Szabadság, végre!

Megfogadtam, hogy mindennap kérek legalább fél órát a gyerekek nélkül. Muszáj egyedül lennem, mert megőrülök. Aztán amikor végre kimenőt kaptam, autóba ültem, bekapcsoltam a rádiót, és egyedül voltam. Egyes-egyedül. Aztán a Kaposvár táblához érve a megszólalt a telefonom… Patak Gyöngyvér írása.

Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!

Bekapcsoltam az autórádiót. Vidám, lelkesítő zene ment épp. Az eső is rázendített. Pont romantikus, csapot-papot otthagyó hangulat. A vacak ablaktörlő elkente az esőcseppeket az üvegen, homályos foltot hagyva. A kisszennai út csupa kátyú, tele vízzel, eléggé csúszott. Lelassítottam, mert alig láttam ki, pedig jólesett volna lendületből, gyorsan vezetni.

Megint rájöttem, hogy élvezem a vezetést. Szeretem, hogy ismerem a Szenna–Kaposvár közti szakasz minden kanyarját. Néha ugyanúgy megyek, mint általában, néha egész máshogy. Más íven veszem a kanyart, máshol gyorsítok, vagy átszelem egyenesen a kígyóvonalakat. A legjobban a város előtti kaptatót szeretem, főleg, ha nincs előttem senki, és egy lendülettel feljutok a tetejére.

A Kaposvár táblához érve megszólalt a telefonom. Norbi.

– Igen?
– Ugye nem randira mész?
– Hülye vagy?
– Komolyan kérdezem.
– Hogy találtad ki ezt a hülyeséget?
– Olyan szépen felvezetted ezt a bevásárlást, és annyira ragaszkodtál hozzá, hogy most rögtön elmenj. Meg szép cipő, smink…
– Te nem vagy normális. Nézz már rám! Kinek kellenék?
– Bárkinek, mit tudom én. Állandóan megfordulnak utánad az utcán is.
– Ja, hogy jól megnézzék, ki ez az idegroncs a rakás gyerekkel.
– A feneked után, babám. Az után fordulnak meg. A szem alatti karikáidat is csak te képzeled.

Felnevettem. Norbi elhallgatott, majd pár másodpercnyi csend után megszólalt:
– Találkoztál valakivel…?
– Mikor?!
– Miért, ha lenne időd, találkoznál?
– Na, hagyjál már!
Csend.
– Ha mondod, hogy szeretsz…
– Szeretsz! – Elmosolyodtam. Akkor húztuk egymást ezzel, amikor még csak együtt jártunk.
– Szeretlek – mondta Norbi halkan, és letette.
Féltékeny?

Könny gyűlt a szemembe, de lehurrogtam magam – mit érzékenykedek? Biztos, hogy a hormonjaim szórakoznak velem. De azért jó érzés, hogy szeret a férjem. Másrészről ‒ elmélkedtem tovább ‒ elviselhetné, hogy van saját életem is. Illetve remélhetőleg lesz. Már mindketten elfelejtettük, milyen is volt az.

Hirtelen szexisnek érezve magam, vidáman vezettem tovább. Lendületesen leparkoltam az áruház előtt, kipattantam a kocsiból, és nyitott kabátban, sapka nélkül, felszabadultan röpködtem a bejárat felé. Az ajtónál egy csapat fiatal srác dumált, üvegeket szorongatva – biztos bulira alapoztak –, és elégedetten vettem észre, hogy majd kiesik a szemük, ahogy utánam fordulnak.
‒ Még nincs veszve minden! ‒ állapítottam meg magamban, miután diszkréten szemügyre vettem a tükörképem a nagy üvegfalban.

Az áruházban rögtön a bejárat mellett van a kedvenc részlegem – a könyvek és a magazinok. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek körül ott is. Időm, mint a tenger, a multik hétvégén is nonstop nyitva tartanak. Elsőként a lakberendezési magazinokat lapoztam át. Gimis koromban több évfolyamnyit járattunk. Imádtam bekukucskálni mások lakásába, elképzelni, kik hogyan élnek ott.

