Anyaként sokszor szorítjuk magunkat háttérbe, és minden pillanatot kihasználunk, hogy még valamit elvégezzünk – akár valaki helyett. Azonban az élet olykor közbeszól, mint a mostani egyperces történet esetén is.
Nagyjából soha nem pihenek, akkor sem, amikor lenne rá lehetőségem. Lenne egy egész napom magamra, és ahelyett, hogy elolvasnék végre egy könyvet abból a halomból, amit beszereztem az elmúlt években, vagy jógáznék, vagy megnéznék egy filmet, ami rajtam kívül senkit sem érdekel, inkább kimosok mindent is, hogy ne hétvégére gyűljön össze, rendet rakok a lomos szekrényben, elrakom a meleg ruhákat, gyomot szedek a kertben, meg belefogok még száz dologba. Amint lerakom a fenekem, rám tör a viszketés, hogy én most úgy csak vagyok, és semmi hasznom. Tudom, ez nem jó így. Most lesz is pár napom elmélkedni ezen, mert amikor ma reggel egyik kezemben a bazi nagy pálmával, amit vittem a teraszra nyaralni, a másik kezemben ruhákkal bénán léptem le a lépcsőről, egy hangos recsegéssel elszállt a bokám, így a sors mondta azt, hogy akkor most ülj a seggeden egy kicsit, ha akarod, ha nem. Szóval így is haszontalannak érzem magam, de legalább van mire fognom.
