Megmagyarázhatatlanul sajgott a szívem, ahogy elhagytuk a kórházat. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy most, miután Józsi papa kórházba került, mi nyaralni indulunk. Minden jel arra mutatott, hogy nem kellene elutaznunk. Aztán mégis autóba ültünk, és meg sem álltunk a tengerig. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Másnap fejfájással ébredtem. Biztos voltam benne, hogy nem az előző esti alkohol, hanem a hirtelen jött hidegfront miatt, ami viharos szelet és kiadós esőt hozott. Még a média is azt sulykolta, hogy jaj a frontérzékenyeknek, migréneseknek, időseknek. Ki nem állhatom, amikor az időjárást is bulvárhírként tálalják, de most volt benne valami. Minden mozdulatra hasogatott az agyam. Hajnal felé, amikor elkezdett esni, a gyerekek, mint egyébként elég gyakran, kiabáltak álmukban, Palkó alva járt. Nem tudtam kialudni magam.
Alighogy reggel kikecmeregtünk az ágyból, csörgött a telefon. Márti mami hívta Norbit. Józsi papát újra be kellett vinni a kórházba. Biztos a hirtelen jött hidegfront is hozzájárult, hogy rosszul lett. A szíve és persze a veséje. Szerencsére most nem az intenzívre vitték, csak a nefrológiára. Norbi bement hozzá, de nemigen tudott beszélni vele, mert Józsi papa nagyon gyenge volt, a gyógyszerektől pedig kába.
Két nap múlva, kedden, pont a házassági évfordulónkon indultunk a tengerre, ezért úgy gondoltuk, hétfőn mindannyian, Bettiékkel együtt bemegyünk a papához a kórházba. Sokkal jobban volt, mint vasárnap, és nagyon örült nekünk. Kifejezetten élvezte, ahogy a gyerekek felforgatják a kórházat. Minden igyekezetünk ellenére sikerült kétszer-háromszor végigrohanniuk a folyosón, benyitni más szobákba, tologatni az állványos infúziót, nyitogatni a szekrényeket, leszedni a lázlapot. Amikor a gyerekek megbolondulnak, Betti is teljesen átmegy gyerekbe. Rájuk szólt ugyan, de teljesen hiteltelenül, hiszen jobban élvezte a hajcihőt, mint maguk a gyerekek. Végül sikerült őket egy csomag dugi nápolyi segítségével leültetni körben Józsi papa ágyára, cipő nélkül, mert persze fel akarták tenni a lábukat. Betti gyorsan csinált róluk egy képet.
Kérdezgetni kezdték Józsi papát, hol fáj neki, újra kivágják-e a hasát, mennyi doboz gyógyszert kell bevennie, hova kapta a szurit, és mikor fog meggyógyulni. Józsi papa türelmesen válaszolgatott, de láttuk, hogy hamar fárad. Nehezen vette a levegőt, és már csak bólintott egyet-egyet, vagy csendben mosolygott.
‒ Ideje mennünk, gyerekek ‒ állította fel Norbi a csapatot. ‒ Apa, gyógyulj meg hamar! Egy hét múlva jövünk haza. Addigra legyél otthon!
Józsi papa legyintett, és bepárásodott a tekintete.
‒ Érezzétek jól magatokat!
‒ Hozunk majd neked gyógyító tengervizet üvegben ‒ mondta Palkó, és megpuszilta Józsi papát.
Papa erre nem szólt semmit, csak magához ölelte Palkót, majd egyesével mindegyik unokáját. Norbit, Bettit, és engem is magához intett, mindegyikőnket megszorongatott, amennyire telt tőle. Engem sosem ölelt még meg, puszit is ritkán adott. Éreztem, hogy gombóc kerül a torkomba, és kerülget a sírás. Betti el is pityeredte magát, és Norbi is szorosra zárta a száját.
‒ Na, menjetek! Mindjárt jön a mami, nem leszek egyedül. És érezzétek jól magatokat! ‒ Elhalkult a hangja. ‒ Mindig! ‒ tette hozzá suttogva, de lehet, hogy ezt csak én képzeltem.
Megmagyarázhatatlanul sajgott a szívem, ahogy elhagytuk a kórházat.
A gyerekek kint újra szaladgálni kezdtek, mi meg rohantunk utánuk, nehogy egy autó elé fussanak. Egész szép idő lett, úgyhogy amíg Norbi elment még egy utolsó bevásárlókörre és pénzt váltott, Tomi pedig hazament összerakni a nemrég szétszedett új használtautó-szerzeményét, a gyerekekkel, Bettivel és Olivérrel elmentünk a nagy játszótérre. Amíg a gyerekek játszottak, mi Józsi papáról beszélgettünk. Lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy pont most megyünk nyaralni. De Betti megnyugtatott: az orvosok szerint rendbe fog jönni, a kezeléstől jobban lesz, pár nap, és hazamehet.
