Farkasházi Réka és a Tintanyúl podcastsorozata, a Társasjáték a zenekar YouTube-csatornáján fut. Réka társasozni invitálja a hazai könnyűzenei színtér ismert szereplőit, és játék közben nemcsak a kockát vetik el, de mesélnek többek között arról is, hogy milyenek voltak kisgyerekként, és milyennek látják magukat szülőként. Az egyes epizódokból persze nem maradhat ki a közös zenélés sem: a meghívott vendégek egy számukra kedves Farkasházi Réka és a Tintanyúl-dalban is közreműködnek.
„Turnébusz! Ez az életem!”
– örül meg Pásztor Anna, amikor meglátja a társasjátékot, ami mellé Farkasházi Rékával ülnek le, nemcsak azért, hogy játsszanak, de közben kicsit beszélgessenek és persze daloljanak is. Ahogy elindul a játék, meglódul a képzeletbeli busz, Anna dob a kockával, és mesél, de máris újabb mezőre lép, ahogy az életben és a színpadon is: igazi hurrikán módjára, gyerekként is mindenhol ott akart lenni.
Pásztor Anna: Űrhajós akartam lenni.
Farkasházi Réka: Tényleg?
Pásztor Anna: Még nem adtam föl. Még lehet, hogy űrhajós leszek egyszer, mert egyre könnyebb űrhajósnak lenni.
Farkasházi Réka: Na jó, de egy kislány, aki űrhajós akar lenni? A kislányok barbie-znak, nem?
Pásztor Anna: Volt egy csomó Barbie-m is. Fodrászat, satöbbi, mindennek az áldozatai lettek tulajdonképpen. Szegény Barbie-k. Nehéz életük volt.
Farkasházi Réka: Nagyon kisminkelted őket?
Pásztor Anna: Volt baj a tulajjal. Én mindenevő kislány voltam. Lelőhetetlen, olyan, akit ma már bizonyára címkéznének, egy hiperaktív gyerek. Mint egy női Maugli, mindenevő voltam: jöttem-mentem, másztam, csináltam; szerintem ma már engem gyógyszereznének. Ha mást már nem tudtam otthon csinálni, hát fejen álltam. De az űrhajózás, az elképesztő. Nagyon érdekel minden, ami a Földön van, és kicsit kibővítve a Földet, az a világ, a világegyetem és a világegyetemnek a titkai, a bolygók. Építettünk rakétát, képzeld el, az öcsémmel, Pásztor Sámuellel.
Farkasházi Réka: Akivel valószínűleg nagyon jó tesók lehettek, hogyha most is összekötitek az életeteket. (Közös zenekaruk az Anna and the Barbies.)
Pásztor Anna: Amolyan véd- és dacszövetségben léteztünk már gyerekként is, és minden projektünket, nemcsak a gyerekkoriakat, de utána a zenélést is, mindezt összekapaszkodva csináltuk. A mi zenekarunk azért tud most már húsz éve működni, mert egy olyan szétválaszthatatlan kapocs van köztünk, ami egy gyerekkori játékból indult.
F. R.: Emlékszel, hogy mi volt konkrétan ez a játék?
P. A.: Persze, űrhajósok akartunk lenni. Igazából nagyon sok helyen laktunk, volt, hogy pedagógus-szükséglakásokat kaptunk, mert anyukám tanárnő volt vidéken. Ott hatalmas, kidőlt fákból csináltunk űrhajót, emellett volt egy pottyantós vécé, amibe pont befértünk, ha leszedtük a tetejét. Ebbe derékig beültünk, és akkor kezdődhetett a Csillagok háborúja, lehetett lőni! Volt egy pajta is, aminek szintén leszedtem egy cserepét, és ki lehetett ülni a kéményhez. Ebből jött az ötlet, hogy az öcsémnek bátorságpróbákat csináljak: én fönt voltam a kémény tetején, Simi meg sírva följött, és kapaszkodott az aljába. De megcsinálta! Ilyenkor mindig kapott egy jelvényt, amolyan bátorságjelvényt. Építettünk együtt űrállomást is, mindenféle otthon található csövekből, meg amit csak felleltünk a ház körül.
F. R.: Ahogy ezt meséled, azt a képet hozza elő bennem, hogy neked egy nagyon szabad gyerekkorod volt, miközben azt olvastam, hogy nagyon vallásos családban cseperedtél.
P. A.: Alapvetően kétfajta vallásosság létezett nálunk, az egyik, amibe beleszülettem, a baptista közeg. A nagypapám prédikátor volt, és Tahitótfaluban, a kis templomban tartott minden vasárnap misét. Mi, gyerekek pedig minden mise után mehettünk a testvérekhez, ahol rántott csirkecombot kaptunk ebédre. Egyébként a templomban a nagypapa úgy tartotta a misét, hogy az emberek 15 percenként hahotáztak, én pedig rajzolgattam a padsorok között. Így nekem a hittel kapcsolatos gyerekkori csomagom így nézett ki: rántott csirke, színes ceruza és nevetés.
