„Mint mikor még nem voltak gyerekeink”

Elücsörögtünk volna akármeddig, csendben, egymás vállára hajtott fejjel, egymás hátát cirógatva, amíg meg nem hallottuk a lelkendezést fentről ‒ Esett a hó! ‒, majd a lábak izgatott ide-oda topogását, és a csörtetést lefelé a lépcsőn. A Család a dombon történetének egyik leggondtalanabb és legboldogabb napja – Patak Gyöngyvér írása.

Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!

Éjjel leesett a hó, meseszerű fehérségbe borítva a körülvevő erdőket, völgyeket. A világosság miatt korán, de frissen ébredtem. Feltérdeltem az ágyon, és percekig bámultam az ablakon át a csodálatos tájat. Eloszlott a köd, és halványan kisütött a nap. Az egybefüggő fehérség miatt mintha tágabb lenne a tér, tiszta a levegő és a gondolatok. Norbi már nem volt mellettem. Én is lelopakodtam, hátha sikerül kettesben, nyugodtan, felnőtt módjára megreggelizni, mielőtt a gyerekek felébrednek.

Norbi a konyhában ült egy Rubiconnal a kezében, és már itta a kakaóját.
‒ Hogyhogy ilyen korán…? – kezdte, de gyorsan lepisszegtem.
‒ Fel ne ébreszd a gyerekeket!
‒ Miért ne…? – vigyorodott el egyből, és az ölébe húzott. Beletúrt a hajamba, és a nyakamba csókolt. – Mmm, de kívánatos vagy ma reggel! Gyere…
‒ Itt vagyok – mosolyodtam el, és végigfutott a testemen a vágy, mert még éreztem a haján a tegnap éjjel illatát. Ezer éve nem szeretkeztünk kipihenten, napközben, nappali fényben, pláne a konyhában. A lehetőség teljesen felvillanyozott, de meg is torpantam egy pillanatra:
‒ Mi lesz, ha lejönnek a gyerekek?
‒ Nem fognak – suttogta Norbi, és miközben megcsókolt, puhán, de szenvedélyesen belemarkolt a fenekembe. Már nem gondoltam a gyerekekre. Átadtam magam az ölelés ritmusának, a fareluxa résein beáramló, meleggé szűrt reggeli napsugaraknak, amik becsíkozták a testünket. Újra szépnek, rugalmasnak, erősnek, szeretettnek és szerelmesnek éreztem magam.

Eggyé olvadtunk a konyhaszéken. Elücsörögtünk volna akármeddig, csendben, egymás vállára hajtott fejjel, egymás hátát cirógatva, amíg meg nem hallottuk a lelkendezést fentről ‒ Esett a hó! ‒, majd a lábak izgatott ide-oda topogását, és a csörtetést lefelé a lépcsőn. Felpattantam, Norbi röhögve maga elé kapta a bokszerjét, és kirohant a fürdőbe, én magamra rántottam a pizsamám, és a terítőt kezdtem igazgatni lányos zavaromban, miközben a gyerekek körbeülték az asztalt.

Egész nap kitartott ez a bizsergető, első randis hangulat. Ahányszor összenéztünk, annyiszor elmosolyodtunk. Szerencsére nem sok dolgom maradt aznapra. Reggeli után a gyerekek kimentek az udvarra. Amíg hóembert próbáltak építeni, mi a konyhában, kettesben gyorsabban haladtunk. A gyümölcssalátát Norbi bevállalta, lelkesen aprította a hozzávalókat. A házat betöltötte a friss naranccsal keveredett forró csokimázillat, amint olvasztani kezdtem a kevés vajjal és porcukorral kevert puha, holland kakaóport az előző nap összeállított négylapos, mézes tésztás darakrémes sütire.

Norbi összedobott egy gyors túrós tésztát. Miután bevittük a gyümölcssalátát és a sütit a spájzba, kihasználva az intim félhomályt a szűkös helyen egy kis romantikus csókolózásra, én is kimentem az udvarra a gyerekekhez. Teljesen átragadt rám a lelkesedésük. Átjárta a tüdőm a friss, hóillatú levegő, és feszesre csípte az arcomat a jóleső hideg. Ebéd után Marci persze nem aludt el, a nagyokról nem is beszélve, hiába mondtam, hogy nem fogják bírni az esti bulit. Én bezzeg alig tudtam nyitva tartani a szemem. Norbi jól megrakta a kályhát, a csendes pihenő helyetti egyórás Uno-parti alatt meg is száradtak a vizes kesztyűk és anorákok.