Úgy terveztük, kivételesen nem hajnalban indulunk a hosszú útra, hanem kialusszuk magunkat, úgyis éjszakába nyúlóan pakolni fogok, és kényelmes tempóban, ráérősen fogunk utazni. Kedden, az indulás reggelén normál időben ébredtünk. Nehéz volt elhinni, hogy nyaralni megyünk, ugyanis sötét felhő uralta az egész eget, és ömlött az eső. Ám az időjárás-jelentések szerint az Isztrián ragyogó idő volt, igaz, nem negyven fok, csak harminckettő. Most viszont pulóvert és hosszú nadrágot kellett felvennünk, hogy ne fázzunk.
Amíg reggeliztünk, Norbi elkezdte lehordani a táskákat a garázsba, az autóba. Felvett magára három utazótáskát, hóna alá pár polifoamot, kezébe egy-egy kajás szatyrot. A szűk pincelépcsőn alig fért el, de inkább szenvedett, mintsem többször kelljen fordulnia. Ősszel, a fa behordásánál ugyanezt szokta csinálni: egy egész hegynyi kuglit rak a talicskára, én megmozdítani sem tudnám, és nagyokat nyögve tolja le a pincébe. Néhányszor legurul a kupac fele, olyankor szitkozódik, de csak azért is ugyanannyira megrakja a következő fordulót is. Most is kapacitása határán volt a táskákkal, így még jobban meglepődtem, amikor úgy jött vissza a szobába, hogy semmit nem tett le.
‒ Bokáig ér a víz a garázsban ‒ jelentette be, és lerázta magáról a cuccokat a nappali közepén.
‒ Jaj, ne, már megint? Hogy a francba?
‒ Elfelejtettem bedugni a szivattyút.
‒ Ó, hogyaza! Akkor most mi lesz?
‒ Hát, apám most nem tud jönni segíteni.
Pár évvel ezelőtt ‒ Palkó három és fél, Misi másfél éves volt ‒ szintén felhőszakadásban indultunk nyaralni. Akkor hajnali négyre terveztük az indulást, hogy az egész napot már a parton tölthessük, de ugyanígy, csak induláskor vettük észre, hogy elárasztotta a mélygarázst a víz. A lejárón ömlött le az összegyűlt esővíz, és az ajtó alatti félcentis résen át akadálytalanul folyt be a garázsba. Minden vízben állt, a fűnyíró, a biciklik, a szekrények, a tűzifa, és még a nagy mélyhűtőláda is, a pince legbelső sarkában. Norbi akkor rögtön az apukáját hívta. Józsi papa hajnali ötkor meg is jött, hozott szivattyút, amivel az üres, szomszéd telekre vezették át a vizet, és még így is órákig merték vödrökkel is. Akkor egy nappal később indultunk, mert az elázott holmikat is ki kellett hordani, és nyitva kellett hagyni a garázst, hogy valamennyire ki tudjon száradni. Az eset után Norbi ásott egy aknát a garázsbejárat elé, profi vízelvezetéssel, benne egy automatikusan bekapcsoló búvárszivattyúval – ami viszont, ha nincs bedugva, akkor ugyebár nem működik.
‒ Áthívom Gábort, Kopit és Lacit ‒ mondta Norbi, miután bedugta a szivattyút. ‒ Négyen hamar végzünk.
Persze nem végeztek hamar. Délben megettük az útra összekészített szendvicseket. Kopi felajánlotta, hogy induljunk el, majd ők befejezik a munkát. Addigra Nóra is ott volt a két lánnyal, velük a már csak centinyi vizet próbáltuk söprűvel kiterelni a garázsból. Laci megígérte, hogy amikor átjönnek majd macskát etetni, itt maradnak kicsit játszani az udvaron, és addig kinyitják a garázst, hogy szellőzzön. Elnyomtuk a lelkiismeret-furdalást, amiért a szomszédokra hagyjuk az elázott házat, és úgy döntöttünk, elindulunk.
Épphogy bepakoltunk az autóba, újra nekieredt az eső. Harminc kilométer múlva annyira ömlött, hogy meg kellett állnunk, mert semmit nem lehetett látni. Az út szélére húzódva több mint fél órát álltunk és vártunk. Marci és Misi elaludt, Palkó pedig keresztkérdésekkel bombázott minket az eső, és azon belül a viharok kialakulásáról. Többször megfordult a fejemben, hogy menjünk inkább haza, úgy látszik, az égiek valamiért nem akarják, hogy elmenjünk. De Norbi kitartott: ne hagyjuk kárba veszni a kivett szabadságot és a befizetett pénzt, a tengernél úgysem esik – csak odáig jussunk el végre!
Este hétre értünk Porečbe, a kempingbe. Mikor odaértünk, az ég felhős volt, az apartmanunk előtt tócsákban állt a víz. Szép… De legalább rögtön elfoglalhattuk a szállást, vacsorára megettük az útravaló maradékát. A gyerekek, bár a kocsiban is sokat aludtak, hamar álomba merültek. Norbival kiültünk a kis erkélyre, és házassági évfordulónk alkalmából megbontottuk a rozét, amit hoztunk. Felavattuk a franciaágyat, és meggyőztük egymást, hogy ez lesz életünk legemlékezetesebb nyaralása. A gyerekek éjjel meg sem moccantak, úgy aludtak, mint lepényhal a homokban. A nyitott ablakon át friss, sós levegő áradt a szobába.
