Reggel tök összeszedetten indítottuk útnak a két nagyot még úgy is, hogy késve ébredtünk.
Meg is veregettem a vállam, hogy hú, megy ez nekem. Kislányom vidáman lereagálta, hogy megyünk bölcsibe, útnak indultunk hát a ragyogó napsütésben, szupi hangulatban, kedvenc zenémet hallgatva. Még több ilyen tökéletes reggelt, sóhajtottam, mert még a hosszú zebránál is azonnal megállt mindkét oldalon mindenki. Ahogy siettem át, a táskám valahogy leesett a földre, szanaszét potyogott ki minden belőle. Épp egy tampon után kapkodtam, egy Kubu sebesen gurult el mellettem, ahogy lehajoltam érte, kiszakadt a fülemből a füles. Toltam tovább a babakocsit, húzva magam után a fülhallgatót, amikor a babakocsi a kapkodásban beakadt a padkán, a gyerek kezéből kiesett a Fornetti, mire üvölteni kezdett. Hosszú percekig szerencsétlenkedtem az út közepén, az autóban egy halál türelmes ember ült szerencsére, de ezt a performance-ot végignézte egy baromi hosszú kocsisor és a sarki kocsma törzsközönsége, akik lelkesen tapsolni kezdtek, mikor végre sikerült átérnem a túloldalra. Szóval a tökéletességet a tökéletes lúzerségtől csak egy zebra választja el egymástól.
Ez is érdekelhet
(egy nem lúzer anya)
