem, s a fájdalom, mintha nem is lett volna, egy pillanat alatt megszűnt.
– Nem, anyukám. Semmi baj, elmúlt. Nem kell.
Kihasználtam a fájásszünetet, gyorsan leszálltam a vécéről, és belebújtam a nadrágomba.
– Jaj, kicsim, hol a táskád?
– Még nem pakoltuk össze… – Anyukámnak kimeredtek a szemei. – Nyugi, nem kell semmi. Kispárna meg papucs. A többit majd valaki behozza.
– Jól van. Igazad van, inkább menjetek.

Megint eltorzult az arcom, éreztem, hogy pár másodperc, és újra becsap a ménkű.
– Úristen, menjetek már! – kiabálta anyu, és idegességében kacsalábon adta rám a bebújós félcipőm.
Norbi már a nagy kapunál brümmögtette a motort, mikor végre az ajtóhoz léptem, mert anyu mégis összedobált egy táskára való holmit – hálóinget, váltásbugyikat, törölközőt, ám ekkor Palkó jelent meg a lépcső tetején, sírva:
– Anya, hova mész?
Mami lelkes hangot imitált:
– A kisöcsiért a kórházba!
– De hát ott van a hasában. Hova viszi?

A többit nem hallottam, futottam az autóhoz. Azaz futottam volna, de derült égből villámcsapás, beütött az újabb fájás. Megint földre rogytam. Anyukám, aki az ajtóból figyelt, sipítozott, mint az olasz filmekben. Norbi kiszállt, ölbe kapott, odavitt a kocsihoz. A fájás elmúlt, de rám tört a röhögőgörcs. Norbi is röhögött, majdnem leejtett. A kispárnám bent maradt! Az kell! – visítottam. Norbi visszaszaladt érte.

Szakadt a havaseső, alig láttunk ki a szélvédőn. Még muszáj volt integetnem Palkónak, aki mami ölében pityergett a nagy ablak mögött. Próbáltam nyugodtnak látszani, de már ülni is alig tudtam. Tíz kilométerre van a kórház. Ha minden jól megy, az nettó tíz perc. Csak kibírok ennyit.
Az újabb fájás miatt abba kellett hagynom a számolgatást.
– Indulás!

Belemarkoltam Norbi combjába, aki ettől bepánikolt, mert leesett neki, hogy a vészhelyzet vészesebb, mint hitte. Kilenc óra nyolc perc volt, mikor beletaposott a gázba.
Mint a síugrók az olimpián, teljes lendülettel leszáguldottunk a nagy utca meredek lejtőjén, lent kézifékes rásegítéssel bevettük a derékszögű kanyart. Ám hiába volt a bravúros kezdés, a főúton, a falu közepén keresztbe állt egy kamion az úton, és előre-hátra tolatgatott. Nem akartam elhinni… Mit keres ez itt ilyenkor? Mikor sikerült megfordulnia, Norbi egy bámulatos manőverrel, az árok szélén egyensúlyozva kikerülte. Lehetett továbbszáguldani! A körmömet belemélyesztettem Norbi gázpedálon lévő lábába, és a kátyús úton üvöltöztem felváltva:
– Lassabban! Gyorsabban! Lassabban! Gyorsabban!

A szerdahelyi kanyarokban már félpercenként jöttek a legdurvább fájások, a köztes harminc másodpercekben pedig megszakadtunk a röhögéstől – inkább, mint a pánik –, mert úgy éreztük magunkat, mint egy idióta amerikai limonádéban.

Addig nem tudtam eldönteni, hogy ez már a vajúdás vége, vagy csak eltunyultam, és nem bírom az elejét, amikor a Kaposvár-tábla után éreztem, hogy tolnom kell.
Norbi kész lett:
– Tartsd vissza! Tartsd vissza! – üvöltözte, én meg szófogadóan pihegtem. A következő körforgalomban – ilyen nincs! – lerobbant egy busz, mögé meg beragadt egy szombat esti tanulóvezető! Villámgyorsan megfordultunk, és egy másik utcán át értünk a kórházhoz. Norbi annyira elvesztette az eszét, hogy az utcai parkolóban akart megállni. Persze ráordítottam, hogy húzzon befelé, ha kell, a sorompón át. Szülészet előtt satufék. Vánszorogva berohantunk (létezik ilyen mozgás), Norbi utánam a táskával, nálam a párna.