Nemsokára csörgött a telefonom. Szendrey Jutka volt, a buli háziasszonya, hogy menjünk át hozzájuk már most, vigyünk popsisíket és szánkót, mert Zotya és a gyerekek (Panni, Sári és Ábel) délelőtt kicsúszkáltak az udvarukban egy szuper szánkópályát. Jutka őszinte, naiv lelkesedése (bármiért), rendíthetetlen jókedve és optimizmusa, a miénkhez hasonló értékrendje és világnézete már évekkel ezelőtti megismerkedésünkkor szimpatikus volt, hamar összebarátkoztunk.

A Misivel egyidős Ábelt várták, mikor két kislányukkal hazaköltöztek Budapestről Jutka szüleihez, Kati nénihez, a köztiszteletben álló doktornőhöz, és a már nyugdíjas, kedvesen szórakozott, ám éles eszű és jó humorú könyvelő-professzor Gyuri papához. Házuk a velünk szemközti dombon, a túlsó faluszélen rejtőzködött, a falu határán belülre nyújtózó zselici erdő fái és egy fél évszázados, bokros sövénysor takarásában. Mikor odaértünk, már vagy tizenöt gyerek szánkózott az erdő melletti, ideális meredekségű domboldalon a hátsó udvarban, s ugyanennyi felnőtt szorongatott gőzölgő forralt boros poharakat a háznál, a pálya aljában.

Szendreyéknél mindig sokan vannak. Jutka nővére, Marcsi, a férjével, a királyi nevű és öntudatú Nagy Lajossal, és két szöszke fiukkal, Lalával és Áronkával Hollandiából tértek haza nemrég, és a szülői háztól félutcányira újítottak fel egy régi parasztházat. A két Szendrey lány ugyanolyan szimbiózisban él, mint mi Emivel. Naponta átjárnak egymáshoz, az unokatesók szinte testvérekként nőnek fel. Csak az öccseink családjai hiányoznak mindkettőnknél… A sok gyerek persze még több gyereket vonz, és szerencsés esetben a szülők is barátokká válnak ‒ mint mi.

Nóráék is már ott voltak. Kopi éppen két szánkón négy gyereket húzott fel a dombon, két sajátját, Kamillát és Borit, és a két, csak nevében „Jámbor” fiút, Andrist és Áront. Nóra Pannit és Sárit próbálta meggyőzni, hogy egyedül is boldogulnak, ne kelljen húzni őket. A fiúk, Ábel, Lala és Kis Áron (ahogy nyakatekert módon Nagy Áront hívták a gyerekek, hogy megkülönböztessék a nagyobbik, Jámbor Árontól) rögtön rohantak az enyémek elé, onnan pedig együtt tovább, fel, a dombra. Norbi felvitte Marcit, aki persze nem akart lemaradni a „nagyoktól”.

Az óvodában alakult veszedelmes fiúbandán csak a művészlélek Zentének és az érzékeny, már ötévesen ornitológusnak készülő Jászai Vilmosnak sikerült lágyítania. Ők Annával és Vilmos nővérével, az őzikeszemű, szelíd Hannával csúszkáltak, eggyel óvatosabban. Az egyéves Ilona, kis keresztlányom, pár napja tanult meg járni, ezt gyakorolta Emivel a nehezített terepen. Ezek szerint ő sem aludt el ebéd után.

Zotya saját pálinkájával kínált meg minket. Én inkább maradtam a forralt bornál, aminek már a finom, fűszeres illata is melegített. De még így sem bírtunk olyan sokáig kint lenni, mint a gyerekek. Sötétedés után újra havazni kezdett, s mi már bentről figyeltük, ahogy ők még mindig csúszkálnak. Ha nem éheztek volna meg, be se lehetett volna rángatni őket.

Pedig a buli is fergetegesre sikerült. Táncoltunk, társasoztunk, és rengeteget ettünk. A gyerekek, csodák csodája, az éjféli koccintás után szinte rögtön kidőltek. Egymás hegyén-hátán, minden sarokban domborodott egy-két pléddel betakart kis kupac, úgyhogy minden szülő elereszthette magát, táncoltunk, röhögtünk, idétlenkedtünk ‒ mint mikor még nem voltak gyerekeink.

