A minap pár anyukával beszélgettünk arról, hogy milyen bosszantó dolgokra lettünk figyelmesek, mióta kisgyerekesek vagyunk. Például arról, hogy a babakocsit nem lehet eltolni a járdán a parkoló autóktól, vagy hogy parkolásnál hiába van „gyerekes” matrica az autón, a szomszéd kocsi 2 centire áll mellé. És szóba került az utcán hagyott kutyagumi is… Papp Ancsa véleménycikke.
A kutyaürülékhez, amely heverhet zöld fűben vagy a járda közepén, nem lehet hozzászokni, hiszen a szag és az állag is mindig változó. Tegye fel a kezét az a szülő, aki még nem takarított a csemetéje cipőjéről, ruhájáról, kezéről kutyagumit. Igenis nagyon bosszantó dolog, főleg, hogy ez szinte heti szinten benne van az életünkben.
Itt tényleg rosszabb a helyzet?
Voltak idők, amikor bent éltem a belvárosban, igazán a sűrűjében, egészen pontosan az Erzsébet körúton. Mondanom sem kell, hogy akkoriban nemcsak kutyagumival, hanem emberi ürülékkel is találkozhatott az ember lánya. Állattartóként, kutyasétáltatás közben lettem akkoriban figyelmes a rengeteg aknára, ami körülvett minket, s persze Suzyka mindegyikre kíváncsi lett volna, ha nem húzom el időben a pórázzal. Erre mondom én azt, hogy mindenki akkora kutyát tartson/válasszon, amekkora kakit fel tud szedni! Sajnos rengeteg gazdi nem tartja ezt be. Sőt, még páran fel is voltak háborodva, ha esetleg egy-egy ilyen alkalommal szóvá tettem a látottakat.
Kertvárosi kakipara
Hát nem sejtettem, hogy 15 évvel később, Pesten belül, de kertvárosi környezetbe költözve a probléma ugyanúgy adott lesz. Ugyanakkor, ha jól tudom, ezért rajtakapás esetén akár bírság is kiszabható. De hát ki törődik manapság ezzel? Pedig igenis a kutyasétáltatás már szabályokhoz kötött folyamat.
„A társadalmi együttélés szabályaiból értelemszerűen következik, azonban az állatok védelméről és kíméletéről szóló törvény is egyértelműen kimondja, hogy a kedvtelésből tartott állat ürülékét az állattartó a közterületről köteles eltávolítani.” Forrás: A kutyasétáltatás szabályai – D.A.S. Jogszerviz.
Imádom takarítani a cipőt… Ja, nem!
Nálunk simán van olyan, két-három házzal arrébb lakó szomszéd, aki szabadon engedi a kutyáját, csak az ajtóból figyeli szemmel, hogy merre jár, hogy esetleg autó ne csaphassa el, de ha az eb véletlenül épp az ajtónkban áll neki üríteni, akkor már nem jön el zacsival a kezében felszedni, hanem csak oldalra néz, mintha mi sem történt volna, úgysem tudja senki rábizonyítani a kutyájára a dolgot. Cserébe az első ajtónyitásnál, bár én megyek elöl, és átlépem, már a csemetémnek csak annyit tudok mondani, hogy „vigyázz, ka..!”, és már bele is lépett. Így némi káromkodás mellett fordulhatunk is vissza teljes pereputtyal cipőről kakit vakarni/mosni. De sajnos volt már olyan is, amikor nem vettem észre, hogy méhem gyümölcse kakiba lépett, és simán hagytam beszállni az autóba… Onnantól kezdve a lábtörlő és még néhány, a lábtörlőn heverő játék látta kárát ennek a ballépésnek.
Intelligencia kérdése?
De miért vagyunk ilyenek? Miért nem vagyunk igényesek a környezetünkre? Emlékszem, még töriórán tanultuk, hogy a középkorban az utcára öntötték az ürüléküket az emberek. Már azt sem értettem. Most meg itt vagyunk a 21. században, és fáj a derekunk az édes kis kedvencünk kakijáért lehajolni, akinek adott esetben még szülinapi zsúrt is tartunk…
Sétálunk, sétálunk, egy kis dombba belelépünk…
Igyekeztem nem oknyomozó riporterként eljárni az ügyben, de kíváncsi voltam, hogy a tőlünk háromutcányira levő óvodai úton mennyi ürülékkel találkozom nap mint nap. Természetesen általában simán csak bosszankodom magamban, és örülök neki, hogy sikerült előre figyelmeztetni a csemetét, hogy kerülje el. De most nekiálltam fotózni is a kedvetekért. Magasan 20 felett van a számuk, de most csak ennyit mutatok. Nem értem, hogy milyen tévhitben élnek ezek a gazdik; talán hogy idővel elmossa az eső?
A saját portánk előtt tényleg vagyok annyira „lúzer”, hogy felszedem, de csak a gyerek miatt, meg azért, mert ha nem veszek észre egyet is, akkor simán előfordul, hogy én fogok rá puszta kézzel, mikor a lehullott leveleket takarítom, zsákolom be. Pedig már fehér murvával is leszórtam az utcafronti kiskertet, hogy jobban feltűnjenek a nem odavaló dolgok.
Egy szónak is száz a vége. Kedves gazdik, felelős állattartók! Vigyázzuk és jobban óvjuk a köztisztaságunkat, magunkért és egymásért! Mert amúgy a kutyaürülék nagyjából kilenc hét alatt bomblik le, de ez korántsem jelenti azt, hogy a benne lévő kórokozók és baktériumok is eltűnnek. „Vándorolnak” és terjednek földön, vízen, levegőben, talajban és szélben.
Borítókép: Canva
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
