Néhány évvel ezelőtt Adri azt mondta: ha az élet úgy hozza, hogy szerelem nélkül kell élnie, elfogadja. Pár nélkül ugyanis meg tudna öregedni, gyerek nélkül azonban nem akar. Egy hosszú kapcsolata után, 41 évesen döntött: nem vár tovább senkire és semmire, gyermeket vállal. Egyedül. És most elmeséli a történetét.
Anyamagazin: Nem volt könnyű összehoznunk ezt a beszélgetést így, hogy már te is elmerültél az anyaságban. Hogy telnek a napjaitok?
Osváth Adri: Nagyon jól, köszönjük! Néhány napja érezhetően nyugodtabb minden, nagyokat sétálunk, új helyeket fedezünk fel együtt.
A.: Két éve gondoltad volna, hogy ma a kisfiadról fogunk beszélgetni?
O. A.: Igen. Igazából már régóta tudom, hogy ha nem lesz párom, akkor egyedül is belevágok az anyaságba. De aztán lett egy viszonylag hosszú kapcsolatom, amitől azt reméltem, hogy családot alapítunk. Öt és fél év se veled, se nélküled után viszont elváltak az útjaink. Ekkor voltam 41. Úgy éreztem, nagyon ketyeg már a biológiai órám, úgyhogy nincs kire és mire várnom.
A.: Mennyi idő telt el az elhatározástól az első lépésig?
O. A.: Nem sok, gyorsan lezavartam ezt magamban. Egy „lombikos” ismerősömmel beszélgettem a beültetéssel kapcsolatos tapasztalatairól, és elég sokat olvastam is a témában. Aztán amikor egy kolléganőmnek elmeséltem, mit tervezek, azt tanácsolta, hogy hívjam fel a Dévai Intézetet, menjek el egy konzultációra, érdeklődjek, aztán majd meglátom. Néhány hétig érleltem még, aztán kértem egy időpontot.
A.: Mit szólt ehhez a családod?
O. A.: Mellettem álltak. Az édesanyám az első pillanattól kezdve, az apukámnak és az öcsémnek viszont egy kicsit több idő kellett, de aztán elfogadták a döntésemet. Megértették, hogy talán ez az utolsó esélyem arra, hogy kisbabám legyen. Hálás vagyok a támogatásukért, nagyon sokat jelentett és jelent most is, ahogyan a barátaim és a kolléganőim segítsége, biztatása is.
A.: Mit volt a legnehezebb mérlegelned?
O. A.: Az anyagiakon rágódtam a legtöbbet, hogy bírni fogom-e. Bár tudom, hogy a gyerekemnek a szeretetemre van a legnagyobb szüksége, de természetes, hogy arra is gondolok, biztonságban fel tudom-e nevelni. Ezt az egészet persze nem lehet normálisan előre átgondolni, de mindent végigvettem, és egyértelmű lett, hogy igen, ez nekem menni fog. Az egész lombikprogramba is úgy vágtam bele, hogy önerőből csinálom végig.
A.: Emlékszel még az első hormoninjekciódra?
O. A.: Ó, persze, azt sosem lehet elfelejteni!
A.: Annyira rossz volt?
O. A.: Nem, dehogy, csak tűfóbiám van, és hát az a tudat, hogy milliónyi injekció vár rám, picit megrémített. De ott volt Heni, a szomszédasszonyom, aki az első lombikomnál beadta az első szurikat, aztán már magamnak is sikerült, de ragaszkodtam a felügyeletéhez. A második körnél már mindent egyedül csináltam.
A.: Miért volt szükség a második körre?
O. A.: Az elsőnél 14 petesejtet szívtak le, aminek nagyon örültem, a donor spermaszáma viszont annyira kevés volt, hogy csak egy ICSI nevezetű eljárással lehetett embriókat létrehozni. A meglévő információim alapján úgy éreztem, hogy ez a mesterséges megtermékenyítésnek is a mesterségesebb formája, amitől én nagyon tartottam. Azt szerettem volna, ha csak összeeresztik a spermát és a petesejtet egy üvegcsészébe, ott összeúsznak, és maguktól szerelembe esnek. Reménykedtem abban, ha már természetes úton nem lehetek anya, legalább annyi szépsége legyen a dolognak, hogy a sperma saját mozgási energiájával jut a petesejthez. Az első körnél viszont ezt sajnos nem lehetett megoldani.
ICSI-kezelés
A módszert elsősorban akkor alkalmazzák, ha a gyenge minőségű spermaminta nem alkalmas hagyományos – úgynevezett IVF- – kezelésre. A kezelés során egy speciális mikroszkópra szerelt készülékkel, mikromanipulátor segítségével egyetlen spermiumot szívnak fel egy, a hajszálnál is vékonyabb üvegtűbe, és azt fecskendezik a petesejt belsejébe.