Másnap kipihenten, verőfényes napsütésre ébredtünk. Gyors reggeli és röpke egyórás cuccolás után (úszógumik, karúszók, gumimatrac, gumicsónak, nap- és búvárszemüvegek, halászhálók, vödrök és kis lapátok, törölközők, köntösök, kis sapkák, vízi cipők, váltásgatyák, polifoamok, szivacsok, pléd, napernyő és naptej, enni- és innivaló, keresztrejtvény, utazótársas) máris lementünk a strandra. A partszakasz, ahol fürödtünk, közel volt a házunkhoz, árnyat adó fákkal, kényelmes, terméskőből épített heverésző placcokkal. A bejáró apró, gömbölyű kavicsos, sekély öblöcske volt, ami lassan mélyült, mellette sziklás rész, ahol karúszóban a gyerekek is tudtak ugrálni. Tökéletes.
Az első három napban tényleg csak lazultunk. Fürödtünk, gumimatracoztunk, napoztunk, társasoztunk, kagylókat és szép kavicsokat gyűjtöttünk a kis vízben, rákocskákat és kishalakat figyeltünk. A gyerekek a hosszú nyelű hálójukkal tengeri uborkát is fogtak, amik tucatjával hömbölögtek a napsütötte vízben a lábunk alatt. Palkó és Misi a búvárkodást is gyakorolták, pipával már szépen, hosszan tudtak siklani a vízen, karúszó nélkül. Marci is búvárkodott: derékig állt a vízben, és búvárszemüveges arcát a vízbe mártotta egy-két pillanatra. Meg kellett zabálni! Palkónak sikerült „rendesen” is úsznia, az egyik kedvenc, kiálló szikla körül úszott oda-vissza körülbelül százszor, míg Misi inkább a szikláról ugrált be mellé, karúszóban, szintén legalább százszor. Ebédidőben felmentünk a lakásba sziesztázni. Otthonról vitt hideg sült csirke, friss kenyérrel, másnap virsli, aztán gyors spagetti volt a pár perc alatt készített étel. Ebéd után a laptopon mesét kapcsoltunk nekik, ami közben Marci ‒ a csodás tengeri levegő hatására ‒ elaludt.
Norbi fent maradt kumni a gyerekekkel a kellemesen hűvös szobában, én pedig addig egyes-egyedül lementem a partra. Két órán keresztül élveztem a békés, egyedülálló tengeri nyugalmat. Hosszan úsztam, majd himbálóztam a gumimatracon a fehér habszivacs bójasorba kapaszkodva, és bámultam az áttetsző, kristálytiszta, fodrozódó kékséget. Imádom, ahogy a langyos, lágy víz simogatja a bőröm, alattam a titokzatos, mégis barátságos mélység. Ha becsukom a szemem, érzem magam körül a végtelent, mintha a mindenség közepén lebegnék, békében. Még inkább így éreztem a reggeli, csendes vízben. Ugyanis megembereltem magam, és az első reggel után mindennap hajnali hétkor kikényszerítettem magam az ágyból, hogy mielőtt bárki felébredne, elmenjek futni. Érdekes, hogy itt mennyivel könnyebben ment a futás – tovább bírtam, és kevésbé fáradtam el. A csodás tengeri levegő! Futás után alaposan lenyújtottam, és úsztam egy nagyot. Elmondhatatlanul felemelő érzés volt egyedül lenni (az egy-két távolabb úszkáló sportembertől eltekintve) a mozdulatlan, tükörsima, hihetetlenül átlátszó vízben. Felért egy meditációval – nem mintha tudnám, az milyen érzés, mert nem sikerült még egyszer sem szakszerűen végigcsinálnom.
A délutáni magányos strandolás után visszamentem a szállásra. Négy körül mentünk le újra a partra, amikor már nem tűzött olyan erősen a nap. A biztonság kedvéért a gyerekeket ekkor is nagy faktorszámú naptejjel kentem. Palkó és Marci Norbi fehér bőrét örökölték, bár szerencsére nem annyira érzékenyek, mint ő ‒ egész szépen barnultak. Misi rám ütött. Csokibbnál is csokibb lett két nap alatt, míg Norbikám már második nap pirosra sült, mert véletlenül fél órára a napon felejtette magát, fehér póló nélkül. Neki amúgy sem volt túl jó kedve. Bár nem mondta, tudtam, hogy Józsi papa állapota aggasztja. Sokszor percekig csak nézte a vizet, a gyerekekkel viszont feltűnően türelmes volt, és ugrott az első szóra, amikor játszani hívták.
A Család a dombon eddigi részeit itt olvashatod el.