Másnap, ha lehet, még szebb nap virradt ránk. A fiúk, mármint az apák, előre kitalálták, hogy újév napján süssünk malacot, kemencében. A kemencét előző nyáron építettük, közösen, az évek óta üresen álló, elhanyagolt, csak egy-egy önkormányzati esemény során kinyitó volt panzió udvarán. Élmény volt! A férfiak építették a téglaalapot, élvezettel zúzták össze a kiürült sörösüvegeket, amiknek cserepeit a jó hőtartás érdekében kell beleépíteni az alapba. Deszkából összeeszkábálták a romonádot, ami egy íves zsalu – erre építették téglából a kemence búbját. Innen vehettünk részt a munkában mi, nők és gyerekek: az egész kemencét be kellett tapasztani sárral.

Igazi élvezet volt a szalmával kevert agyagban tapicskolni, ügyesen rákenni a téglavázra, és szépen elsimítani. A kemence szája fölé gyönyörű, virágmintás vakolatdíszt varázsoltunk. Pár napos száradás után begyújtottuk a kemencét, így kiégett belőle a romonád. Augusztusban, az új kenyér napján már abban sütöttünk saját kenyeret, most pedig a malacot. Amíg sült a sok ínycsiklandó finomság ‒ Kopi mindegyik tepsibe más, különleges összeállítást varázsolt –, a változatosság kedvéért átmentünk a gyerekekkel a szemközti skanzenbe szánkózni.

A skanzenbeli műemlék református templom kellően lankás dombja is ideális a csúszkálásra. Elég hosszú és meredek ahhoz, hogy gyors és izgalmas legyen, de hamar, nyavalygás nélkül fel lehessen húzni a szánkókat és felcipelni a tepsisíket, százszor is. Széltében több pálya is elfér, lehet versenyezni, egyszerre akár tízen csúszni. A gyerekek hamar kiszorítottak minket, úgyhogy fent maradtunk a dombtetőn, amit beragyogott a lemenő nap, elhagyva az alattunk sorakozó vályogkunyhók behavazott nádtetőit. Beszélgettünk, és figyeltük a gyerekeinket, ahogy kipirulva játszanak. Idilli, már-már giccses volt mindez.

A giccs tovább fokozódott, amikor visszamentünk a kemencéhez, ahol megsült a malac. A panzió étkezőjében terítettünk. A lepukkant, linóleummal borított termet feltöltötte élettel a zsibongás és a tepsikből áradó mennyei illatok: rozmaringos-narancsos malacsült, birs-almás-szilvás malac, szalonnával tűzdelt malacpecsenye borókabogyóval és majoránnával, hagymaágyon sült kakukkfüves pecsenye, sózott malachús ropogós bőrben, valami titkos ízesítéssel… Mellé friss, puha belű fehér házikenyér, savanyú uborka és gyöngyhagyma. Kopit az egekig magasztaltuk, fenséges lakomát varázsolt. Még Jámborék – Évi és Tomi, a vegetáriánus zenész-színész házaspár sem tudott ellenállni az illatoknak.

– Fenséges! Az ember ilyenkor nem is érti az indiaiakat – jelentette ki a nálunk picivel idősebb Tomi, aki hívő katolikus felesége mellett gyakorló Krisna-tudatú hívőnek vallotta magát, és mindig hajlott egy kis könnyed, világmegváltó filozofálásra. Jóízűen kuncogott, és kivett még egy szelet húst.
– Tényleg jó – mondta Évi szégyenlősen, és tett a fiai, Andris és Áron, felé nyújtott tányérjára. – A fiúk nem vegetáriánusok – mondta mintegy mentegetőzésképpen.
– Hát, az én fiam sem – állapította meg Anikó, aki elképedve figyelte, ahogy a hatodikos Bálint egymaga egy fél tepsi malacot bevágott.

