Kérlek, ne ítélj el azért, mert pontban négykor felállok és kilépek az irodából. A gyerekeim várnak rám az óvodában és az iskolában. Tudom, hogy nem leszek ott a megbeszélésen, de nem maradhatok le a 4 éves kisfiam óvodai foglalkozásáról, amire most a szülőket is meghívták. Ott kell lennem, hogy lássam, ahogy felragyog az arca, amikor megpillant az ajtóban.
Tudom, hogy ma elkéstem, de a gyereket nem tudom 7 óránál korábban iskolába vinni. Azt is tudom, hogy ma szétszórt vagyok. Beteg a gyerekem, és alig várom, hogy végre tudjak beszélni az orvosával, mikor viheti el hozzá vizsgálatra az anyukám.
Hidd el, nem akarok kimerültnek tűnni, de hajnali fél öt óta ébren vagyok egy nyűgös gyerekkel. Tudom, hogy a szemem üvegesnek tűnik, de az elmúlt 12 órát lázcsillapítással és aggódással töltöttem. Nem akartam kemény hangvételű levelet sem írni, de feszült lettem, miután a 6 évesem sírva azt mondta nekem, hogy nem akar iskolába menni. Aggódom érte.
És igen, bár nem akarom, hogy nagyon drámainak tűnjön, de úgy érzem, legszívesebben az asztalba verném a fejem, mert kaptam egy üzenetet az anyukámtól, hogy jobb lenne, ha hazamennék, mert a gyerekemnek csillapíthatatlan a láza. Tudom, ezt a jelentést le kellene adnom, de most muszáj indulnom!
Tudom, hogy rémesen nézek ki: vörös a szemem, és gyűrött is vagyok. A tegnap estét sírással töltöttem, mert kimerült vagyok, lassan hét éve nemhogy egy jó forró zuhanyt nem vettem, egyedül sem voltam.
Tudom, hogy a magánéletemet az irodán kívül kellene hagynom, de két kisgyerek anyukájaként ezt nehéz megtenni. Teljes munkaidőben dolgozó anyának lenni kisgyerekekkel nem könnyű.
Szóval köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt jó pár évben kegyelmet adott nekem. Köszönöm minden főnöknek, aki megengedte, hogy elmehessek orvoshoz, óvodai ballagásokra, iskolai ebédekre és logopédiára.
Köszönöm mindenkinek, aki tudatta velem, hogy nekik is nehéz volt a munka, az élet és a gyerekek közötti egyensúlyt megtalálni. Ez többet jelent nekem, mint azt valószínűleg gondolnátok.
Köszönöm azoknak, akik nem törődtek a duzzadt szememmel, a kimerült arccal és a gyereknyálas blúzommal.
Köszönöm a többi anyukának, aki minden egyes nap lenyűgöz, és motivál, hogy folytassam.
Köszönöm azoknak az embereknek, akik bátorítanak, hogy folytassam, még akkor is, ha néha úgy érzem, legyőztek.
Köszönöm az összes munkatársamnak, akik átvették tőlem a munkát anyai vészhelyzetemben.
Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen dolgozó anya a világon, tudom, hogy nem körülöttem forog a világ. De azt is tudom, érzem, hogy a többi anya min megy át dolgozó nőként.
Megértem, amikor az asztalodnál, munka közben, kapkodva ebédelsz, csak azért, mert korán kell indulnod a gyerekedért, hogy elszaladj a nagyihoz, hogy majd onnan el tudj rohanni vele az orvoshoz, miközben azt számolod, hogyan érsz majd vissza az irodába a következő megbeszélésedre.
Megértem, hogy néha úgy jelensz meg a munkahelyeden, mintha ledaráltak volna, mert a gyerekek nem találták a cipőjüket, vagy nem tetszett a sapka színe, amit ma a fejükre adtál.
Annyira átérzem a fáradtságod, tudom, milyen kimerült vagy.
De azt is megértem, hogy sokkal többre vagy képes, és sokkal többre vagy méltó, mint amire néha gondolsz. Nem kell választanod két világ, az anyaság és a karrier között, mindkettő a tiéd lehet. Nem könnyű, de lehetséges. És igen, a világaid néha összeütközhetnek, jól megbonyolítva a mindennapjaid, de megéri. Szóval ne hagyd abba, ne add fel, megcsinálod!
Forrás: Mother.ly
Borítófotó: Unsplash/Green Chameleon
