„Megrémültem attól, hogy vajon mit láthat a gyerekem”

Amíg a gyászjelentés szövegét fogalmaztuk, és készültünk Józsi papa temetésére, különös dolgok történtek a házunkban. Ablakok csapódtak be mindenféle magyarázat nélkül, és Palkó is elkezdett ijesztően viselkedni. Az még inkább megrémített, hogy a kisfiam különös „látomásait” már sokadjára nem tudtuk megfejteni. Patak Gyöngyvér írása.

Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!

A következő hét teljesen szürreális volt. Márti mamival és Bettivel ültünk a hőségben a teraszon a napernyő alatt, a gyászjelentés szövegét fogalmazva, miközben a gyerekek a kis medencében hancúroztak – mert az élet nem áll meg. Összeírtuk, kit illik személyesen értesíteni a temetésről. A sok rokonról persze rengeteg emlék jutott eszébe Márti maminak és Bettinek, amiken hol sírtunk, hol nevettünk, hol egyszerre a kettőt.

Márti mami közben derekasan küzdött a kétségbeeséssel, néha úgy éreztük, csak miattunk és értünk képes összeszedni magát. Norbi néha megjelent, rohangált a városban, intézkedett. Megbeszéltük, hogy legyen a ceremónia, mikor lesz a hamvasztás, hol lesz az urna ‒ teljesen abszurd. Egyik nap, még a hamvasztás előtt, Norbi és Betti megnézték édesapjukat. Én erre képtelen lennék.

A gyerekek lettek a kapcsolat az összeomlott belső világ és a valóság között. Jöttek-mentek, vidáman játszottak, enni kértek, nem hagytak minket elmerülni a gyászban. Azért pár percenként sikerült elsírni magunkat, ahogy belegondoltunk, mit érezhet a dédi, aki a fiát vesztette el, és aki most időskorában is erős asszonyból egy nap alatt öreg nénikévé roskadt. Elsírtuk magunkat, ahogy eszünkbe jutott, hogy Józsi papa nem látja majd az unokáit felnőni, hogy a gyerekek nélküle nőnek fel, hogy mit mondana most, hogy mit mondott legutóbb, mit csinált, mit dolgozott, mit főzött.

‒ Ő biztos nem bőgne ennyit – mondta egyik nap Norbi, teljesen kiakasztva ezzel a nővérét, aki épp zokogott. Érdekes módon Márti mami csak bólogatott: ez így igaz.
Aztán Márti mami sírt, de annyira, hogy alig kapott levegőt, akkor Betti tartotta magát. Norbi elképesztően nyugodt maradt. Már én is túlzásnak éreztem. A hitével magyarázta.
‒ Miért sírjak? Mert magamat sajnálom? Apám már jó helyen van. Miatta nem kell sírni. Megváltoztatni nem tudjuk, ami történt. Ennyi ideje volt itt a földön. Ezt el kell fogadni.

Nemcsak Márti maminak, de nekem is szívtelennek tűnt ez a hozzáállás, pedig esténként sokat beszélgettünk, és láttam, hogy tényleg így gondolja. Hiszi, hogy apja a lehető legjobb helyen van. A gyerekeknek is azt mesélte:
‒ Amíg gondolunk a papára, addig velünk marad. És még azután is, ebben biztos vagyok. Válaszol, ha kérdezitek, segít, ha dönteni kell. Csak tegyétek a szívetekre a kezeteket, és hallgassátok meg a gondolatot a fejetekben. Ha csöndben lesztek, meghalljátok.
‒ Én hallom ‒ mondta Palkó. ‒ Meg látom is, ha nagyon figyelek.
‒ Na ugye ‒ mondta Norbi, és megsimogatta Palkó fejét.
Eszembe jutott Norbinak az a korszaka, amikor hitoktató akart lenni, és bárányt – Isten bárányát ‒ akart tetováltatni a mellkasára.

