Mire Palkó mehetett volna oviba, a faluban kitört a calicivírus. Misi egész éjjel hányt, lavórba, szőnyegre, ágyneműre. Nem sokat aludtunk. Nyilván nem ment oviba, annak ellenére, hogy másnapra kutya baja sem volt, csak egy kis átmeneti gyengeség. Palkót megelőzésképpen nem vittem – lehetett ribilliózni itthon! Marci végre boldog volt, hogy van társasága. Estig. Amíg nem hányt ő is… – Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Másnap, pénteken Palkó – aki éppen jól volt – kisírta, hogy vigyük el úszásra, olyan régen volt már. Ősszel jártunk egy ideig, és nagyon szerették, különösen Misi, aki alig látszott ki a vízből, de úgy siklott a deszkával, mint egy angolna. Sajnos télen, a városi uszoda felújítása miatt egy kisebb uszodába, egy nagyon késői időpontra tették át a foglalkozást, így abbahagytuk. Most örültem, hogy Palkó menni akar, erősködtem, hogy hadd vigyem én, két hete ki se tettem a lábam itthonról. Jó volt újra emberek között lenni, a folyosón a többi anyával megtárgyalni az élet kis és nagy dolgait. Hamar elröppent ez az egy óra.
Hazafelé beugrottunk a szupermarketbe, venni még ropit a hányósoknak a lábadozáshoz. A pénztárnál Palkó egyszer csak megrángatta a kabátom ujját:
– Hánynom kell…
– Most? Jézusom!
Gyorsan beborítottam a kosárba a két kiló almát – milyen jó, hogy ezt is vettünk –, és az utolsó pillanatban, amilyen diszkréten csak tudtam, odatartottam a zacskót Palkó szájához. A zacskóra csomót kötöttem, és fizetés után feltűnés nélkül és hidegvérrel bedobtam az egyik kinti kukába.
Palkó azt mondta, az úszáson jó sok vizet benyelt ‒ én reménykedtem, hogy legyengült gyomra csak emiatt háborgott. De éjjel a maradék is kijött, úgyhogy a gyerekek most felváltva hánytak. Volt mit, mert amíg én zuhanyoztam, Norbit rávették, hogy a diéta ellenére adjon nekik vacsorát (pár falat maradék spagettit) és kakaót, hiszen jól vannak. Még szerencse, hogy a biztonság kedvéért mindenki ágya mellé odakészítettem egy lavórt, így csak a kifröccsenő cseppeket kellett letörölnöm a szekrényről és felitatnom a szőnyegről, meg felszedni egy-két félig emésztett, rágatlan tésztadarabot.
Palkó a harmadik kör után a lavór fölött rám nézett:
– Anya, miért ilyen az élet?
Mit mondhat erre egy anya? Főleg, ha szintén liftezik a gyomra, és a teli lavórt egyensúlyozva azon imádkozik magában, hogy csukott szájjal elérjen a vécéig. Bezzeg Norbi! Párat öklendezett, kijelentette, hogy ő ezt nem bírja, aztán legurított egy fertőtlenítő pálinkát, és úgy bealudt, hogy felrázni se tudtam. Nekem hajnali öt körül sikerült elaludnom, reggelre belázasodtam. Marci szereti a meleget, mert gyakorlatilag nem szállt le rólam. Az általában szokásos napi egyszeri szopizást felszorozta hattal, egész nap rajtam lógott, miközben alig éltem. De legalább pótolta a folyadékot, míg a többiekbe alig tudtam beleimádkozni pár korty teát. Bezzeg a kólát!