Forrás: semmelweis.hu
A.: Hogy élted meg, hogy nem sikerült az első?
O. A.: Nagyon szomorú voltam, átbőgtem egy éjszakát, aztán másnap is még magam alatt voltam, de a harmadik naptól megpróbáltam megemberelni magam, és azt mondani, hogy jó, ennek valamiért így kellett lennie. Gyertyát gyújtottam, és elengedtem a fénybe a két beültetett, de meg nem tapadt kis embriót. Egyébként valahol tudtam, hogy nagyon benne vagyok abban, hogy ez nem sikerült. Eleve féltem az eljárástól, és a beültetés után is elég feszült voltam. Most már tudom, hogy az első kör a testem és a lelkem részéről is egy felkészülés volt.
A.: Nagyon más volt a második beültetés?
O. A.: Igen. Már sokkal lazább voltam, ráadásul ennek a donornak a spermájával már össze lehetett ereszteni a petesejtjeimet. Három embriócska „született”, mindhármat beültették, de egy többsejtes, vagyis fejlettebb volt már a beültetés napján is. Ez az embrió tapadhatott meg, ebből az apróságból lett az én kisbabám.
A.: Mennyire tudtál bízni abban, hogy a második kör már sikeres lesz?
O. A.: A szívem mélyén azt éreztem, hogy rendben lesz minden, de mérhetetlen izgalom volt bennem. Amikor tudod, hogy már bent van, de igazából azon túl, hogy próbálsz nyugodt maradni, nem stresszelni, sokat pihenni és egészségesen étkezni, mást nemigen tudsz csinálni. Egyébként semmi akadálya nem volt annak, hogy sikerüljön a beültetés. Az első után csináltam egy három hónapos tisztítókúrát, minden értékem rendben volt, és makkegészségesen vágtam bele. Bíztam benne, hogy lesz annak jelentősége, hogy a beültetéseket megelőző években sokat sportoltam, mozogtam, sok gyümölcsöt és zöldséget ettem, meg vitaminokat szedtem. Egyszerűen éreztem, hogy a testem készen van arra, hogy kisbabám legyen.
A.: Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy megfogant a kisfiad?
O. A.: Hihetetlenül boldog voltam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak félelmeim. Most is vannak, de szerintem ez természetes. Végig bíztam magamban, és tudtam, hogy a terhességet is végigcsinálom egyedül, ahogyan szembenézek a nehézségekkel akkor is, ha megszületik a kisbabám. Sejtettem, hogy nem lesz leányálom.
A.: És tényleg nem volt leányálom a terhességed?
O. A.: Csoda szépen indult, panaszmentesen, hányingerek és rosszullétek nélkül, nagyon jól éreztem magam a bőrömben, élveztem minden pillanatát annak, hogy növekszik bennem egy picike, aprócska kis lény. Aztán a hatodik hónap környékén éreztem, hogy lehet, hogy ennek nem ilyennek kellene lennie.
A.: Mi történt?
O. A.: Elkezdtem vizesedni. Nyilván ez is zavaró volt, az viszont már nagyon aggasztott, hogy a vérnyomásom is meg-megugrott. 140-ről indult, aztán ez szépen emelkedett is. Hét hónapos terhesen már annyira vizes voltam, hogy két hétre kórházba kerültem, ahol vérnyomáscsökkentőkkel eljutottunk napi nyolc szem gyógyszerig.
A.: És változott valami?
O. A.: Sajnos nem. 32 hétre végül vészcsászárral megszületett a kisfiam. Aznap reggel már 103 kilót mutatott a mérleg alattam, a sok víztől eltorzult az arcom, homályos lett a látásom, és 183 volt a vérnyomásom. Szörnyű volt hallani, hogy mindkettőnk élete veszélyben van.
A.: Nagyon nehéz lehetett…
O. A.: Nagyon. Én mindvégig arra készültem, hogy természetes úton fogok szülni. Ehelyett a vége egy rémálom és rettegés volt. Iszonyú ijesztő volt az állapotom és az, hogy bármi történhet, ráadásul féltem már mindentől, az epidurális érzéstelenítéstől meg attól, hogy esetleg elaltatnak. Az egyedüli jó pillanat az volt, amikor kiemelték a kisfiamat, és hallottam, ahogy felsírt. Amikor egy másodpercre a fejem mellé tették, megnyugodtam, hogy él.
A.: De egyedül érezhetted magad…
O. A.: Szörnyű nehéz volt, de megkönnyebbültem, hogy mindketten túléltük, és a kisfiam egészséges. Aztán jött egy elképesztően hosszú négy hét, ami borzasztóan megviselt: nem lehettünk együtt, amíg ő inkubátorban volt. Azt hiszem, ezt még most sem sikerült feldolgoznom.
