Én, mint a munkaerőpiac boldog Z generációsa, lépésről lépésre teljesedtem ki az online felületeken. Még középiskola végén ismerkedtem az Indamaillel, majd néhány év múlva jött az iWiW, aminek az egyik legcsodálatosabb tulajdonsága volt, hogy beírtál egy nevet, mondjuk, egy fiúét, akivel megismerkednél, és kiadta, hogy mennyi emberen keresztül vezet hozzá az út. Néha nem is tűnt elérhetetlennek egy-egy ilyen személy, és ez természetesen nem személyes történet, hanem a barátaim mesélték.
Az első sokk volt, amikor megjelent anyósom a Face-en, nyilván nem sok ismerőssel, ezért az én posztjaim nap mint nap a szeme előtt lebegtek. És megértem, hogy ezek az érintőképernyős kütyük bonyolultak, de a központozás teljes hiánya azért hagyott némi érzelmi nyomott a lelkemben, meg amiket odaírt, az is. Pedig kedves volt, tényleg.
A második sokk: a gyerekem 13, mondtam neki, hogy most már jelentkezhet az online felületekre, mert elérte a korhatárt. Eddig nem engedtem. A második sokkon belüli első döbbenet, miszerint neki már nem kell a Facebook, azt csak az öregek használják. Marad az Insta, hát bekövetjük egymást. Az Insta-profilom volt az, aki én vagyok, érzések, gondolatok, fotók, élmények, ezt kapta meg egy csomagban, már ha végignézte. Magamból indultam ki, én tuti csekkoltam volna anyámét. Egyszer valami posztját beszívecskéztem a gyereknek, akkor le lettem tiltva az életről is, de elsősorban az ő posztjairól. Most, hogy ezeket a sorokat írom, azt hiszem, a következő lépés az lesz, hogy még ma megkérdezem tőle, hogy kikövessük-e egymást, hiszen tudom, hogy több olyan tizenéves van, aki egy profilt tart a szüleinek, egyet pedig az önkiteljesedésnek. Biztosan van az az életkor, amikor ez a két profil tud egyesülni, de az tuti, hogy nem a tinikor.
A harmadik sokk: anyám is megérkezett a Facebookra, amit addig az ördögtől való platformnak tartott, és szerintem ha megnézni a posztjaimat, be is igazolódna az elképzelése. Szoktunk beszélgetni általánosságokról, időjárás, unokák, mi legyen az ebéd témában, de így most kap egy nagy adagot belőlem. Ha itt csavarok egy kicsit, és arra gondolok, hogy én látom apám posztjait, amit a legnagyobb elfogadással sem tudok jó érzéssel tolerálni, akkor lehet, neki is nehéz lesz néhány olyan gondolat vagy vélemény, amit eddig nem tapasztalt a részemről. Miközben hallgathatom, hogy kirakom az életem az ablakba, ami nyilvánvalóan egyáltalán nem igaz.
Az igaz, hogy ezeket a felületeket mint digitális emlékkönyv kezelem saját magamnak, mert rájöttem, hogy a telefonom mindig nálam van, viszont annak is igencsak véges a tárolókapacitása, ezeken a felületeken pedig bátran tarthatok képeket, cikkeket, gondolatokat, amiket szükség esetén elő tudok venni. Nem titkolt célom, hogy más embereket inspiráljak az olvasásra, színházra, környezettudatosságra, ezért nem csak magamnak osztom meg. Jó érzés, hogy a legváratlanabb helyeken/helyekről érkeznek visszajelzések egy-egy poszt kapcsán, amit kipróbált, elolvasott, megnézett, továbbgondolt, mindezt akár több száz kilométer távolságban és anélkül, hogy a találkozásunkig én erről tudtam volna.
Tegnap azonban jött a negyedik sokk, egy ismerősöm Insta-profilján megjelent egy szokatlan poszt, hogy harmincezer eurót beforgatott kriptovalutának, és milliókat nyert. Azt tudtam, hogy biztosan van eurója, de azt is, hogy a harmincezret nem éri el. Írtam neki üzenetet az alkalmazáson belül, hogy ez valóban ő-e, amikor magázó hangnemben visszaírt. Itt már egyértelmű volt. Másik felületen folytattuk a beszélgetést, mert feltörték az Insta-fiókját, és hát, mondhatni, minden adata így elveszett. A Meta nem törli a profilját, nem tud belépni. Viszont én csevegtem a profilrablóval, hogy visszaadja-e a fiókját, a választ idézem: „Oké, de fizetni kell érte. […] Ha kell a számla, fizessen érte, ez minden.” Erre már nem írtam, mert felmerült bennem, hogy most már az én profilom is célpont lehet, bár kértem, hogy ha lehet, tekintsen el ettől, mert én sem tudok fizetni.
Itt jött be, hogy ez egy érték, és mint összegeztem magamnak, a digitális emlékkönyvemet bárki elveheti, baromságokat oszthat meg a nevemben, és bíznom kell abban, hogy az ismerőseim tudják, hogy ha egy ilyen történik, akkor az nem én vagyok. Tudnom kell, hogy a gyerekem nem nyit meg egy kamuüzenetet, és még meg kell tanítanom anyámat is, hogy egy újabb területen tette ki magát annak, hogy csalók betámadják akármivel, vagy akár egy ismerőse profilján keresztül küldjenek neki hamis információkat. Vajon van megoldás?
A minap összefutottam egy barátnőmmel, aki a zsebéből nyomógombos telefont vett elő, digitális fényképezőgépet használ, és hetente kétszer időt szán arra, hogy mit tölt fel belőle a számítógépre, online felületekre, vagy nyomtat ki az albumba. Csak csodálni tudtam. Engem már egy androidos telefon is taccsra vág, nemhogy egy nyomógombos. Az viszont tagadhatatlan, hogy egy újabb dimenzióba csöppennék, ha lezárnám az online duplikált életet, amiben Y generációsként felnőttem. Suliban megbeszéltük, hogy találkozunk 5-kor a játszótéren, és ott voltunk. Ennyi. Igen, igen, bezzeg az én koromban, meg a régebben más volt… Van megoldás vagy remény?
És persze már a Twittert is átnevezték.