A gyerekek az esti imát meghosszabbítva minden este külön elköszöntek a papától, és puszikat küldtek fel neki az égbe. Megható volt a törődésük, szeretetük. Szerettek Józsi papáról beszélgetni, de nem voltak különösebben szomorúak. Sokat kérdeztek a temetésről is, hogy mi fog történni ott pontosan, mi lesz a testtel, mi a lélekkel. Rájöttem, hogy borzasztó nehéz ezekről a dolgokról úgy beszélni, hogy ne rázzuk le őket valami butasággal, de ne is bonyolódjunk bele túlságosan.

Logikus és érthető legyen a magyarázat, de ne túl realista. Legyen benne csoda, de legyen hihető. Misi és Marci úgy tűnt, megelégszik a válaszokkal. Palkó viszont néha különösen viselkedett. Volt, hogy percekig ült szemben a fallal, és csak nézett, vagy tologatta a kisautóit. Volt, hogy maga elé motyogott, vagy bólogatott, mosolygott. Amikor kérdeztük, mit csinál, csak megvonta a vállát:
‒ Játszok.
Palkónál nem volt szokatlan, hogy hosszú ideig játszik elmélyülten, egyedül. Csak most olyan volt, mintha nem volna egyedül.

A temetés reggelén nagyon ideges és feszült voltam. Az idő is elromlott. Szürke esőfelhők gyülekeztek, olyan alacsonyan, mintha be akarnának kúszni a lakásba. Szélcsend volt, és a levegő nyomott. Fájt a fejem, bevettem egy fájdalomcsillapítót, pedig csak akkor szoktam, ha nagyon muszáj. A hidegfrontot mindig megérzem, pláne ha ideges vagyok.

Örültem, hogy úgy beszéltük meg, a gyerekek nem jönnek el. Biztos voltam benne, hogy nem tudnának viselkedni, zavarnák Márti mamit is, nekem pedig nem lenne energiám fegyelmezni őket. Jutkáék vállalták, hogy vigyáznak rájuk, hiszen anyuék és Emiék is a temetésre jönnek. A gyerekek, Olivérrel együtt, előző nap választottak Józsi papának búcsúajándékul egy-egy szép kavicsot, amit Betti segítségével szép díszesre kifestettek, és egy kis tálkán gondosan elrendeztek. Betti majd ráteszi az urnára.

‒ Gyere már reggelizni, kisfiam! ‒ szóltam Palkóra többedszer, aki a kemencepadkán ült már vagy tíz perce, és bambult. Még azelőtt le akartuk vinni a gyerekeket Jutkáékhoz, mielőtt feketébe öltözünk.
‒ Jövök ‒ szólt vissza Palkó, és felkászálódott. A következő pillanatban becsapódott a bukóra nyitott ablak, fent pedig, ahol szintén nyitva voltak az ablakok, kivágódtak a résnyire hagyott ajtók, majd becsapódtak az ablakok.

Mindannyian megdermedtünk. 
‒ Mi volt ez? ‒ kérdezte Misi ijedten.
‒ Józsi papa elment – mondta Palkó, magától értetődő arccal, és odaült az asztalhoz. Ijesztő sejtésem támadt.
‒ Hogy érted, hogy elment?
‒ Elment. Felsuhant a kémény mellett.
‒ Mikor?
‒ Most az előbb. Láttam. Már nem is fog visszajönni.
‒ Honnan tudod?
‒ Tudom.
‒ Ő mondta?
‒ Nem, csak tudom. Kérek mézes kiflit.

Norbira néztem, mit szól a dologhoz. Az jutott eszembe, amikor Marcival voltam várandós. Előtte senkinek, még a gyerekeknek sem beszéltünk arról, hogy kis testvért tervezünk. Még én sem tudtam, hogy Marci megfogant, amikor egyik nap ültem a fotelben, és Palkó, aki akkor négyéves volt, odajött hozzám, és szeretettel megsimogatta a hasam: „De jó, hogy megint kisbaba van a hasadban!” Adott rá egy puszit is. Mikor megkérdeztem, honnan veszi ezt, azt felelte: „Hát, látom!” Másnap vettem egy tesztet, és kiderült, tényleg terhes vagyok.