Ismertük a járást, úgyhogy feltéptem a szülőszoba ajtaját, majd az újabb, már egybefüggő fájástól lerogytam, és ülve rángattam le magamról a ruhát.
Norbi téblábolt. Sehol senki hivatalos személy, csak egy vajúdó kismama a franciaágyon. Szegény feltápászkodott, és kisomfordált a folyosóra, mondván: ő még úgysem tart itt…

Ekkor érkezett meg a szülésznőm. Melegítőnadrágban, gumicsizmában. Otthon hagyta a csőtörést a térdig érő vízzel. Ő is össze lehetett zavarodva, mert leült a gép elé, és kérte az adataimat. Elképedve hörögtem rá, az íróasztala előtt térdelve:
– Erzsi!
Erre észbe kapott:
– Hívom az ügyeletes dokit!
– Segíts már valamit! – szóltam Norbinak elfúló hangon, miközben a földön kerestem valami elviselhető pózt, mert úgy éreztem, menten meghalok. Erre ő fél kézzel, halál nyugalommal nyomkodni kezdte a vállam, miközben kedélyesen ecsetelte Gábornak a helyzetet telefonon, és megkérte, legyen olyan kedves, és hozza be az irataimat, mert minden otthon maradt. Sosem szoktam káromkodni, de ekkor maradék erőmmel cifrán elküldtem a jó büdösbe.

Az ügyeletes doki két perc múlva befutott. Én valahogy felvonszolódtam a vizsgálóasztalra. A doki flegma arca tizedmásodperc alatt döbbentté alakult:
– Itt a gyerek feje!
A két férfi valahogy átrakott a szülőszékre, a doki rám nézett, és engedélyt adott:
– Nyomjon!
Még csak azt se kellett, inkább csak elengedtem magam, és Misi, mint a rakéta, végre kirobbant. Kilenc óra huszonötkor. Alig tudták elkapni.
A szülésznő és a doki egymásra néztek, és egyszerre mondták: bocs, nem tudtam mit csinálni…
Norbi épp a köldökzsinórt vágta, mikor feltépték az ajtót, és az igyekezettől kipirulva beesett rajta a fogadott orvosom. Lemaradt – ahogy lélekben én is. Nem volt időm átszellemülni, és mélyen megélni a szülést, mint Palkónál.

Norbi kilenc óra huszonhétkor méltóságteljes arccal, mint büszke, kétgyermekes apa, hazatelefonált kedves anyósának:
– Na, megvagyunk.
– Megvagytok? Hogy érted? Épségben odaértetek?
– Nem, megvan a gyerek!
– Nagyon tréfás kedvedben vagy, Norbikám.
– Nem hallod, hogy nyekereg? Köszönj a maminak, Misike!
Norbi odatartotta a telefont Misihez, aki már a mellkasomon feküdt, és sírás helyett csak tündérien nyekegett.

Szopizni nem akart, viszont tágra nyílt szemmel nézett rám, ami egy újszülöttől igencsak szokatlan.
– Ne hülyéskedj, Norbikám, ez nem vicces!
– Esküszöm, tényleg itt van. És gyönyörű. Szép kerek feje van, és jó széles-lapos Patak-orra.
– Nem vágsz át? – kérdezte Anyu, de a szipogásából lehetett tudni, hogy már elhitte, és nagy kő esett le a szívéről.

A szülőszobán a kétórás megfigyelésen Misi majdnem végig velem lehetett. Norbinak viszont ki kellett menni, mert a másik kismama visszajött a folyosóról, hogy, érthető módon, inkább itt bent folytassa a vajúdást. Én remekül éreztem magam. Valószínűleg a felfoghatatlan tempójú események hatására a fáradtság elszállt, és egy felszabadult energiabombának éreztem magam. Egyszemélyes rooming-in szobát kaptunk, Misi egész éjjel mellettem maradhatott, ügyesen és sokat szopizott, teljes volt a boldogságom. Még aludni is tudtam valamennyit.

Norbi már másnap délután becsempészte hozzánk Palkót. Amikor megláttam, majdnem elájultam. Alig ismertem rá. Egy jól megtermett, vaskos nagyfiút láttam, aki húsos, erős lábain gyorsan hozzám szaladt, erős karjával, hatalmas tenyerével megölelt.
– Ez a Misi? – kérdezte a nagy tesó, a bevásárlókocsira emlékeztető kerekes kiságyra mutatva, ahol a kis virgácslábas Misike éppen álomba szenderült.
– Igen – mondtam, és máris újból elérzékenyültem. (Ez már örökké így marad?)
Palkó bekapta a hüvelykujját, a másik kezével simogatni kezdte Misi hátacskáját.
– Tetszik – mondta ujjával a szájában, és átszellemülten simogatta tovább kisöccsét, amíg csak haza nem kellett menniük.

Most már tényleg igazi család vagyunk, gondoltam, és boldogan hunytam le a szemem, hogy amíg Misi fel nem ébred, kicsit pihenjek. Ez majdnem három percig sikerült is. Sejtettem, hogy ez otthon sem lesz másképp, mégis arra gondoltam: jöhet a harmadik!

A történet előző részeit itt olvashatod el.