Imádtam tervezgetni, átrajzolni az alaprajzokat. Amikor nem író vagy színésznő, akkor mindig építész akartam lenni. Az e havi magazinfelhozatal elég silánynak bizonyult. Ultramodern, semmitmondó lakások, kockaépületek. Egy-két házon akadt csak meg a tekintetem, szép, bontott téglás részletek, virágos, buja kertek – de ezek sem értek annyit, hogy pénzt adjak értük. Lehetne csinálni egy jó online magazint, kisgyerekes családoknak…

Miközben az ötletemet ízlelgettem, megint csörgött a telefonom. Megint Norbi. Megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de hátha baj van otthon.
– Na, hogy vagy? – kérdezte.
– Jól, köszönöm. Szeretném ezt a kis időt egyedül tölteni.
– Egyedül vagy?
– Szerinted kivel vagyok?
– Az új pasiddal?
Most én hallgattam el.
– Na, jó, csak érdeklődtem, tetszik-e a magány.
– Még nem hagytál elmerülni benne!
– Na jó. Szia…
– Szia! Leteszed?
– Le. Szia!
Persze nem tette le.

Muszáj volt vihognom.
– Mi van? Hiányzom?
– Igen, hiányzol. Hiányzik a hangod, a hajad, a kecses lábad…
Egyre hangosabban vihogtam. Egy padlizsánhajú nő megvetően elfintorodott.
– Ezt most hallgatják a gyerekek?
– Nem hallják. Bent vannak a kádban.
– És te hol vagy? Nehogy megfulladjanak!
– Én itt állok a galérián, és rólad ábrándozom. A kis formás popódról, ahogy ringatod a bevásárlókocsi mögött.
Hangosan röhögtem.
– Te csak a seggemet szereted. Nem is engem!
– Nem igaz. Ha máson lenne a te feneked, nem szeretném annyira.
– Na elég – vihogtam tovább, mint egy tizenéves. – Leteszem!

Zsebre vágtam a telefont. Megfordult a fejemben, hogy lenémítom, de nem mertem, hátha mégis szükség lesz rám.
– De vidám vagy, Gyömbikém! – szólalt meg egy kedves hang a hátam mögött.
– Éva néni! – örültem meg, de a következő pillanatban éreztem, hogy arcomra kiül a meglepettség. Egyik gimis barátnőm, Réka anyukája állt meg mellettem, de alig ismertem rá. Rég találkoztunk, akkor mindig fiatalosnak és derűsnek láttam, vidáman csillogó szemmel, most viszont egy öregedő, fáradtan és zavartan nevetgélő, alacsony, duci néninek. Tolta a szürke bevásárlókocsit, ázott, őszülő haja az arcába lógott, szemüvege vízcseppes, enyhén párás volt, mindezen túl pedig lilás színű suhogós melegítő volt rajta, amitől az egész nő lepukkantnak látszott.

Kedvesen érdeklődött, gratulált a gyerekekhez, beszélgettünk Réka gyerekeiről, de én egész idő alatt csak arra tudtam gondolni, hogy milyen nagyok és kilógóak a fogai, pedig talán már nem is igaziak, és hogy milyen nagyon csúnya szegény, és hogy vajon Réka is ilyen lesz-e, és én is – ha végleg belefáradok az életbe.

Láttam magam húsz év múlva, ahogy hiába próbálom eltakarni a hanyatlásom vidámsággal meg sminkkel. Ha beszaladok vásárolni, látszani fog rajtam, hogy csak egy ötvenéves, otthon melegítőgatyás, három fiút felnevelt, kiégett háziasszony vagyok. Megrémültem ettől a képtől, és elhatároztam, hogy azonnal összeszedem magam. Szerencsére Éva néni hamar elbúcsúzott.

Visszafordultam az újságokhoz. A szemem megakadt a „Sikeres Nők” magazinon. Belelapoztam. Sztárok és celebek, akiknek sikerült elérni a céljuk, megvalósítani az álmuk, vagy legalábbis ismertté válni és közben anyának lenni. Beraktam a kosárba, hátha be tudok gyűjteni pár okos gondolatot valamelyiküktől, vagy erőt meríteni abból, ahogy ők csinálják. Arrébb mentem, a következő polcon szépirodalmi könyvek. Itt is keresni akartam valamit a női sorsokról.