Úgy képzeltem, hasonlót láthatott, mint én annak idején álmomban, amikor Palkó fogant meg. Egy pillanat alatt felébredtem, mert mintha egy hatalmas ősrobbanás ment volna végbe a hasamban, és csodálatos, vörös-narancs fény sugárzott volna ki belőlem. Biztosan tudtam, hogy most fogant meg a babám. Hogy ez azt jelentette-e, hogy a két sejt akkor egyesült, vagy akkor ugrott fejest a lélek a kis zigótába, nem tudom. Mindenesetre megtörtént, új élet kezdett fejlődni bennem.

Palkónak ötévesen is volt hasonló élménye, egy egész sorozat – nem a kellemes fajtából. Azzal készített ki minket – és persze saját magát is –, hogy iszonyatosan félni kezdett a sötétben. A kimerítő mizéria hónapokig tartott. Palkó mindenfelé, de főleg a fönti folyosónk egyik sarkában látni vélt valamit vagy valakit. Napközben is kísérgetni kellett a vécére; sötétedés után, amerre ment a lakásban – már, ha mert menni egyedül ‒, minden villanyt felkapcsolt. Este addig ott kellett ülni az ágya mellett, amíg el nem aludt. Ez, főleg a csecsemő Marci mellett, nemcsak fárasztó volt, hanem félelmetes is. Tényleg van ott valami? Vagy csak képzeli? Mit láthat?

Elmondani nem tudta rendesen, de borzasztóan félt. Már magam sem voltam benne biztos, hogy nincs ott semmi. Valaminek lennie kell, ha Palkó – aki teljesen épeszű ‒ ennyire következetesen kitart. De mi? Lelkek? Szellemek? Vagy energiamezők? Sosem foglalkoztam ilyen spirituális dolgokkal, bár elfogadom, hogy attól, hogy mi nem látunk, tudunk, érzékelünk dolgokat, attól azok még létezhetnek. A helyzet lassan tarthatatlanná vált. Nagyon szerettem volna segíteni Palkón.

Mindenfélét kipróbáltunk. Norbi ‒ aki hívő református létére, vagy éppen ezért, nem mondta soha, hogy ott nincs semmi ‒ odament, ahol Palkó épp látott egy alakot, és lebunyózta. Vagy elküldtük máshová. Vagy odavilágítottunk. A valami Palkó szerint többnyire ott maradt, de legalább láthatta, hogy ártalmatlan, és ránk számíthat.

Már ott tartottam, hogy elviszem egy pszichológushoz, amikor összefutottunk Jámbor Tomival, aki mindig szívesen nézett a dolgok mélyére. Elmeséltem neki Palkó félelmeit, a fogantatása jeleit, és azt is, amikor meglátta Marcit a hasamban. Tomi egyből felvillanyozódott. Behívott minket egy teára. A fiúk beszaladtak játszani Áronhoz és Andrishoz, mi pedig leültünk az apró étkezőben, ahol Évi máris reszelte a gyömbért a teához. A fiúknak sebtiben pucolt egy tál mandarint és almát. Tomi megvárta a mondandójával, amíg elkészül az enyhén csípős, mézzel, citrommal ízesített gyömbértea, amit Évi a szokásos, kifelé szélesedő, leheletvékony, kézzel festett porceláncsészékbe töltött. Tomi szeme csillogott, ahogy a tárgyra tért, de izgatottságában is lassan, megfontoltan beszélt, kiélvezve saját szavait.

‒ A kisgyerekeknek hat-hét éves korig nyitva van a, a… ‒ két kezét feltartotta a feje fölé és forgatni kezdte a csuklóját ‒ a spirituális csatornája. Ez természetes, olyanokat lát, amiket mi nem. Mi is láttuk, amikor kicsik voltunk, csak elfelejtettük, bezáródott a csatornánk, mert most két lábbal a földön élünk. Ez nem baj, a baj az lenne, ha nem így lenne, mert akkor nem találnánk a helyünk, más emberek szemében megmagyarázhatatlan, furcsa dolgokat észlelnénk, félelmeink lennének, satöbbi. Van, aki így marad, és vagy kezd vele valamit, vagy nem. Jós lesz, vagy szellemidéző, vagy műsorvezető az Ezo TV-ben, he-he ‒ kuncogott jóízűen, és visszatolta orrára kerek szemüvegét. ‒ De jobb, ha az anyagi világban stabilan legyökerezünk. Itt kell lennünk ‒ mutatott most két kézzel a földre.

