A kétgyermekes Bogi Budapesten él, mindig is fontosnak tartotta, hogy segítse a rászorulókat. Évekig nehéz helyzetben lévő családokat támogattak családilag, aztán rátalált az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalomra, amelyen keresztül egyszerre több hátrányos helyzetű gyermeknek is segíthet úgy, hogy közben a kicsiket nevelő pedagógusokat és az ő munkájukat is tudja támogatni. Win-win módon: hisz valakinek a feleslege valahol valakinek tényleg kincset érhet. Bogi története is ezt bizonyítja, akinek tenni akarása és türelme országot átívelő sikert hozott. Most elmeséli.
Szerettem volna, hogy a gyerekeim lássák…
Néhány éve, 2019 nyarán két munka között épp szörfölgettem a neten, amikor belefutottam egy posztba. Hátrányos helyzetű ovikról szólt, illetve az ő támogatásukról. Érdekelt. Épp nem volt abban a pillanatban támogatott családom, pedig minden évben, rendszeresen segítettünk kisgyerekes családokat a családommal. Hol használt, de még jó állapotú ruhákkal, játékokkal, hol kisebb mennyiségű tartós élelmiszerrel, tisztítószerrel. Mikor mi fért bele.
Felvettem a mozgalommal a kapcsolatot, találtak is nekem egy megfelelő ovit, aminek összeszedtem egy egész autónyi adományt. Nem csak magunkat, ismerősöket is és a környéket is mozgósítottam: tucatnyi hatalmas szívű anyuka túrta fel a gyerekszobát és a padlást, hogy egy könyvvel, egy kirakóval vagy egy kisebb zacskónyi ruhával, cipővel járuljon hozzá az ovisok mindennapjaihoz.
Személyesen mentem el a családommal, megnéztük az örökbe fogadott ovinkat, a gyerekeket, és kicsit belecsöppentünk egy más közegbe. Egy teljesen más közegbe… Szerettem volna, hogy a gyerekeim is lássák, hogy mi mennyire csodálatos helyzetben vagyunk: ha éhesek vagyunk, eszünk, vagy hogy van fürdőszobánk a házban, és ha fázunk, felöltözünk.
Minden alkalommal elszorult a torkom
Egy idő után felmerült bennem, hogy beleférne az időmbe, hogy magának a mozgalomnak is segítsek önkéntesként. Hella elfogadta a felajánlásomat, így 2019 őszén már teljes szívvel és lelkesedéssel támogattam immár a mozgalmat is (főleg az intézmények vezetőivel való kapcsolattartásban segítettem az egyesület munkáját). Rengeteg óvodavezetővel beszéltem, számtalan sorsot, történetet hallottam, és minden alkalommal elszorult a torkom azok hallatán…
Évek teltek el, és közben hol rövidebb, hol hosszabb időre otthagytam a mozgalmat munka, szabadidőhiány miatt. De valahogy mindig vissza-visszatérek, hol hetekre, hónapokra, hol csak egy telefonra, mert egyszerűen a szívemben van az egész. A mozgalom, Hella és a csupa szív csapat, a lelkes óvó nénik, a gyerekek, a helyzetek.
És legutóbb egy kisebb csoda is történt!
Május elején adatot egyeztettem az egyik Nyíregyháza melletti ovival (az elérhetőségeket frissítjük ilyenkor, és lehetőségünk nyílik hosszabban beszélgetni a hátrányos helyzetű gyerekeket nevelő pedagógusokkal, meghallgatjuk őket: a nehézségeiket, a sikereiket) Kiderült, hogy nekik az elmúlt időkben változott a helyzetük, mondhatni, jobbra fordult, és felszabadult jó néhány óvodai fektetőjük.
Eltelt pár hét, és kapcsolatba kerültem egy másik, 12 fős, egycsoportos kis ovival, Pécs környékén, ami – mint kiderült – pár éve leégett. Örökbe is fogadtam őket, pontosan egy ilyen kicsi, családias hangulatú ovit kerestem, amelyiknek segíthetek. Miután leégett az ovi, a tetőt kijavították, a csoportszobát felújították, de az amúgy sem túlzottan felszerelt oviban a fektetők is igen használt állapotban vannak.
Gondoltam, megszabadítom az ország északkeleti csücskében lévő szabolcsi ovit a fektetőktől, és eljuttatom a Pécs melletti oviba. Win-win helyzet, mindketten jól járnak – gondoltam. Igen ám, de ez a két település az ország két végén van, hogyan fog eljutni A-ból B-be, főleg, hogy nem elég egy személyautó hozzá?
Hogy jutnak el a fektetők?
Megkaptam egy csomó fuvarozócég telefonszámát, hátha az egyik legalább egyszer üres járattal közlekedik, akár csak Budapestig is. Onnan már megoldjuk valahogy családilag, gondoltam. De akárhogy erőlködtem, eltelt 2,5 hónap, és senki nem tudott segíteni. Végső elkeseredettségemben beírtam az Örökbe fogadtam egy ovit Facebook-csoportba (ahol a mozgalom támogatói, az örökbefogadók gyűlnek), reménykedve, hátha valaki tud valami jó megoldást. Kaptam is ötleteket, hova fordulhatnék, HÁTHA valaki segít, de akkor már 2,5 hónapja húztam a dolgot. El is döntöttem, hogy elengedem ezt a dolgot, mert megoldhatatlan. Bár a szívem szakadt meg érte.
Váratlanul betoppant a segítség
…és akkor a döntésem után néhány órára rám írt egy hölgy, hogy van ideje és autója, és ő elhozná a nyírségi oviból a fektetőket, másnap pedig felvesz engem, és együtt levisszük Baranyába.
Ez a végtelenül jószívű hölgy időt, energiát nem sajnálva, szombat reggel 5:30-kor már úton volt 30 darab óvodai fektetővel és az időközben szerzett ovis takarókkal (meg persze velem) a Budapesttől 217 km-re fekvő Baranya megyei óvodába.
Ebben a csodás összefogásban, két jószándékú, egymásnak vadidegen anya megszerezte, megszervezte, leszállította egy tucat mélyszegénységben élő ovis délutáni fekhelyét. Akiknek az élethelyzetét nem oldottuk meg ezzel sajnos, ám mégis tehettünk értük.