Reggel, amikor Norbi lement a Hangyaboltba, Ilonka néni rábeszélte egy üveg kólára, merthogy állítólag az megszünteti a hányingert, így megelőzhető a kiszáradás. Nem akartam elhinni, de tényleg bevált! Sőt, pozitív mellékhatásként a kóla és a ropi visszatöltötte a gyerekekbe az életerőt. Persze, amint jobban lettek, unatkozni kezdtek, úgyhogy kitalálták, hogy farsangosat játszanak. Lerángatták a szekrény tetejéről a jelmezes dobozt, és kiborították. Hosszas variálás és többszöri átöltözés után Marci kis kalóz lett, a nagyok busók – a múzeumpedagógiai foglalkozáson gyártott kenderkócszakállas álarcokkal, a Mamiéktól kölcsönkapott csergékben, és a bő gatyákban, amiket Emi varrt nekik még tavaly. Nekem megengedték, hogy kéményseprő legyek, azaz maradhattam a fekete melegítőgatyámban és a kardigánomban, amit úgyis összekormoztam, amikor hamuztam a kályhát. Ahhoz viszont ragaszkodtak, hogy húzzak sapkát, és szorongassam az üvegmosót. Tetőre másznom és kéményt pucolnom szerencsére nem kellett, azt átvállalta az egyik busóból átvedlett nindzsa.
Én már ennyi aktivitástól is teljesen kifáradtam, jártányi erőm sem maradt. Odahúztam a fotelt a nagy ablakhoz, elterültem benne, és vágyakozva néztem Norbit, aki az udvaron metszette a gyümölcsfákat a napsütésben, egy szál pulóverben. A meteorológiai tavasz napjára ugyanis megérkezett a jó idő. Arra gondoltam, hogy nem keseregnem kellene azon, hogy be vagyok zárva, hanem kihasználnom, hogy a gyerekek ilyen jól elvannak, és megpróbálhatnék kicsit dolgozni. Meggyőztem magam, hogy lehozom a nappaliba a laptopom, és ha mást nem, legalább írok egy blogposztot (mondjuk, arról, hogy hogyan lehet optimistának maradni kínzó fizikai fájdalmak és kilátástalan körülmények között is), vagy böngészem az eladó ingatlanokat. Csak előbb egy percre becsukom a szemem.
Arra ébredtem, hogy Norbi simogat.
– Nem fekszel át az ágyba? Vagy nem eszel valamit?
Lassan kinyitottam a szemem. Egyből feltűnt, hogy a nap laposszögben érkezik a szobába, a nyugati nagy ablakon át – tehát jócskán eljárt az idő. A gyerekek a kanapén ültek, és a tévét nézték.
– Hány óra? Ti már ebédeltetek?
– Hajjaj! Uzsonnáztunk is. Mindjárt öt óra, jól átaludtad a napot.
– Jézusom! – dörzsöltem meg az arcom, és egyből elkomorultam. Eszembe jutott, hogy dolgozni akartam, de úgy látszik, ma sem sikerült. – Mit ettetek? És mit csináltak a gyerekek egész nap? És én hogyhogy nem hallottam semmit?
– Kicsit kijöttek hozzám, segítettek ágakat hordani. Ebédre diétás főtt krumplit csináltam nekik, jól megsózva, én meg szendvicset ettem. Uzsonnára csak kóláztak ropival. Te meg úgy aludtál, mint akit fejbe vertek. De most főzök magamnak egy jó meleg teát. Kiizzadtam az ásásban, a szél meg annyira fújt, hogy teljesen átfáztam, pedig a hőmérő szerint majdnem húsz fok volt.
– Felástad a kertet? – örültem meg. Ez azért volt nagy szó, mert Norbi minden évben kijelentette, hogy jövőre aztán nem lesz kiskert. Minek ássa fel, ha nyár végére úgyis térdig érő gazban kell keresnünk azt a pár tő fonnyadt paprikát?