‒ A szellemi szféra, mármint az asztrális világ, nem a mi világunk, nem szabad hozzá ragaszkodni. A gyerekek harmadik szeme még nyitva van, de magától bezárul. Segíteni lehet benne, persze. Palkó is fusson, sétáljon sokat a szabad levegőn, ölelgessétek, szeretgessétek, érezze a testét, egyen jókat, hallgasson zenét, legyünk jelen az életében – érezze a földet. Minél kevesebbet foglalkozzon a fekete alakokkal. Ne mondjátok, hogy nincs ott semmi, de azt se hagyjátok, hogy féljen tőlük. Ne hagyja, hogy vegzálják, ne foglalkozzon velük. Meg kell mondani Palkónak, hogy nem tudja senki bántani. Úgy látszik, ő, az ő lelke még közel áll, vagy inkább úgy mondanám, még jól emlékszik arra a világra, ahonnan jött, és ahova megyünk. Ne féljetek ettől, ne tagadjátok el előtte a létezését, de segítsétek, hogy teljes valójával itt legyen köztünk. A másik világgal – ez meggyőződésem – nincs dolgunk, amíg a földön élünk. Ebben a fizikai testben az itteni életünket kell élnünk, itt van feladatunk ‒ hatásszünetet tartott ‒, küldetésünk. Itt kell szeretnünk. Igyunk Palkóra!
Azzal felhajtotta a teáját.
‒ Évikém, hoznál még egy kancsóval?

Norbi szeretett Tomival filozofálni, és rendszerint komolyan átgondolta, amikről beszélgettek. Igyekeztünk most is betartani, amiket mondott, és úgy tűnt, működik. Palkó egyre kevesebbszer emlegette a „szellemeket”, egy idő után nappal már egyáltalán nem félt, este sem rettegett, esti mese után nyugodtan aludt el. Igaz, én a biztonság kedvéért többször gyújtottam egy-egy szál fehér gyertyát – állítólag használ a rossz szellemek ellen, és hangosan elküldtem az összes túlvilági lényt oda, ahova való – ügyelve, hogy Norbi meg ne hallja.

Most, hogy Palkó látta Józsi papát – a Dagi angyalt – elröppenni, Norbi ugyanazt a töprengő arcot vágta, mint Tomi okfejtésekor.
‒ Tessék, a mézes kiflid, Palkó.
Palkó nem állt neki. Izgett-mozgott a székén, látszott, hogy még mondani akar valamit. Norbi kérdőn ránézett.
‒ Józsi papa nem jön vissza ‒ nyögte ki végül, mint aki egy titkot készül elárulni –, de azt is tudom, hogy van még testvérünk, csak még nem született meg.
‒ Tessék? – szaladt fel a szemöldököm, Norbi pedig elnevette magát.
‒ Ezt honnan veszed?
‒ Emlékszem rá. Együtt voltunk fönt, a mennyben, mindannyian.
‒ És fiú lesz, vagy lány?
Palkó huncutul elmosolyodott.
‒ Mindjárt megkérdezem.
‒ Kitől?
‒ Hát az Istentől. Vele szoktam beszélgetni.

Most vajon hülyére vesz minket a gyerek? Palkó égnek emelte a tekintetét, majd becsukta a szemét, és koncentrált. Pár másodperc múlva hatásvadász módon körbejártatta rajtunk a tekintetét, majd megszólalt:
‒ Fiú.
‒ Jaj, ne ‒ nyögtem, és elnevettem magam.
‒ Vicceltem. Lány.
‒ Tényleg? ‒ örültem meg igaziból.
‒ Dehogy! ‒ Palkó már kacagott. ‒ Bevettétek?
Marha vicces. Azok után, ahogy viselkedett, meg amiket mondott, tényleg elhittem, hogy Istennel vagy valami túlvilági lénnyel kommunikál. De Palkó folytatta:
‒ Azt mondta, még nem lehet tudni, hogy fiú lesz, vagy lány.