Ülök az új konyhámban, ami olyan, mint amilyenre mindig is vágytam. Kint még sötét van, a lakásban mindenhol kellemes hangulatvilágítás. A fiam orrát lógatva elindult az iskolába, ahol ő az új fiú. A nagyobbik lányom még nem jött le a szobájából, hogy sírásra görbült szájjal kakaót kérjen, és a két hónapos mellől is sikerült kilopóznom úgy, hogy ráterítettem a pólómat, hogy azt higgye, még ott fekszem mellette. (Tudom, tudom.) Iszom a forró kávémat a kedvenc bögrémből, a kedvenc nagyikardigánomban. Bíró Adrienn írása.
A kertes házak kötelező eleme, egy félig kóbor macska megjelenik a hátsó ajtónál, és kapargatni kezdi az üveget, jelezve azt, hogy éhes. Minden bizonnyal vemhes, és amilyen mázlink van, tuti valamelyik költözésből megmaradt és a teraszra kirakott dobozban fog megfialni, lehetőleg minél több cicát. Mit csináljak ennyi macskával? Nem is szeretem a macskákat! Mióta gyerekeim vannak, mindenkit kényszeresen megetetek, aminek valószínűleg ez az állat örül egyedül, mert pattanok, és öntöm is a tálkájába a drágább macskakaját, amit vettem. (Mégiscsak terhes.)
Végre lekapcsolódtam a robotpilóta-üzemmódról, ahogy az elmúlt pár hónapban léteztem. Van időm és kedvem is leülni, csak úgy körbenézni, és megpróbálni nem idegeskedni semmin, vagy nem érzem úgy, hogy azonnal csinálnom KELL valamit. Tele van kacatokkal a terasz, a garázsba inkább be sem megyek, mert nem lehet a sok cucctól, de a lakásban elfogyott az utolsó zsák is, kiürült az összes költöztetődoboz, és már csak olyanokon kell gondolkoznom, hogy milyen színű vázát vegyek, ami illik a polc tetejére. A férjem szerint leginkább semmilyet, ne árasszam el a házunkat porfogókkal. (Úgysem fog neki feltűnni, ha sunyiban elhelyezek itt-ott valamit.)
Már csak azzal kell megbarátkoznom, hogy ez az idilli házikó az apró kis kertjével nem valahol Budapesten van. Húsz évig éltem a fővárosban, életem több mint felét. Ha időjárás-jelentést látok a tévében, még mindig Budapestet nézem automatikusan, pedig balra kéne néznem, Székesfehérvár környékére. Ha a híradót nézem, furcsa, hogy engem már nem érint majd közvetlenül az, ami Pesten történik. Nem vagyok még öreg, de úgy nosztalgiázom, mint anno a nagymamám, amikor párás szemmel nézte az Önök kérték-et. Ah, a Margit híd! Ide jöttem ki először este, amikor felköltöztem, és emlékszem, mennyire megrendülten bámultam a kivilágított várost, a Dunát, és hogy eltévedtem hazafelé. Milyen sokáig fogalmam sem volt, melyik villamosra szálljak fel, és mindig arra sikerült, amelyik a rossz irányba ment.
Többnyire az óriásplakátok alapján tájékozódtam, csak sajnos gyakran cserélték őket. Nyolcszor költöztem a városon belül, fele-fele arányban éltem a bulis Pesten és a sznob Budán. Mindegyiket imádtam, mindegyiket más miatt. A nyüzsgő Astoria környékén volt az összes jó romkocsma, a Népszínház utca környéke abszolút a központ, az Örs környéke nem volt egy életbiztosítás, de cuki kertvárosias része nagyon közel volt a munkahelyemhez. Az Istenhegy a budai életérzés csimborasszója még akkor is, ha a hajadat tépted a hegyi busztól, ami miatt mindig elkéstem mindenhonnan. A Tabán minden évszakban gyönyörű volt, a nyugis Óbuda pedig olyan, mintha már eleve vidéken éltem volna.
Amikor költözés előtt utoljára mentünk át a városon (húszperces dugókkal megszakítva), könnybe lábadt a szemem. A férjem szerint csak azért, meg megrögzötten ragaszkodom mindenhez, és képtelen vagyok elengedni dolgokat. A Margit-szigethez érve már majdnem bőgtem is.