F. R.: Ez egy jó filmcím egyébként.
P. A.: Ez nekem az istenhitnek az alapja azóta is. A következő vallásosság az életemben már az anyukámon keresztül jött be, ő pedig egy új keresztény gyülekezetbe tért meg, ami radikálisabb volt, szépen kifejezve, rebootolni szereti az embereket. És én akkor voltam tizenöt. Tinédzserként valakit rebootolni alapból nehéz.
F. R.: Hiszen éppen önmagát is rebootolja.
P. A.: Én kerestem mindent, ami eddig nem én voltam, és akkor köszöntött be a „levágom a hajamat, zöldre festem” korszak is, olyan zenék mellett, mint a Cure, Depeche Mode, Sex Pistols stb.
F. R.: És ezt hogyan fogadták?
P. A.: Úgy, hogy letiltották. Heti háromszor voltunk a gyülekezetben, és nem szabadott ezeket hallgatni. A Cure-kazettagyűjteményemet, amire a számokat a rádióból vettem fel, elvették tőlem, nem szabadott ezeket a zenéket hallgatni, de helyette heti háromszor voltunk a gyülekezetben. A Mester és Margarita könyvem is tiltólistás volt, és táncra se járhattam. Meg persze szerelmes is lettem, ez is offtopic volt otthon, úgyhogy ezt a kombót már nem bírta a tizeniksz éves énem, akkor költöztem el.
F. R.: Most anyaként hogyan gondolsz vissza erre a helyzetre?
P. A.: Én azért remélem, hogy másként fogom csinálni. Tehát én vagyok az az anya, aki – mondjuk – a bármilyen diszkó előtt ott fog ülni. Elnézést, biztos ciki leszek.
F. R.: Húsz év múlva meg majd a gyereked fog itt ülni, és elmeséli, hogy az anyám ott ült a diszkó előtt!
P. A.: De én meg akarom védeni őket! Annyira féltem őket, és megpróbálok minden helyzetben ott lenni nekik, támaszt nyújtani. Amit gyerekként tapasztaltam, azzal szemben én megpróbálom úgy kihozni nullára az életet, hogy igazán rájuk figyelek. Arra, hogy ők mit tanítanak nekem. Először mindig azt feltételezem, hogy amit mondanak, az lehet, hogy mélyebbről jön, és megpróbálom kibogozni mindazt. Ha kiderül, hogy valamilyen helyzetben velem szemben nekik volt igazuk, akkor bocsánatot kérek. Emiatt van respektem a gyerekeknél, és ugyanúgy ők is ki tudják mondani, ha kell, hogy „ne haragudj”.
F. R.: És milyen a te lányod, Anna?
P. A.: Egyrészt vadállat, másrészt gyönyörű és hercegnős is. Vadállat, mert nincs benne félelem! Mondok egy példát: mi a Pilisben lakunk, egy faházban, ahol este iszonyú sötét van. És én, a rocker anyuka, bevallom, félek a sötétben. A vécére is félek elmenni olyankor. Előfordul, hogy pl. egy zenekari próba után én zárom a termet, és fölfutok a lépcsőn. Bezzeg az én kislányom, ha későn érkezünk meg valahonnan, és a kertünkben is sötét van, ő nem fél, megy előre.
F. R.: És ilyenkor eljátszod, hogy te sem félsz?
P. A.: Megpróbálok bátornak mutatkozni, a kisfiam miatt erősnek kell lenni, mert ő is fél, és kapaszkodik belém: „Anya, anya!” Ilyenkor mondogatom magamban, hogy minden jó lesz, mert itt vannak a gyerekek, és nem vagyok egyedül.
F. R.: A szülőségnek egy fontos állomása ez, hogy legyőzöd önmagad sok helyzetben.
P. A.: Muszáj a félelmeinket kordában tartani, mert amikor pl. beteg a gyerek, én nem bőghetek. Persze előfordult, hogy nem bírtam tovább, hogy a gyermekemnek fájdalma van, és én is pityeregtem. Ezt azonban nem lehet, mert az a kicsiknek nem jó, hogyha az anya is sír, nekik arra van szükségük, hogy valaki vigyázzon rájuk, teret tartson.
F. R.: Te szoktál főzni?
P. A.: Van egy séfdiplomám! Annak idején elmentem egy tévéműsorba, akkor már tudtam főzni, de beleszerettem, mert ez egy művészeti ág: a főzés. Úgyhogy amikor vége lett a műsornak, amiben harmadik lettem, beiratkoztam egy egyéves séftanfolyamra.
F. R.: Aztán meg elmentél egy táncos műsorba, aminek meg az lett a vége, hogy most latin táncokat táncolsz versenyszerűen. Kíváncsi vagyok, mi történik, ha most elénekeljük együtt ezt a duettet, akkor mi lesz: óvodát nyitsz?!
P. A.: Nem, hiszen nekem is van kettő kicsi gyerekem, akik nekem elég óvoda, ez egy teljesen más műfaj. Elképesztő elhivatottsággal kell rendelkezni, hogy óvónő legyen valaki, én a legmélyebb tisztelettel gondolok rájuk.
(Anna a „Nőj már fel” című dalt választotta, a podcastban a kötetlen beszélgetést és a duettet is meghallgathatjátok.)
Leiratot szerkesztette: Oreskó Renáta
Borítókép: Farkasházi Réka és a Tintanyúl – Társasjáték, zenés podcast – Pásztor Anna