Borkorcsolyának Jászai Márti (Jámborék szomszédja, a virágkertész Sándor tüneményes felesége, aki a szennai gyermekotthon vezetőjeként nemcsak a családjának és a barátainak süti mennyei finom süteményeit, hanem a gyerekotthon lakóinak is) töpörtyűs, krumplis és túrós pogácsát sütött, desszertnek pedig hatalmas adag isteni rádióst, aminek közepén az édes dióhabot a két oldalról ribiszkelekvárral felcsavart omlós tészta támasztja meg. Emi megsütötte az évszázad kakaós kalácsát, Jutkáéktól pedig áthoztuk a salátákat, köreteket, ami még estéről megmaradt. Ettünk, beszélgettünk, ráértünk. Tökéletes nap volt.

A téli szünet hátralévő részében is együtt volt a társaság. Mindennap szánkóztunk, a temetőtől a faluszéli házakig tekeredő meredek, hajtűkanyaros „fekete pályán” vagy az Emiék és Nóráék kertvégétől a domb aljáig nyúló hosszú, egyenes földúton. Sötétedés után átköltöztünk a kivilágított nagy utcára, amit a mi néhány házunk kedvéért nem takarítottak le, s csak a legbátrabb autósok mertek rajta közlekedni.

Ebben a pár napban, amíg ekkora volt a nyüzsgés, szándékosan nem álltam neki semminek. Újévi fogadalmamat ‒ az önmegvalósítás első lépéseinek megtételét – az ovikezdésre toltam át. Addig próbáltam egyszerűen csak jól érezni magam, feltöltődni vidámsággal és sok kinti, friss levegővel.

Amint az első munkanapon egyedül maradtam (Marcit átvittem kicsit Emihez játszani), éreztem, ahogy árad bennem az energia, a megújult életerő, buzog bennem a tettvágy. Először is összeírtam, mit szeretek csinálni, hiszen nyilván azzal lenne jó pénzt keresni, ami örömet okoz. Tehát: szeretek írni – egy. Szeretek segíteni, tanítani – kettő. Mozogni, sportolni, és ezt is tanítani – három. Erről ráadásul van is „papírom”. Érdekel az építészet, a lakások, az „ingatlanok” – négy.

Akkor ezeket most vegyük sorra! Mostanában az egyik éjszakai kikapcsolódásom (már amikor nem aludtam el) a nagy divattá vált internetes fórumokon való traccsparti lett – az egyik babás csoportban lassan hivatásos szoptatási tanácsadóvá léptem elő. Bettinek, amikor Misi születése után nem sokkal Olivért várta, egy füzetecskében mindenféle szoptatási tanácsot leírtam, ami később a lakótelepi anyukák között kézről kézre járt, és nagy sikere volt. Mi lenne, ha írnék belőle egy szoptatós könyvet, ahogy már annyian unszoltak? Ez lefedné az egyes és kettes pontot. Izgalomba jöttem.

Hármas pont: mozgás. Tarthatnék például alakformáló tornát, lent a kultúrban. Rám férne. És Nóra, Emi, Jutkáék, sőt az óvó nénik is a nagy kufferre, az úszógumira meg a mozgáshiányra panaszkodnak. Lehetne heti két edzés, kedd és szombat, legalább mozgok, plusz társasági életet élek. És pénzt keresek vele. Még jobban bezsongtam. Szinte éreztem az izmaimat feléledni.

Az ingatlanos pont maradt hátra. Úgy döntöttem, ezzel egyelőre nem foglalkozom, mivel hónapról hónapra éltünk, egyik fizetéstől a másikig, és – gondoltam – az ingatlanbefektetéshez tőke vagy legalábbis befektetőtárs kellene. És persze tudás. Ehhez még nem éreztem magam elég felkészültnek.

Felvillanyozva mentem át Emihez, és lelkesen mutattam, milyen sorsfordító meglátásokra és elhatározásokra jutottam. Emi pár percig velem lelkesedett, majd magába zuhant – és vele mi lesz? Úgyhogy amíg összeraktunk egy finom mindent bele levest a közös ebédhez, összeírtuk, ő mit szeret csinálni. Varrni, énekelni, táncolni, kisgyerekekkel foglalkozni. Ez is jó kiindulópontnak tűnt.

Ebéd után Ilona és Marci váratlanul elaludtak egymás mellett a játszószőnyegen. Mintha érezték volna, mekkora szükségünk van egy kis zavartalan brainstormingra. Óvatosan betakartuk a gyerekeket, Emi főzött egy nagy adag mentateát, és két órán keresztül, teát kortyolgatva, puha plédekbe burkolózva, zavartalanul tervezgettük az anyaságon túli új életünket.