– Mennyiszer buliztam itt, jesszusom! Egyszer annyira szétcsúsztam, fogalmam sincs, hogy jutottam haza – Legördült egy könnycsepp.
– Imádom a zenélő szökőkutat! A gyerekekkel is hányszor voltunk itt, emlékszel, ugye, arra a kis állatkertre? Amikor estig játszótereztünk, amíg ti szigetkört futottatok. Régen volt itt egy tök jó hely, de már bezárt. Nagyon jó zene szólt, a DJ-nek mindig azt hazudtam, hogy szülinapom van, és lejátszotta nekem Prince-től a Kisst.
Ilyenekkel traktáltam a teljesen érdektelen családomat végig a városon. A férjem homlokán egy ér lüktetett, amikor már fél órája álltunk a dugóban a körúton, a villamosról bemutatott nekem egy maszkos hülye gyerek, amikor már túl sok ideje bámultam szomorúan a Combinót. Minden utcáról eszembe jutott egy emlék, a kis turkálókról, a művész mozikról, itt egy rossz randim volt, ott meg egy jó bulim, ám hiába áradoztam és meséltem, igazából senkit sem érdekelt. Milyen szomorú, hogy a jó emlékeket nem lehet átörökíteni, csak a traumákat!
Visszatérek oda, ahonnan eljöttem Budapestre. Igazából mindig is vidéki voltam ebben a városban, soha nem váltam igazi pestivé csak azért, mert leéltem ott két évtizedet. Mégis annyira a részemmé vált, annyi emlék köt oda, hogy úgy éreztem, mintha meghalt volna valakim. Kell egy gyászidőszak, amíg lezárom magamban ezeket az éveket. Pedig terhesen a Covid miatt a legnagyobb kiruccanásom a Római-part volt, pezsgő társadalmi életemnek régóta vége, kinőttem a romkocsmás korszakomból, és a home office miatt már a munkahelyemre sem jártam be. Lehet, hogy tényleg csak az emlékeim miatt vagyok ennyire begyöpösödött? Tényleg itt születtek a legjobb dolgok az életemben (három gyerekemből kettő is), és már csak az vár rám, hogy megöregedjek vidéken?
Nem hittem volna magamról, hogy az érzelmeim így leuralják majd a földhözragadt, realista énemet, de mégis ez történt. Soha nem bőgtem annyit, mint az elmúlt két hónapban. Elsirattam az addigi éveimet, pedig ha jobban belegondolok, semmi tragikus nem történt. Mégis annyira megterhelő volt érzelmileg az a rengeteg változás, ami ebbe a néhány napba sűrűsödött: egy új baba érkezése, ezzel párhuzamosan egy költözés lebonyolítása, a többi gyerek életének egyengetése és irtózatosan sok ügyintézés.
Most, hogy berendezkedtünk, túlestünk az első karácsonyon is az új házban, és lecsendesedett körülöttünk és bennünk is minden, kezdek én is megbékélni a helyzettel. Új életet kezdtünk, és igazából semmi okunk sem lehet a panaszra. Tudom, hogy a gyerekeknek sokkal több lehetősége lesz ebben a kisebb városban, mint Budapesten. Könnyebb lesz őket bármilyen különórára vinni, nem lesz másfél óra csak az, hogy eljussak a városon belül valahová, egyszerűen könnyebb lesz intézni az egész életünket. Jók az iskolák, a város szép, közelebb van minden rokonom, és a barátaim nagy része is itt él.
Számtalan emlék köt ehhez a városhoz is, minden utcájához van egy sztorim, bár a kedvenc helyeimet vagy ledózerolták, vagy butik lett belőlük. A gyerekeim is itt fogják begyűjteni az első, életüket meghatározó emlékeiket, hogy aztán felkerekedjenek, és elmenjenek máshová függetlenedni, saját hibákat elkövetni és kijavítani, rossz kapcsolatokba fogni, majd kilépni belőlük, barátokat szerezni, és megtanulni, hogy soha semmilyen körülmények között ne keverjék a vörösbort az Unicummal.
Kattints a Podcast hallgatásához!