Találtam két nagyon szép kivitelű könyvet, párban: Boldizsár Ildikó „Mesék férfiakról nőknek” és „Mesék nőkről férfiaknak” válogatása. Az utóbbiba belelapoztam. Indiai és más ázsiai országok népmeséi. Kapásból az első mese, amibe beleolvastam, arról szólt, hogy a nők berzenkednek amiatt, hogy miért csak a férfiaknak lehet három-négy felesége, fordítva miért nem? Nem akartam, hogy Norbi azt higgye, erre akarok kilyukadni, úgyhogy visszatettem a polcra. Volt ott még jó pár szép könyv, és én megint elgondolkoztam. Mennyi szép történet létezik! És mennyien vannak, akik meg is tudják írni. Én mikor fogok írni? Világéletemben író akartam lenni. Többek között.

Milyen szép is lenne otthon dolgozni, csak írni, írni, megállás nélkül, pihenőidőben olvasni, kicsit kertészkedni, várni haza a gyerekeket és Norbit. Reggelente sportolni: futni, úszni, jógázni. Újra jókedvű lennék, a jogdíj meg csak folyna magától… Ha hazaérek, nekiállok írni – gondoltam, és visszatettem a polcra a Sikeres Nők magazint is. Kit érdekel Kosaras Petronella sikerének titka? Azt sem tudom, ki az, melyik újabb sorozat felkapott mellékszereplője.

Indultam, hogy felgöngyölítsem végre a bevásárlólistát. Ekkor mellém penderült két vasalt hajú, egyenruhás hoszteszlány, hogy húzzak a kezükből egy színes borítékot, két személyre szóló wellnesshétvégét nyerhetek különböző, Balaton környéki szállodákba – akár kilencvenszázalékos kedvezménnyel. Miért is ne? Húztam. „Az Ön nyereménye egy háromnapos, kétszemélyes üdülés, félpanziós ellátással, két választható wellness-szolgáltatással. Gratulálunk!” A kártya hátulján ennyi állt: 90%.

Ó! Micsoda meglepetés! Még sosem nyertem semmit! A lányok gratuláltak, udvariasan elém toltak egy listát, amiből kiválaszthatom, melyik szállodában szeretném igénybe venni a nyereményt. Az időpont-egyeztetés ráér, viszont most rögtön meg kell írnunk a szerződést, és be kell fizetnem a tíz százalékot, azaz tizenötezer forintot. Épp mondtam a lányoknak, hogy felhívom a férjem, megkérdezem azért őt is, mikor újra csörgött a telefonom. Norbi volt.

– Szia ‒ hadartam ‒, én is pont hívni akartalak!
– Szia! Tudsz sietni? Elfelejtettem, hogy ma én vagyok a soros a polgárőrségben Zotyával.
– Mi?
– Haza kellene érned kilencre.
– Ez most komoly? De hát mindjárt kilenc! Ne vegyek egy új pakli kártyát is gyorsan, hogy tudjatok zsírozni? – kérdeztem dühösen.
– Nem, kösz, azt Zotya hoz. Akkor siess! Puszi!
Megáll az eszem! Én megint nem számítok?
– Várjál! – Meg akartam kérdezni, hogy mi legyen a wellnesshétvégével, de Norbi már le is rakta a telefont.