Ebből a gaz igaz, a fonnyadt nem. A gyerekek is és én is imádjuk egyenesen a kertből enni a napmeleg zöldségeket, a puha paradicsomot, roppanós paprikát, édes cukorborsót, illatos újhagymát vagy a jó savanyú sóskát. A konyhába alig jut be valami, leginkább csak a főzni való csemegekukorica. És való igaz, a kert eléggé elvadult lesz nyárra. Tavasszal még lelkesen gyomlálunk, figyeljük, mikor bújnak ki az elvetett magok, öntözzük a palántákat. Aztán jön a forróság. Reggel más dolgunk van, aztán túl meleg lesz, este meg jönnek a szúnyogok. Pedig isten bizony szeretek kertészkedni, még hőségben is – a forró, porhanyós földszagról eszembe jut a gyerekkorom, amikor fél napokat töltöttünk a nagyszülők kertjében, kapálva, gyomlálva vagy épp szüretelve a sok finomságot. De az előző években vagy terhes voltam, vagy nyakamon lógott egy unatkozó, visítozó totyogós.
Nem is tudom, hogy csinálták régen. Patak dédi meséli mindig, hogy az ő nagymamája ott lakott velük, és ő háromóránként hazaszaladt szoptatni a földekről. Vagy, ha mindenképp vinni kellett a kisgyereket, ástak neki a homokos alföldi talajba egy gödröt, és abba tették, hogy ne tudjon elcsavarogni. Az én nagymamám a jászolba tette aput, amíg fejte a teheneket, hátulgombolós korukban pedig szintén a mama vagy a dédi vigyázott az unokákra. Biztos, hogy van ilyen előnye is a több generációnak, Jutkáék kertje például sose gazos. Igaz, azt Kati néniék kapálják…
Norbi újra megrázta a vállam.
– Hahó! Ne aludj vissza! Hallottad, mit mondtam?
– Hogy felástad a kertet, és hogy főzöl magadnak teát?
– Azt már meg is ittam. Azt mondtam, elmegyek zuhanyozni. Ráz a hideg. Lehet, hogy belázasodtam.
– Na, az f.sza lenne – csúszott ki a számon, pedig még gondolatban sem szoktam trágár szavakat használni, mert utálom, és nem fér össze a pedagógusénemmel. Norbi viszont elmosolyodott, és megveregette a vállam:
– Na, alakulsz.
Szerinte ugyanis prűd vagyok, és jobban tenném, ha belátnám, hogy a trágár szavak nem ártanak senkinek, sőt: segítenek levezetni a feszültséget. És különben is, jobb, ha időben hozzászokom, mivel négy férfival élek egy fedél alatt. Nem tudom, ezt miért mondta, már rég nem akadtam ki (annyira), ha böfögtek az asztalnál, vagy pukiversenyt rendeztek a fürdőkádban. A nyílt színi fütyihimbálást viszont nem legalizáltam – azért mindennek van határa! ‒, és a konstans rendetlenség is megőrjített. De most nem érdekelt a kupleráj. Az egész napos alvás jót tett, a lázam lement, és határozottan jól éreztem magam.
Norbi viszont nem. Vacsora nélkül lefeküdt, és azonnal elaludt. A gyerekek bezzeg úgy felpörögtek a sok kólától, hogy tizenegy óra lett, mire sikerült mindenkit ágyba parancsolni. Hullafáradtan feküdtem be Norbi mellé. Megérintettem a homlokát, és éreztem, hogy forró. Hát ez remek! Reggelre a torka is fájt.
– Tüszős mandulagyulladás – állapította meg hétfőn a doktornő, amikor feljött, hogy ellenőrizze a gyerekeket, akik viszont teljesen meggyógyultak.
– Szerdán mehetnek óvodába! – mondta ki a várva várt ítéletet.
Két nap múlva tehát új életet kezdünk! Elhatároztam, hogy összeszedem magam, újra egészségesek és vidámak leszünk, és azt is eldöntöttem, hogy többet nem viszem vissza Marcit arra a nyomasztó helyre. Délután átjött Anikó, hozott frissen sütött, erősítő medvehagymás pogácsát. Medvehagyma sok van errefelé, a legtöbb Kardosfa környékén, pár kilométerre tőlünk, az erdészeti út mentén. Átmentem Emihez, és megbeszéltük, hogy másnap reggel – ha jól leszünk, és szép idő lesz – elmegyünk, és szedünk. Visszatérünk az életbe!
Ezt olvastad már?