A.: És az egészséged?
O. A.: Voltak nehézségeim… Kiderült, hogy a sok víz miatt agyi ödémám lett, ezért lett homályos a látásom. Az orvos biztatott, hogy amint megindul a víz, szépen kitisztul majd, és ez így is lett. Egy hétvége alatt 30 liter víz távozott a testemről. De ez érdekelt a legkevésbé. Csak a kisfiammal szerettem volna lenni.
A.: Milyen volt először megpillantani őt?
O. A.: Félelmetes. Nagyon örültem, hogy életben van, de szörnyű volt látni az arcát félig kitakaró légzéssegítő maszkkal, és kis textil szemüveggel letakart szemmel, amit azért kapott, mert kék fény alá tették, miután kezdett besárgulni. Nagyon nehéz volt. És az is, hogy egyébként az inkubátorhoz az anyukák és az apukák is bemehettek, ugyan külön-külön, de nyilván egymást támogatva, együtt várakoztak kint. A kisfiamhoz még az anyukámat sem engedték be, csak engem, annak ellenére, hogy tudták, egyedülálló anya vagyok. Szóval, a lelkem sokkal jobban fájt minden testi bajomnál.
A.: És most hogy érzed magad?
O. A.: Rajta vagyok, hogy a lelkem is teljesen meggyógyuljon, de nehéz úgy, hogy közben már az anyai feladataimat kell ellátnom. Nincs túl sok időm arra, hogy foglalkozzak magammal. Menni kell előre, csinálni, és most már nem azzal törődni, hogy mi volt. De ez attól még ott van mélyen. Nagyon-nagyon hosszú időszak volt, elfáradtam benne. Kemény dolog ilyen fáradtsággal kezdeni az anyaságot. Jó lett volna elszaladni még egy hetet a Kanári–szigetekre pihenni, hogy úgy kezdhessek neki ennek a felelősségteljes „munkának”, hogy egyben van a lelkem és nagyjából a testem is.
A.: Korábban azt mondtad, nagyon rossz volt, hogy sok minden ért váratlanul.
O. A.: Elég kocka vagyok, nagyon makacs, rögtön ember, aki mindig mindent azonnal akar. Ha célokat tűzök ki magam elé, addig megyek, amíg azt el nem érem, meg nem kapom. Ez azért sok mindent megnehezít. Elterveztem, hogy természetesen fogok szülni, de nem így történt. Elterveztem a babaszobát, de nem értem a végére. Elterveztem, hogy nem babakocsival tologatom majd a kisbabámat, hanem hordozni fogom, de miután koraszülött, ezt még nem nagyon ajánlották az elején. Ezekre nem lehet felkészülni, és ezekről senki sem beszélt. Ahogyan arról sem, hogy a szülés után majd csúnya lesz a hasam.
A.: Nehéz elfogadnod a tested változásait?
O. A.: Tudom, hogy ez buta dolog, de nekem sajnos számítanak a külsőségek. Folyamatosan dolgozom rajta, hogy ne legyen ilyen fontos. Mert ránézek a kisfiamra, és nem kérdés, hogy annál nincs fontosabb, mint hogy ő itt van. Csak közben arra nem gondoltam, hogy a terhesség után másként festek, és hogy iszonyatosan fog hullani a hajam. Sosem ment könnyen a magam elfogadása, de most még nehezebb. Nehéz az, hogy nem jönnek rám a ruháim, de nem tudok elmenni vásárolni, mert nincs rá időm.
A.: Ez okozza most neked a legnagyobb nehézséget?
O. A.: Ez is, de most főleg az, hogy a nap végén már nagyon-nagyon fáj mindenem. Néha jólesne, ha csak öt percre is megkérhetnék valakit, hogy vegye át tőlem a kisfiam. Ilyenkor azért eszembe jut, hogy mennyire hiányzik egy pár, akivel a felelősséget és a terheket is meg lehet osztani.
A.: Hogy érzed, készen állsz egy kapcsolatra?
O. A.: Sokáig forgattam a fejemben, hogy majd hogyan mondom el a kisfiamnak, hogy van is apukája, de még sincs. Mindig arra jutottam, hogy remélem, boldog lesz csak velem is, és hogy tudom annyira szeretni őt, hogy kitöltsem az apa nélküli élet miatti űrt. Mindenesetre igyekszem nyitott maradni, aztán ki tudja, mit hoz az élet. Ha lesz olyan férfi, aki elfogad mindkettőnket, és akivel a kisfiam is boldog lenne, akkor beengedem az életünkbe. És akár a kisfiamnak még lehet egy tesója is.