Akkor én eldöntöm, gondoltam, és igyekeztem nem felhúzni magam, hogy így megrövidült a kimenőm, hisz csak az imént határoztam el, hogy ezentúl vidáman veszem az akadályokat, és nem elégedetlenkedem a sorsommal. Gyorsan vettem ki pénzt a bejáratnál levő automatából, aláírtam a szerződést, befizettem az előleget, és nekiindultam a polcoknak.
Végigszáguldottam a sorokon, bedobáltam a kosárba a listára összeírt holmikat, beálltam a pénztárhoz a legrövidebb sorba, és tűztem haza. Norbi széles mosollyal nyitott ajtót:
– Pontos vagy! Feltöltődtél?
– Ebben az egy órában?! Viszont képzeld… – kezdtem volna, amikor meghallottam a vidám umm-papa-pázást. – Még nincsenek ágyban?!
– De. Palkó és Misi már lefeküdtek egyszer, Marcira most húztam volna a pizsamát, csak állandóan elszalad a kis büdös. Mondjuk, a fogmosás még elmaradt, bocs. De pisilni voltak. És – emelte fel büszkén mutatóujját – ami „kardozás” közben mellément, azt ők egyedül fel is törölték!
– A gyerekekkel töröltetted fel a pisit?
– Kezet mostak utána! A pisis pizsijüket odadobtam a szennyes mellé, gondolom, le akarod áztatni mosás előtt.

Nyögtem egyet. A két nagy szatyrot bevittem a konyhába. A konyhaasztalon a vacsora nyomai: maradékok, tej, kenyér, nedves, foltos terítő. A koszos edények a mosogató mellett. A fagerendás mennyezet csak úgy döngött a gyerekek veszett rohangálásától.
Aztán felharsant egy autóduda.
– Jó, hogy még nem alszanak a gyerekek, erre felébredtek volna – heherészett Norbi. – Meg is mondom Zotyának, hogy legközelebb halkabban.
Gyorsan felhúzta a cipőjét.
– Ha visszajövök, elpakolom a konyhát! Nem maradt időm…
– Mese volt legalább?
– Egy MC Piri, alias Piroska. Rappeljétek el Anyának! – kiabált föl. – Na csók, majd jövök.
És becsukta az ajtót.

Azért se fogok elpakolni helyette – gondoltam, és felmentem, hogy lefektessem a gyerekeket. Magam is meglepődtem, milyen türelmes voltam. Igaz, hogy annyira megörültek nekem, hogy ellenkezés nélkül tették, amit kértem. Megelégedtek egy darab mesével, és Marci pár perc alatt elaludt, ahogy szokta, a karomat maga alá gyűrve. Misit is cirógattam kicsit, ő a pulóverem ujja alá benyúlva simogatta a bőröm – babakorában is nagyon bújós volt –, és Palkót is megölelgettem. Fél tízkor már ki is tudtam jönni a szobájukból.

Úgy döntöttem, kihasználom, hogy nem aludtam el, és meghallgatok egy esti meditációt, hogy feltöltődjek pozitív gondolatokkal, és lecsendesítsem az elmém. Elhatároztam, hogy minden este, már ma is, ezzel fejezem be a napot, akármilyenre is sikerült, és reggel ez lesz az első dolgom. Fél óra alatt sikerült is kiválasztani egy szimpatikusnak tűnő, húszperces meditációs videót a neten keringő több ezerből, de sajnos csak az első pár percére emlékszem. Arra ébredtem, hogy Norbi kelteget, hogy húzzak pizsamát.

De legalább jólesett ez a pár órás alvás, és úgyis csak holnap lesz szilveszter! Úgy látszik, az újévi fogadalmakat nem lehet előbb elkezdeni… Norbi is éber volt, úgyhogy egy szép szerelmes békülés után késő éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Nemcsak a nyereményről, aminek nagyon megörült (ki is tűztük az időpontot a március 15-i hosszú hétvégére), hanem rólam! Hogy találjam ki, mit szeretnék csinálni – nem hátrány, ha pénzt is keresek vele, de a lényeg, hogy élvezzem, amit csinálok. Hogy visszaálljon az önbecsülésem, sikerélményem legyen.

Ha szeretnék, tanuljak új dolgokat. Most már nagyobbak a gyerekek, tudok időt szakítani magamra. És biztatott, bátorított. Persze más kérdés, mi lesz, ha majd tényleg el akarok menni, mondjuk, egy tanfolyamra, és neki kell vacsorát főzni, altatni… De a mai szolgálatkész nap után nem láttam lehetetlennek, és végre, ez egy igazi, mély beszélgetés volt, amilyenre régóta vágytam.

A Család a dombon fordulatos történeteit itt olvashatod el az elejétől.