2024. január elseje. Egy újabb év első napja. Egy évé, amiről nem tudom, mit tartogat számomra.
Ma megszólalt az idősebbik csilingelő hangja: „Anya! Csinálsz csörögét?”
„Úúú, csöröge! Igen, anya, az nagyon finom!” – kontrázott rá a fiatalabbik.
Úgyhogy az év első napjának első étele csörögefánk lett. Csöröge, aminek receptjét apai nagymamámtól tanultam, és amit anyai nagymamám derelyevágójával vágtam hevenyélten közepén bevágott rombuszokra. Mozdulataimban szótlanná vált édesanyámat ismertem fel. Belesütöttem a konyhai csöndben az elmúlt éveimet. A nagymamáimmal töltött időmet, a bölcs tanácsaikkal. Az édesanyámmal nevetve-sírva tanulós időszakomat.
Sosem feledem az első csörögémet, ami – sütőpor kihagyása miatt – kőkeményre sikeredett, és még édesapa hősies, tejbe áztatva majd ő megeszi mentőötlete sem segített. Úgyhogy az öcsémmel azon versenyeztünk, hogy ki tudja úgy falhoz vágni a csörögét, hogy eltörjön… De sosem tört el. A mai csöröge viszont puha és roppanós lett. Benne az őseim szeretetével. Benne a fájdalmas csönddel a lelkemben.
2024. január elseje van. És csak azt tudom, mit vett el és adott az elmúlt év. Adott szeretetet, amit sosem kaptam még így. Bizonyságot arra, hogy megérte végigjárnom az utamat. Barátokat, akik fontosak. Elfogadást, megértést és fájdalmat. Bezárt kapukat, visszafordíthatatlanul. És anyátlanná tett.
Elvitte édesanyám lényegét. A szavait, a hangját, az ölelését. Már nem válaszol a leveleimre, nem emeli fel a telefont, hogy hallja a hangomat. Édesanyám belemerült a feledés és szótlanság kegyetlen börtönébe, és ez engem – ahogy édesapát és az öcsémet – elevenen darabokra szaggat.
Nincs fájdalmasabb, mint hallani azt, hogy a fiaimnak hiányzik Nagymama meséje – „mert már nem ül oda esténként az ágyunkhoz mesélni, ha ott vagyunk”. És nem, már nem öleli meg sem őket, sem engem. Csak ül a fotelben, szótlanul, hajdani szavainak foszlányaiból épített láthatatlan börtönébe zárva.
Szeptemberben otthon voltam. Ült a fotelben, és én az ölébe hajtottam a fejem. Felemelte a kezét, és megfogott egy hajtincset a fejemen. „Őszülsz” – mondta.
„Igen anya, én is öregszem, őszülök. De még mindig ugyanúgy vágyom rá, hogy megsimogass, mint gyerekkoromban.”
És akkor a kéz, ami az elmúlt hosszú hónapokban élettelenül pihent a fotelben ülő testre nőve, felemelkedett, és a régi, jól ismert mozdulattal végigsimította könnyáztatta arcomat.
2024. január elseje van. És nem tudom, mikor látom újra a szüleimet. Az összetört édesapámat és az egyre némuló, feledékenység áldozatává vált édesanyámat. Nem tudom mit, hoz ez az év. Csak azt tudom, mit vesz el. Elveszi lassan, kegyetlenül facsarva a szívemet azt, ami édesanyám lényege. Őt. És csak egy személyiség nélküli porhüvelyt hagy maga után. Az idő. A feledés. Az Alzheimer.
